A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelmi Intézetének Évkönyve 1. (1962)
Irinyi Károly: Hajnal István szociológiai történetszemléletéről
sőbb a Mályusz Elemér-féle népiségtörténetírás — amelyben ugyancsak tért nyert a szellemtörténet is, de amely elsősorban tematikája révén ellentétbe is került a szellemtörténettel — bizonyos fokú ellenállást, illetve oppozíciót jelentett a szellemtörténettel szemben. A szellemtörténettel szemben a történettudomány területén fellépő polgári irányzatok között egészen sajátos helyet képviselt Hajnal István történetírói munkássága. Jelen dolgozat ennek a magyar történetírásban szinte egyedülálló, sajátos történetszemléletnek főbb vonásait próbálja meghatározni. Természetesen, tévedés volna Hajnal történetírói munkásságát egyszerűen a szellemtörténetre való reagálás, illetve az azzal való szembehelyezkedés termékének felfogni, hiszen ő a történelmi segédtudományokkal, a pozitivista részletkutatás legjellemzőbb területével már a szellemtörténeti szemlélet erőteljesebb jelentkezése előtt eljegyezte magát. Jóllehet a szellemtörténeti szemlélet egyes jegyei már az ellenforradalom uralomra jutása előtti évtizedben — vagyis már Hajnal pályakezdése előtt — megjelentek a magyar történetírásban, az ő munkásságát mégsem lehet a szellemtörténet hatósugarába beállítva, mintegy annak függvényeként megítélni. Hajnal sajátos koncepciójához egyébként sem spekulatív úton jutott el, hanem mindenekelőtt alapos és sokoldalú részletkutatásainak elvi tanulságait formálta egységes világképpé. Mindemellett Hajnal sokkal eredetibb, önállóbb, történetszemléletének kialakításában pedig önmagával szemben is igényesebb egyéniség volt annál, minthogy csupán egy a szellemtörténettől eleve meghatározott ellenzéki álláspont képviselője legyen. Hajnal István meglehetősen elszigetelt koncepciójának taglalása természetesen fokozott nehézségekbe ütközik. Nyilvánvaló ugyanis, hogy történetszemléletének minden eleme, mélyen gyökerezése, eredetisége és annyira jellemző pozitivista megalapozottsága csak az egész életmű, a kor és az egyéniség részletes elemzésének tükrében rajzolódnék ki. Az is bizonyos, hogy az ő munkásságát a két világháború között uralomra jutott szellemtörténeti irány részletes analízisének hiányában lehetetlen hézagtalanul felvázolni. Ezek a nehézségek kétségtelenül fennállnak, mindez azonban még nem teszi lehetetlenné és jogosulatlanná Hajnal történetszemléletének vizsgálatát, illetve történetszemléletének a szellemtörténettel való vázlatos összevetését. Hajnal — amint történetelméleti fejtegetéseiből és történeti tanulmányaiból kitűnik — újszerűen határozta meg a történetírás célját és értelmét. Ismeretes, hogy az 1920—30-as években Magyarországon is uralkodó történetszemlélet — a szellemtörténet — a történelemben a lelki, szellemi tényezők elsődleges szerepét hangsúlyozta. Ebből a történeti valóságtól elvonatkoztatott idealista alaptételből következett, hogy a történetírás Hajnal István történeti és történetelméleti cikkei, tanulmányai, könyvei mellett a kérdés vizsgálatához a következő írások nyújtottak még nagy segítséget: Istvámfi Géza: Szellemtörténet, neopozitivizmus, új történelmi realizmus. Protestáns Szemle, 1938 március. Uő: Az új magyar történetszemlélet alakulásához. Protestáns szemle, 1938 május. Uő: A harmincas évek történetírása. Protestáns Szemle, 1940 július; Erdei Ferenc: Történelem és szociológia. Társadalomtudomány, 1942, 4—5. sz. 2. Szigeti József : A magyar szellemtörténet bírálatához (1. rész megjelent a Filozófiai Évkönyv I. évf. 1952,11. rész a Magyar Filozófiai Szemle I. évf. 2—4. számában), továbbá Mérei Gyula: Szekfű Gyula történetszemléletének bírálatához (Társadalmi Szemle, 1959 július, illetve Századok 1960, 1— 3. sz.) c. tanulmányai nagy segítséget nyújtanak a szellemtörténet tanulmányozásához.