Történelmi szemle, 1964 (7. évfolyam)
3-4. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Spira György: Széchenyi tragikus útja
SPIRA GYÖRGY követeket sem véve ki) elfogadják Kossuth híres felirati javaslatát: a bécsi forradalom előestéjén is azt indítványozza a magához hívott követeknek és főrendeknek, hogy ezekben a válságos percekben hagyjanak fel a követelő eljárással, mint hasonló helyzetben, Mária Terézia és Ferenc császár idején elődeik tették, ajánlják fel alattvalói szolgálataikat a mindenfelől forradalmi mozgalmak által fenyegetett trónnak, mert ilyetén fellépés esetén számíthatnak arra, hogy az udvar, egyedül a magyar nemzet hűségére alapozhatván állását, kívánságaikat önként s megelőző készséggel fogja kielégíteni, sőt a jövőben Magyarországot a birodalom legszilárdabb pontjaként, valóságos központjaként fogja kezelni. Széchenyi indítványa azonban elhangzik; a rendek, ha megemlékeznek elődeiknek Mária Terézia és Ferenc császár idején szerzett keserű tapasztalatairól, éppenséggel nem oszthatják Széchenyinek a Habsburgok várható hálájával kapcsolatos reménykedését, továbbra sem adják fel hát követeléseiket, ellenkezőleg: amikor március 14-én fülükbe jut a bécsi forradalom híre, elhatározzák, hogy már másnap a királyi szék elé terjesztik őket. És ezen a ponton a könyvtárnyi Széchenyi-irodalom részszerint elnémul, részszerint pedig tudományosaknak immár végképp nem nevezhető fogásokhoz folyamodik, csak hogy elterelje a figyelmet a lába előtt megnyíló feneketlen szakadékról. Mert március 15-én, újkori történetünknek e legnevezetesebb napján Széchenyi is pályafutásának legmagasabb csúcsára hág: ő, a kossuthi politikának mindeddig legádázabb ellenzője, most nyíltan elismeri, hogy ez a politika célirányosabbnak bizonyult az övénél, s határozottan és lelkesen csatlakozik a kibontakozó forradalmi mozgalomhoz. És ez a gyökeres irányváltoztatás, bármilyen hirtelenül következik is el, teljesen őszinte: Széchenyitől nem idegen a színészkedés, de mélységesen idegen a színlelés, s hogy a magatartásában végbement páratlan fordulat a meggyőződésében végbement fordulat következménye, azt nemcsak jellemének egyenessége teszi kétségtelenné, de félreérthetetlenül bizonyítja meghitt embereivel folytatott levelezése, félreérthetetlenül bizonyítja egyetlen igazi barátja, titkainak egyedüli tudója, naplója és félreérthetetlenül bizonyítja az a lázas tevékenység is, amelyet kezdettől, fogva kifejt a forradalom sikeréért. Mert a magyar argonautákkal Bécsbe tartó hajó fedélzetén a pragmatica sanctióhoz mindhalálig ragaszkodó Széchenyi javasolja elsőként, hogy a megalakítandó független magyar kormány tényeleges önállóságának biztosítására a nádort ruházzák fel olyan kiterjedt hatalommal, aminő gyakorlatilag már szakítást jelent a közbirodalom fölötti uralkodás egységének a pragmatica sanctióban lefektetett elvével, mert amikor március végén a kamarilla megkísérli a szintén a kormányzás egységének sérelmével felállítandó külön magyar had- és pénzügyminisztériumok hatáskörét a semmivel tenni egyenlővé, Széchenyi ismét az első vonalban küzd e kísérlet kudarcba fullasztásáért, mert április elején megint csak Széchenyi, a békés eljárások mindenkori szószólója teszi meg az első lépést a pesti gépgyárnak fegyvergyárrá való haladéktalan átszervezése érdekében, és e felsorolást még hosszan lehetne folytatni. De mi a magyarázata ennek a fordulatnak? milyen új helyzetmegítélés viszi most Széchenyit, a legkíméletesebb eszközök eleddig tántoríthatatlan hívét a forradalmi politika útjára? Végső soron éppen az, hogy a célok, amelyeket fellépése óta követ, — ha mérvükben nem is — irányukban kezdettől fogva azonosak voltak a forradaloméival, csak az út, amelyen járni kívánt, nem volt eddig forradalmi, s ez a kettősség, amely már 1848 előtt is tragikus ellentmondás