Top Gun, 1998 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám

zájuk járó muníció biztosítása is. Ezeknek a lövegeknek a romboló­ereje nagyobb volt, mint bármié, amit eddig a világ látott, és ez nem csak a csatákban derült ki. Sok tengerész halt meg, amikor lőszer­rakodás közben a HMS Bulwarkon, a Natalon és a Vanguardon robba­nás következett be. Szeptember 22-én bemutatkozott a németek új fejlesztése, a torpedó is. Az U-9-es tengeralattjáró egy órán belül süllyesztette el az Aboukir, a Cressy és Hogue cirkálókat, 200 tengerész életét követelve. No­vemberben körülbelül ugyanennyi katona halt meg, amikor a Good Hope és a Monmoth kapott torpe­dótalálatot. A jütlandi csatában, 1916. május 31-én a két nemzet hajóhada vég­re összecsapott. 67 hajó, 5832 an­gol tiszt és tengerész harcolt itt. 11 német és 14 angol hajó süllyedt el és 589 katona esett el. Albert Sa­unders ezredes ezt írta naplójába: „Az első lövések olyanok voltak, mint amikor kieresztik a gő­zt. Az elmúlt hónapok felhalmozódott fe­szültsége pár pillanat alatt elpárol­gott.” Volt, akinek soha többet nem volt módja a naplóírásra. A HMS Lion fedélzetén Francis Har­vey ő­rnagy éppen csak elsüthette az irányítása alatt álló ágyút, ami­kor a lövegtorony találatot kapott. A halálos sebet kapott tiszt meg­őrizte lélekjelenlétét, és utolsó pa­rancsaként bezáratta és elárasztat­­ta vízzel a lőszerraktárt, megment­ve ezzel a hajót a biztos pusztulás­tól. Halála után Viktória-kereszttel tüntették ki. Két évvel később Seebrügge ost­roma újra régi szerepkörébe he­lyezte a tengerészgyalogságot. A támadás célja az volt, hogy a kikö­tő bejáratánál elsüllyesszenek há­rom kiselejtezett angol hajót, és ily módon megszüntessék a tenger­alattjáró-forgalmat Seebrüggében. 1918. április 23-ának éjjelén a Vin­dictive és kísérői megközelítették a kikötőt védő erőd falait. Csakúgy, mint régen, a tengerészek a part­raszállás után létrákkal és kötelek­kel felszerelkezve rontottak az erődnek, ahol golyózápor fogadta őket. Az ezt követő ostromban 353-an estek el és 12 ember tűnt el. Ahogy a megtépázott Vindictive és a túlélők megkezdték a vissza­vonulást, az elcsigázott támadók még nem tudták, volt-e egyáltalán értelme küldetésüknek. Volt. A há­rom hajó akkorra már békésen fe­küdt a tenger fenekén. Az akcióban részt vevők között számos kitünte­tést osztottak ki, és amikor az ost­romban harcoló 4. zászlóaljat fel­oszlatták, elhatározták, hogy tisz­teletük jeléül soha nem hívják újra össze. 1915-ben a tengerészgyalogság alakulatait a tengeri hadosztály pa­rancsnoksága alá rendelték, és a Gallipoli hadművelethez irányítot­ták át őket, ahol az Y partszaka­szon harcoltak, míg más csapatok az ausztrálok egységeit erősítették Anzacnál. Aminek elvileg Törökor­szág gyors lerohanásának kellett volna lennie, az egy hosszú, forró, véres, és sok halottat követelő csata lett, amiben a csapatokat a tenger felől kellett utánpótlással ellátni, s ez jelentős áldozatokat követelt a haditengerészettől. A halottak számának növekedésével és a tél beálltával a tengeri hadosz­tály kiüríttette a területet, és a had­művelet félbeszakadt. 1916-ban bevetették őket a nyuga­ti fronton is. Két zászlóalj, többek között géppuskás osztagok, orvosi egységek és más ellátó alakulatok harcoltak itt. Ettől kezdve a háború végéig sárral teli lövészárkokban aludtak, ettek és harcoltak, meg­szokva a front mozdulatlanságát. Sok nagy csatában harcoltak, töb­bek között az ancre-iben és a bea­­ucourt-iban, de a túlélő tengerész­­gyalogosoknak mindegyik egyfor­ma volt. „Szinte mindenhol löve­dék ütötte kráterek voltak, vízzel, vagy ami még rosszabb, súlyosan sérült katonákkal tele. Borzasztó látvány volt.” A második világháború A második világháború kitörése­kor a tengerészgyalogság túl sok helyre adott embert. A katonák túl­hajszoltak és feszültek voltak, ezért újoncokat kellett sorozni. A frissen érkezettek között voltak tartalékosok és veteránok, akik ké­sőbb mint kiképzők szolgáltak, és ők töltötték meg a felfegyverzett kereskedelmi hajókat is, amelye­ket hatékonyan használtak a ten­geralattjárók ellen. A tengerészgyalogosok ismerős környezetben találták magukat, a kemény, emberi létet nem kímélő tengeri csaták világában, és a fájó vereségek mellett olykor még a győzelmekért is komoly árat kellett fizetniük. Részt vettek a rosszem­lékű 1940-es norvégiai hadjárat­ban, ott voltak Izland és a Feröer­­szigetek elfoglalásánál, valamint 1942-ben, Diego Suareznél is. 1940. május 24-én az Atlanti-óce­ánon a HMS Hood és a Prince of Wales megpróbálta lekötni a Bis­marck és a Prinz Eugen hajók fi­gyelmét. Katasztrofális eredmé­nyekkel. A Hood felrobbant, és mind a 164 tengerészgyalogosát magával vitte a hullámsírba, míg a Prince of Wales működésképtelen ágyútornyokkal vonult vissza. A bőrnyakúak revansot vettek, ugyanis 3 tengerészgyalogos piló­ta is részt vett abban az akcióban, amikor elsüllyesztették a Königs­berg cirkálót. Ez volt az első na­gyobb csatahajó, amelyet zuhanó­bombázók pusztítottak el, de saj­nos az a két nemzet, amelyek fel­fogta ennek az eseménynek az iga­zi jelentőségét (a német és a ja­pán), ezzel a technikával számos angol csatahajót küldött a tenger mélyére a Mediterrán-tengeren és a Távol-Keleten. A tengerészgyalogosok egyik leg­vakmerőbb küldetése az volt, ami­kor egy 5 napos akció során 91 mérföldet hajóztak fel egy tenger­alattjáróban az ellenség által ellen­őrzés alatt tartott Gironde folyón, és elpusztították a bordeaux-i ki­kötőben tartózkodó hajókat. Aknák segítségével lyukakat robbantot­tak a hajótestekbe, de a kis csapat­ból csak ketten tudtak elmenekülni a helyszínről. A legnagyobb fejlődést a partra­szállási technikáknál jegyezhettük fel. A tengerészgyalogság már Di­­eppe-nél is adott embereket a partra szálló hajókra, amikor (1942-ben) ezek bevetése még csak kísérleti stádiumban volt. Az itt tapasztaltak ösztönözték a ter­vezőket arra, hogy a partra szálló hajók új családját hozzák létre, amelyek méretben a legkisebbek­től a legnagyobbakig terjednek. Ezek már tankokat és ágyúkat is képesek voltak partra tenni, és gyakran tengerészgyalogosok ve­zették őket. Az új hajók fontos szerepet játszottak a D-napon és a Japán ellen folytatott harcban. A világháború első két évében Angliának nem volt sok oka az örömre. Európa vesztésre állt, Dunkerque-nél evakuálni kellett a katonákat, Egyiptomban vissza­szorították az angol csapatokat és a japánok elfoglalták Szingapúrt. Valaminek történnie kellett, ami feldobja a katonák morálját. Egy ihletett pillanatában Churchill úgy döntött, hogy kommandókat ala­kít, amelyek Európa partjait tá­madják, és lefoglalják, a némete­ket. A tengerészgyalogság tíz kommandós egységet állított fel, amelyek hűséggel szolgálták a ko­ronát a háború hátralevő részében és tetteikkel biztosították a fegy­vernem létjogosultságát az elkö­vetkező 45 évre. Ezeket a kom­mandókat partra szálló csapatok, mérnökök, és a tengerészgyalog­ság páncélozott támogató csapa­tai alkották, akik Centaur tankjaik­kal képesek voltak már a hajókról lőni a partszakaszt, majd a partra­szállás után a szárazföldön harcol­ni. A kommandók ott voltak Szicí­liában, Salernónál, és a normandi­ai partraszállásnál is, amiben összesen 17500 tengerészgyalo­gos vett részt. A D-nap sikere után a kommandók tovább nyomultak Berlin felé, ahogy azonban az utánpótlási vonalak egyre hosszabbak lettek, szükség volt az antwerpeni kikötő megnyitására. Ezért el kellett foglalniuk Walche­­ren szigetét, amelyet a németek erősen védtek. Az eredmény a leg­véresebb kommandóakció valaha volt, amelyben a 41., a 47. és a 48. kommandó részt vett. A harc egyenlőtlen volt, hiszen a támadó­kat a németek parton felsorakozta­tott ütegei fogadták. Sok hajó el­süllyedt vagy megbénult, de a hő­sies kommandók végül kiűzték a német csapatokat a szigetről. Az észak-európai győzelmek ellenére Olaszországban a kisebb sikerek után sem sikerült az áttörés. Szá­mos kísérlet történt a front átsza­bására. 1945 áprilisában a co­­macchiói tónál a 43. kommandó próbálta kiűzni a németeket kemé­nyen tartott állásaikból. Tom Hun­ter tizedes egyedül támadott egy golyószóróval, hogy magára vonja a németek figyelmét, és ezzel utat nyisson bajtársainak. Sikerült ne­ki, de agyonlőtték. Halála után Vik­­tória-keresztet kapott. A hidegháború évei 1948-ban Malayában lázadások törtek ki, és az elkövetkező két és fél évben a kommandók feladata az volt, hogy felszámolják a kom­munista gerillák állásait, amelyek Észak-Malaya legrosszabb vidéke­in voltak. Ennek eredményekép­pen amikor 1950 júniusában a kommunista észak-koreai csapa­tok lerohanták Dél-Koreát, Angliá­nak nem volt hadra fogható kom­mandósa. Az amerikai kormány kérésére végül is alakult egy ön­kéntes kommandó, amelynek a koreai híradós csapatokat kellett „kezelésbe vennie”. Politikai okok­ból a katonák civil ruhában utaztak Japánba, ahol amerikai egyenru­hát kaptak, csak a zöld barettsap­kát tartották meg. Az akciók hama­rosan megkezdődtek. A tengerész­­gyalogosok az amerikai haditen­gerészettel és tengerészgyalog­sággal együtt vasútvonalakat robbantottak, és elvágták a kom­munikációs vonalakat. Amint Kína belépett a háborúba, az ellenfél túlerőbe került, és az amerikaiak nem voltak képesek megtartani ki­vívott előnyüket. Az önkéntes kommandósokat elvágták a há­tországtól, és csak saját magukra számíthattak, amíg kiverekedték magukat a dzsungelből. Bár a csa­pat tagjainak túlnyomó része ki­menekült, az erős tüzelés miatt a visszavonulás útját kiégett teher­autók szegélyezték. A kommandót visszavonták Japánba, ahol át­szervezése után visszatért Koreá­ba, és 1952-es feloszlatásáig ott harcolt. Ezalatt a malayai krízis miatt a kommandóknak 8000 négyzet­­mérföldnyi dzsungelt kellett tiszt

Next