Történeti Tanulmányok 18. (2010)
ELMÉLET, MÓDSZERTAN, HISTORIOGRÁFIA - Erős Vilmos: A historiográfia fogalma
A historiográfia fogalma fogalmat többféleképpen lehetne meghatározni. Fő tartalma mindenesetre az, hogy egyfajta átmenetiséget jelent az alapvetően történetellenes (vagy inkább a történelem iránt közömbös, a historikus) középkor és a történetírás szakszerűsödését, professzionalizálódását jelentő 19. századi történetírás között. Ez az átmenetiség több formában jelentkezik. Létrejönnek egyrészt az ún. kritikai történetírói iskolák (itáliai humanizmus, jezsuita forrásgyűjtő iskolák, stb.), amelyek onnan kapták a nevüket, hogy forrásaikat, kútfőiket már nem fogadták el feltétlen tekintélyként (a collingwoodi „olló és ragasztó” értelmében) - hanem már összevetették egymással, megpróbálták kibogozni az esetleges ellentmondásokat, sőt, már felvetődött a források eredetiségének, azaz igaz vagy hamis voltának ellenőrzése is. A történetírás ezzel kezd leválni az irodalomról, igyekszik megteremteni saját apparátusát és módszereit. Műfaji tekintetben viszont még nem tud megszabadulni irodalmi és vallási kötöttségektől: a kifejezetten „tudományos”, erudita műfajok (forrásgyűjtemények, Staatenkunde) mellett meghatározóak az alapvetően irodalmi műfajok is, így például a kortörténet, a memoárok vagy a sajátosan magyar históriás énekek. A vallási, teológiai szempontok regnálását pedig többek között az jelenti, hogy nincsenek még önálló történeti tanszékek (bár már kialakultak a történelem szakszerű művelését előkészítő segédtudományok - nálunk pl. címertan, pecséttan, éremtan, stb.), a történelmet elsősorban még mindig egyháztörténeti keretekben adják elő. Azaz az Istenről való tudás még mindig fontosabb, mint az emberről való tudás, az emberi cselekedetek és ennek mozgatórugói még mindig másodrangúak. A 16-18. századi történetírás átmeneti jellegének további fontos eleme, hogy megjelennek a történetfilozófiák (francia felvilágosodás, Vico, Herder, stb.10). Azaz a filozófia részéről is kísérlet történik a történelem tárgyának, módszerének meghatározására, ami szintén elősegítette a történetírás emancipálódását. (Egyes filozófusok már nemcsak az irodalomtól és a vallástól, München, 1991. Anthony Grafton: The Footnote: A Curious History. Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press, 1997. Les lieux de Vhistoire. Sous la direction de Christian Amalin. Armand Colin, Paris, 2005. 8 Vö. Collingwood A történelem eszméje idézett művével. 9 Vö. Erős Vilmos: A XVI-XVIII. századi történetírás 1. Világosság 50, 2009, 2. sz. 111-125. 10: A XVI-XVIII. századi történetírás II. A magyar történetírás a XVI-XVIII. században. Világosság 50,2009, 3. sz. 127-137. 10 Lásd újabban: Történetelmélet I-II. Szerk. Gyurgyák János-KISANTAL Tamás. Osiris Kiadó, Bp., 2006. Penke Olga: Filozofikus világtörténetek és történetfilozófiák. (A francia és a magyar felvilágosodás.) Balassi Kiadó, Budapest, 2000. „A történetírás a tizennyolcadik században irodalmi tevékenységnek számított.” Interjú Catherine Volpilhac-Anger-val. (Az interjút készítette: Kovács Eszter). Aetas 20, 2005, 3. sz. 188-193. Kontler László: Idő és fejlődés - az idő mint fejlődés: William Robertson felvilágosult prédikációja. Aetas 20, 2005, 3. sz. 38-54.