Top Gun, 1998 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám
zájuk járó muníció biztosítása is. Ezeknek a lövegeknek a rombolóereje nagyobb volt, mint bármié, amit eddig a világ látott, és ez nem csak a csatákban derült ki. Sok tengerész halt meg, amikor lőszerrakodás közben a HMS Bulwarkon, a Natalon és a Vanguardon robbanás következett be. Szeptember 22-én bemutatkozott a németek új fejlesztése, a torpedó is. Az U-9-es tengeralattjáró egy órán belül süllyesztette el az Aboukir, a Cressy és Hogue cirkálókat, 200 tengerész életét követelve. Novemberben körülbelül ugyanennyi katona halt meg, amikor a Good Hope és a Monmoth kapott torpedótalálatot. A jütlandi csatában, 1916. május 31-én a két nemzet hajóhada végre összecsapott. 67 hajó, 5832 angol tiszt és tengerész harcolt itt. 11 német és 14 angol hajó süllyedt el és 589 katona esett el. Albert Saunders ezredes ezt írta naplójába: „Az első lövések olyanok voltak, mint amikor kieresztik a gőzt. Az elmúlt hónapok felhalmozódott feszültsége pár pillanat alatt elpárolgott.” Volt, akinek soha többet nem volt módja a naplóírásra. A HMS Lion fedélzetén Francis Harvey őrnagy éppen csak elsüthette az irányítása alatt álló ágyút, amikor a lövegtorony találatot kapott. A halálos sebet kapott tiszt megőrizte lélekjelenlétét, és utolsó parancsaként bezáratta és elárasztatta vízzel a lőszerraktárt, megmentve ezzel a hajót a biztos pusztulástól. Halála után Viktória-kereszttel tüntették ki. Két évvel később Seebrügge ostroma újra régi szerepkörébe helyezte a tengerészgyalogságot. A támadás célja az volt, hogy a kikötő bejáratánál elsüllyesszenek három kiselejtezett angol hajót, és ily módon megszüntessék a tengeralattjáró-forgalmat Seebrüggében. 1918. április 23-ának éjjelén a Vindictive és kísérői megközelítették a kikötőt védő erőd falait. Csakúgy, mint régen, a tengerészek a partraszállás után létrákkal és kötelekkel felszerelkezve rontottak az erődnek, ahol golyózápor fogadta őket. Az ezt követő ostromban 353-an estek el és 12 ember tűnt el. Ahogy a megtépázott Vindictive és a túlélők megkezdték a visszavonulást, az elcsigázott támadók még nem tudták, volt-e egyáltalán értelme küldetésüknek. Volt. A három hajó akkorra már békésen feküdt a tenger fenekén. Az akcióban részt vevők között számos kitüntetést osztottak ki, és amikor az ostromban harcoló 4. zászlóaljat feloszlatták, elhatározták, hogy tiszteletük jeléül soha nem hívják újra össze. 1915-ben a tengerészgyalogság alakulatait a tengeri hadosztály parancsnoksága alá rendelték, és a Gallipoli hadművelethez irányították át őket, ahol az Y partszakaszon harcoltak, míg más csapatok az ausztrálok egységeit erősítették Anzacnál. Aminek elvileg Törökország gyors lerohanásának kellett volna lennie, az egy hosszú, forró, véres, és sok halottat követelő csata lett, amiben a csapatokat a tenger felől kellett utánpótlással ellátni, s ez jelentős áldozatokat követelt a haditengerészettől. A halottak számának növekedésével és a tél beálltával a tengeri hadosztály kiüríttette a területet, és a hadművelet félbeszakadt. 1916-ban bevetették őket a nyugati fronton is. Két zászlóalj, többek között géppuskás osztagok, orvosi egységek és más ellátó alakulatok harcoltak itt. Ettől kezdve a háború végéig sárral teli lövészárkokban aludtak, ettek és harcoltak, megszokva a front mozdulatlanságát. Sok nagy csatában harcoltak, többek között az ancre-iben és a beaucourt-iban, de a túlélő tengerészgyalogosoknak mindegyik egyforma volt. „Szinte mindenhol lövedék ütötte kráterek voltak, vízzel, vagy ami még rosszabb, súlyosan sérült katonákkal tele. Borzasztó látvány volt.” A második világháború A második világháború kitörésekor a tengerészgyalogság túl sok helyre adott embert. A katonák túlhajszoltak és feszültek voltak, ezért újoncokat kellett sorozni. A frissen érkezettek között voltak tartalékosok és veteránok, akik később mint kiképzők szolgáltak, és ők töltötték meg a felfegyverzett kereskedelmi hajókat is, amelyeket hatékonyan használtak a tengeralattjárók ellen. A tengerészgyalogosok ismerős környezetben találták magukat, a kemény, emberi létet nem kímélő tengeri csaták világában, és a fájó vereségek mellett olykor még a győzelmekért is komoly árat kellett fizetniük. Részt vettek a rosszemlékű 1940-es norvégiai hadjáratban, ott voltak Izland és a Feröerszigetek elfoglalásánál, valamint 1942-ben, Diego Suareznél is. 1940. május 24-én az Atlanti-óceánon a HMS Hood és a Prince of Wales megpróbálta lekötni a Bismarck és a Prinz Eugen hajók figyelmét. Katasztrofális eredményekkel. A Hood felrobbant, és mind a 164 tengerészgyalogosát magával vitte a hullámsírba, míg a Prince of Wales működésképtelen ágyútornyokkal vonult vissza. A bőrnyakúak revansot vettek, ugyanis 3 tengerészgyalogos pilóta is részt vett abban az akcióban, amikor elsüllyesztették a Königsberg cirkálót. Ez volt az első nagyobb csatahajó, amelyet zuhanóbombázók pusztítottak el, de sajnos az a két nemzet, amelyek felfogta ennek az eseménynek az igazi jelentőségét (a német és a japán), ezzel a technikával számos angol csatahajót küldött a tenger mélyére a Mediterrán-tengeren és a Távol-Keleten. A tengerészgyalogosok egyik legvakmerőbb küldetése az volt, amikor egy 5 napos akció során 91 mérföldet hajóztak fel egy tengeralattjáróban az ellenség által ellenőrzés alatt tartott Gironde folyón, és elpusztították a bordeaux-i kikötőben tartózkodó hajókat. Aknák segítségével lyukakat robbantottak a hajótestekbe, de a kis csapatból csak ketten tudtak elmenekülni a helyszínről. A legnagyobb fejlődést a partraszállási technikáknál jegyezhettük fel. A tengerészgyalogság már Dieppe-nél is adott embereket a partra szálló hajókra, amikor (1942-ben) ezek bevetése még csak kísérleti stádiumban volt. Az itt tapasztaltak ösztönözték a tervezőket arra, hogy a partra szálló hajók új családját hozzák létre, amelyek méretben a legkisebbektől a legnagyobbakig terjednek. Ezek már tankokat és ágyúkat is képesek voltak partra tenni, és gyakran tengerészgyalogosok vezették őket. Az új hajók fontos szerepet játszottak a D-napon és a Japán ellen folytatott harcban. A világháború első két évében Angliának nem volt sok oka az örömre. Európa vesztésre állt, Dunkerque-nél evakuálni kellett a katonákat, Egyiptomban visszaszorították az angol csapatokat és a japánok elfoglalták Szingapúrt. Valaminek történnie kellett, ami feldobja a katonák morálját. Egy ihletett pillanatában Churchill úgy döntött, hogy kommandókat alakít, amelyek Európa partjait támadják, és lefoglalják, a németeket. A tengerészgyalogság tíz kommandós egységet állított fel, amelyek hűséggel szolgálták a koronát a háború hátralevő részében és tetteikkel biztosították a fegyvernem létjogosultságát az elkövetkező 45 évre. Ezeket a kommandókat partra szálló csapatok, mérnökök, és a tengerészgyalogság páncélozott támogató csapatai alkották, akik Centaur tankjaikkal képesek voltak már a hajókról lőni a partszakaszt, majd a partraszállás után a szárazföldön harcolni. A kommandók ott voltak Szicíliában, Salernónál, és a normandiai partraszállásnál is, amiben összesen 17500 tengerészgyalogos vett részt. A D-nap sikere után a kommandók tovább nyomultak Berlin felé, ahogy azonban az utánpótlási vonalak egyre hosszabbak lettek, szükség volt az antwerpeni kikötő megnyitására. Ezért el kellett foglalniuk Walcheren szigetét, amelyet a németek erősen védtek. Az eredmény a legvéresebb kommandóakció valaha volt, amelyben a 41., a 47. és a 48. kommandó részt vett. A harc egyenlőtlen volt, hiszen a támadókat a németek parton felsorakoztatott ütegei fogadták. Sok hajó elsüllyedt vagy megbénult, de a hősies kommandók végül kiűzték a német csapatokat a szigetről. Az észak-európai győzelmek ellenére Olaszországban a kisebb sikerek után sem sikerült az áttörés. Számos kísérlet történt a front átszabására. 1945 áprilisában a comacchiói tónál a 43. kommandó próbálta kiűzni a németeket keményen tartott állásaikból. Tom Hunter tizedes egyedül támadott egy golyószóróval, hogy magára vonja a németek figyelmét, és ezzel utat nyisson bajtársainak. Sikerült neki, de agyonlőtték. Halála után Viktória-keresztet kapott. A hidegháború évei 1948-ban Malayában lázadások törtek ki, és az elkövetkező két és fél évben a kommandók feladata az volt, hogy felszámolják a kommunista gerillák állásait, amelyek Észak-Malaya legrosszabb vidékein voltak. Ennek eredményeképpen amikor 1950 júniusában a kommunista észak-koreai csapatok lerohanták Dél-Koreát, Angliának nem volt hadra fogható kommandósa. Az amerikai kormány kérésére végül is alakult egy önkéntes kommandó, amelynek a koreai híradós csapatokat kellett „kezelésbe vennie”. Politikai okokból a katonák civil ruhában utaztak Japánba, ahol amerikai egyenruhát kaptak, csak a zöld barettsapkát tartották meg. Az akciók hamarosan megkezdődtek. A tengerészgyalogosok az amerikai haditengerészettel és tengerészgyalogsággal együtt vasútvonalakat robbantottak, és elvágták a kommunikációs vonalakat. Amint Kína belépett a háborúba, az ellenfél túlerőbe került, és az amerikaiak nem voltak képesek megtartani kivívott előnyüket. Az önkéntes kommandósokat elvágták a hátországtól, és csak saját magukra számíthattak, amíg kiverekedték magukat a dzsungelből. Bár a csapat tagjainak túlnyomó része kimenekült, az erős tüzelés miatt a visszavonulás útját kiégett teherautók szegélyezték. A kommandót visszavonták Japánba, ahol átszervezése után visszatért Koreába, és 1952-es feloszlatásáig ott harcolt. Ezalatt a malayai krízis miatt a kommandóknak 8000 négyzetmérföldnyi dzsungelt kellett tiszt