Történelmi szemle, 2012 (54. évfolyam)

3. szám - TANULMÁNYOK - Gyáni Gábor: Nemzet, kollektív emlékezet és public history

GYÁNI GÁBOR az igazsága jegyében (és kinek a nevében) idézzük meg a múlt viselt dolgait? Úgy fest tehát a helyzet manapság, hogy a történetírás, amely a nemzet(ek) igaz­ságát képviselte (képviseli mindmáig) racionális érvek kíséretében, fokozatosan adja át a helyét a kollektív emlékezetnek, amely partikuláris csoportok igazság iránti igényeit elégíti ki csupán. Ezek a múltat illető részigazságok nem férnek ugyanakkor össze a tudományos beszéd (a racionális megismerés) kívánalmai­val. A múlt egymással rivalizáló, egyúttal ellenőrizhetetlen, mert homályos fogal­mi alapokon nyugvó, következésképpen önkényes szellemi konstrukciók sokasá­gára esik szét ezáltal. A múlt történettudománya a végét járja tehát a kollektív emlékezet mai túlburjánzása nyomán, és fennáll a veszély, hogy megszűnik a tör­ténelem egységébe vetett tudományos krédó létjogosultsága. Holott az igaz tör­ténelem fogalma, szól Megill konklúziója, nem a múlt emlékezetének egyik szóba jövő változata, sokkal inkább a kollektív emlékezet tényleges ellenlábasa, mivel a kritikája szólal meg általa.­ Élénk vita folyik tehát a kollektív emlékezet és a történetírás lehetséges (és kívánatos) kapcsolatáról, nincs azonban többé közvetlen visszaút ahhoz a korábbi meggyőződéshez és gyakorlathoz, amely egyedül a történetírás számá­ra biztosított szabad (legitim) hozzáférést a múlt megismeréséhez, a róla való beszédhez. A korábbi állapothoz való visszatérés elvi lehetetlenségének döntő oka, hogy nem a nemzet jelenti többé a történeti beszéd egyedül érvényes refe­renciáját. A nemzetállam szociopolitikai realitása tette korábban (lényegében véve napjainkig) lehetővé, hogy a modern és szakszerű történetírás valóban benne gyökerezhessen a történetíró saját korának a valóságában. Ez abból eredt, amit Hayden White egy bizonyos összefüggésben így fogalmazott meg: „a történelem értelmezésének módja fontos meghatározója annak, hogy mi­lyen politikát tartunk realistának, kivihetőnek, társadalmilag felelősnek”.­ Az akadémiai történetírás ilyenformán mindig a reálisat és nem a képzeletbelit vagy az utópisztikusát posztulálja; ennek a valóságnak a feltárását (elbeszélé­sét) pedig a sajátosan történeti módszer, a historizmus eljárásának az alkalma­zásával alapozza meg és általa igazolja egyúttal. A modern nemzetállam - ön­nön idő- és térbeli teljességében - ugyanakkor mintegy felkínálja a történeti megismerés számára ezt a fajta realitást mint referencialitást, így nem csoda, ha minden igazi (az igazat elbeszélő) modern történetírói narratíva főképp vagy egyedül a nemzeti múltat jeleníti meg. Amikor azonban a nemzet nem képezi többé (hiánytalanul) az egyedül le­hetséges történelmi referenciát, kezünkbe adva ezúton a múlt elbeszélésre váró történeteit, semmi sem állhatja az útját annak, hogy a kollektív emlékezet is be­jelentse igényét a múlt (vagy inkább a tetszőleges múltak) legitim elbeszélésére. Ezt a legitimitásigényt segíti az a közkeletű tapasztalat (felismerés) is, hogy a­ z Allan Megill: Historical Knowledge, Historical Error. A Contemporary Guide to Practice. University of Chicago Press, Chicago, 2007. 18., 22., 37. 5 Hayden White: A történelmi értelmezés politikája: szaktudománnyá válás és a fenséges kiszorítá­sa. In: Uő: A történelem terhe. Osiris, Bp., 1997. 235.

Next