Törvényhozók Lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1936-01-20 / 1-2. szám
sigorű munkát végeztek, igazán szívből teljesítették hivatásukat, mondhatjuk, megvolt az egész képviselőház lelki egysége ebben a kérdésben, hiszen politikum nélkül keltek a védelemre egy foglalkozási ágnak, a jelszó valóban csak ez volt: az igazság oltáráért és a tűzhelyekért. Védeni az igazságot és az existenciákat. S miként az anyagban nem vész el az eneriga, úgy szentül meg vagyunk arról győződve, hogy a szellemi energia sem vész el, s ha ma még sikertelenség látszik is a kifejtett szellemi erők után, az csak átmeneti, mert az igazság áttör mindenen. Az itt következőkben teljes anyagát nyújtjuk annak, ami ebben a kérdésben rendelkezésünkre állhatott, csak röviden és főleg azon irányban feldolgozva, amely irányt a kérdés jogos megoldása tekintetében helyesnek tartunk. Természetesen a főbb irányt a külföldi kofikációk adták meg. Következtetéseinket tételről tételre vontuk le, mindjárt a bemutatott dokumentumoknál, mert ezzel egyben magyarázatát is adtuk a dolgok lényegének. Az itt következő hasábok nem harcot akarnak vinni valamely, osztály ellen, vagy érdekében, hanem kizárólag a jó törvényhozás céljaiért és ebből a szempontból nem is lehet társadalmi osztály, réteg, vagy foglalkozási ág. Ebből a szempontból csak két fontos tényezőt ismerhetünk és ez: a Nemzet és Igazság. Néhány rendelkezés a fogorvosok és fogtechnikusok ügyében (1871—1924) Érdemes áttanulmányozni az erre vonatkozó joganyagot, mert ebből azt láthatjuk, hogy az első ilyen irányú rendelkezéstől (1871) napjainkig 64 év telt el és mégsem érték el azt a nyugalmi helyzetet, amely végeredményben mégis minden törvényes szabályozásnak a célja és hivatása. Mi lehet ennek az oka? Nehéz erre válaszolni így első látszatra, azonban ha mélyebben merülünk el a kérdés lényegébe, akkor megtaláljuk erre is a feleletet. Olyan kézenfekvő és egyszerű a válasz erre a kérdésre, hogy szinte a humor körébe tartozik a levont konzekvencia. Az első az 1871. évi 18.644. számú belügyminiszteri körrendelet, amelyet Tóth Vilmos belügyminiszter bocsátott ki ebben a kérdésben. Tóth Vilmos a régi idők Deák-politikusai közé tartozott, az ő nevéhez fűződik egyébként Buda, Pest és Óbuda egyesítésének a története is. A kérdéses rendelet szószerint így szólt: „Azon célból, hogy a foggyógyászati gyakorlat az ország viszonyainak és a közönség érdeeeinek megfelelőleg szabályoztassék, az országos közegészségi tanács meghallgatása után és egyetértőleg a földmíves-, ipar- és kereskedelmi m. kir. minisztériummal, következőleg határoztatnak: 1. A fogászati gyakorlatra fel vannak jogosítva azok, kik a magyar állam területén érvényes orvos- vagy sebésztudori, sebészmesteri vagy polgári sebészi oklevelet birnak. 2. Az úgynevezett fogművészek — fogtechnikusok —, kik mesterséges fogak vagy fogsorok készítésével foglalkoznak, fogorvosoknak nem tekinthetők, és így semmiféle műtétet a szájüregben nem végezhetnek, sem pedig fogászati gyakorlatot nem űzhetnek. 3. Mindazok, kik az 1. pont alatt megemlített oklevéllel nem bírva, fogászati gyakorlatot űznek, jogtalan gyakorlatuktól eltiltandók és kuruzslók gyanánt büntetendők. 4. Mesterséges fogak és fogsorok készítésére, mint inkább a kézművek körébe tartozó foglalkozásra, önálló engedélyek vagy bejelentések nem szükségeltetnek. Erről a törvényhatóságokat megfelelő intézkedés és rendszabály pontos foganatosítására s éber ellenőrzése végett ezennel értesítem.” Íme tehát az első törvényes intézkedés is milyen szigorú és nem különbözik tulajdonkép a maitól, mely szerint a fogtechnikusokat kuruzslóknak nevezi, s így is bünteti. Ha tehát ezt az első rendeletet tanulmányozzuk, úgy látjuk, mintha az egész kérdés egy négy pontból álló belügyminiszteri rendelettel véglegesen rendeztetett volna. Különösen érdekes a rendelet negyedik pontja, amely a fogtechnikusi működést még ipari tevékenységnek sem tekinti, hanem azt teljesen szabad működésnek minősíti, amelyhez semmiféle képesítés nem szükséges. Ez az első rendelkezés volt a kezdete annak a harcnak, amelyet a fogorvosok indítottak a fogtechnikusok kiirtására, tisztán gazdasági érdekből. Itt kezdődött el az a harc, amely még ma is tart és amely kizárólag a fogorvosok részére gazdasági érdeket szolgál. Nem szerepel ebben semmiféle közegészségügyi vagy tudományos szempont. Kizárólag kenyérharc. Hogy mennyire az, mutatja az is, hogy egy ilyen szigorú szabályozás sem volt alkalmas a megszüntetésre. A jogi szabályozás további időrendben fázisai ismét egy érdekes momentumot világítanak meg. Ugyanis a fent idézett 1871-iki belügyminiszteri rendelet a fogorvoslást megengedi minden orvosi diplomával rendelkezőnek, tekintet nélkül annak különleges szakképzettségére. A következő években született meg az 1876. évi XIV-ik törvénycikk, az ú. n. közegészségügyi törvény, amely szintén nem disztingvált abban a tekintetben, hogy a fogorvoslás külön területet alkot-e, vagy sem. A közegészségügyi törvény csak nagy általánosságokban intézkedik, ez veszi fel a kuruzslás szigorúbb büntetőszankcióját. (Itt is az 52-ik §. intézkedik!) Tekintettel arra azonban, hogy a fejlődés magán az orvostársadalmon belül is nagyobb változtatásokat kívánt meg, vagy talán mert a „fogművészek” tovább is dolgoztak, sőt jól dolgoztak, fogorvosokkal együtt, hiszen a nagy praxissal rendelkező fogorvosok maguk mellé vettek fogtechnikust, saját műhelyt rendeztek be, mint asszistens működtek náluk. Tény az, hogy csak 1897-ben intézkedett az akkori kultuszminiszter, Wlassits a budapesti és kolozsvári tudományegyetemeken, hogy azokon külön fogorvosi képzést is adjanak. Ez a rendelkezése így szólt: „A fogászati gyakorlat rendezése tárgyában a múlt év folyamán elnökletem alatt a m. kir. belügyminiszter úr képviselőinek közreműködése mellett tartott értekezletből kifolyólag a tárgyalás alatt álló kérdés végleges tisztázása céljából az igazságügyi miniszer úrnak jogi véleményét kértem ki arranézve, vajjon az 1876. évi XIV. t.-c. 43. §-ában foglalt „orvosi gyakorlat” kifejezésében bennfoglaltatik-e a fogorvosi gyakorlat is, vagy pedig azt, mint különállót, még mindig az 1871. évi 18644. sz. alatt, tehát a közegészségügyi törvény előtt kelt belügyminiszteri körrendelet szabályozza? A második idevonatkozó kérdés, amelyre nézve az igazságügyi miniszter úr jogi véleményét szintén kikértem, az volt, vájjon az 1876. évi XIV. t.-c. 44. §-a alapján olyan külföldi oklevelek, amelyek a hazai tudományegyetemeken meg nem lévő tudományos fokokra vonatkoznak, amilyen oklevelek tehát Magyarországon meg sem szerezhetők és amelyeket a mi törvényeink és szabályaink ezidőszerint nem ismernek, nosztrifikálhatók-e? Az átiratban foglaltak alapján értesítem a címet, hogy pusztán egyes orvosi szakmákra képesítő külföldi oklevelek, amineket ezidőszerint hazai tudományegyetemeink nem állíthatnak ki, nem nosztrifikálhatók s ennélfogva nem orvosdoktorok ilyen okleveleik nosztrifikációja által fogorvosi gyakorlatra fel nem jogosíthatók, mert a m. kir. igazságügyi miniszter úr jogi 14