Törvényhozók Lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936-01-20 / 1-2. szám

sigorű munkát végeztek, igazán szívből teljesítették hi­vatásukat, mondhatjuk, megvolt az egész képviselőház lelki­ egysége ebben a kérdésben, hiszen politikum nél­kül keltek a védelemre egy foglalkozási ágnak, a jel­szó valóban csak ez volt: az igazság oltáráért és a tűz­helyekért. Védeni az igazságot és az existenciákat. S miként az anyagban nem vész el az eneriga, úgy szentül meg vagyunk arról győződve, hogy a szellemi energia sem vész el, s ha ma még sikertelenség látszik is a kifejtett szellemi erők után, az csak átmeneti, mert az igazság áttör mindenen. Az itt következőkben teljes anyagát nyújtjuk an­nak, ami ebben a kérdésben rendelkezésünkre állha­tott, csak röviden és főleg azon irányban feldolgozva, amely irányt a kérdés jogos megoldása tekintetében helyesnek tartunk. Természetesen a főbb irányt a kül­földi kofikációk adták meg. Következtetéseinket tétel­ről tételre vontuk le, mindjárt a bemutatott dokumentu­moknál, mert ezzel egyben magyarázatát is adtuk a dolgok lényegének. Az itt következő hasábok nem harcot akarnak vinni valamely, osztály ellen, vagy érdekében, hanem kizárólag a jó törvényhozás céljaiért és ebből a szem­pontból nem is lehet társadalmi osztály, réteg, vagy foglalkozási ág. Ebből a szempontból csak két fontos tényezőt ismerhetünk és ez: a Nemzet és Igazság. Néhány rendelkezés a fogorvosok és fogtechnikusok ügyében (1871—1924) Érdemes áttanulmányozni az erre vonatkozó joganyagot, mert ebből azt láthatjuk, hogy az első ilyen irányú rendelkezés­től (1871) napjainkig 64 év telt el és mégsem érték el azt a nyugalmi helyzetet, amely végeredményben mégis minden tör­vényes szabályozásnak a célja és hivatása. Mi lehet ennek az oka? Nehéz erre válaszolni így első látszatra, azonban ha mélyebben merülünk el a kérdés lényegébe, akkor megtaláljuk erre is a feleletet. Olyan kézenfekvő és egyszerű a válasz erre a kérdésre, hogy szinte a humor körébe tartozik a levont kon­zekvencia. Az első az 1871. évi 18.644. számú belügyminiszteri kör­rendelet, amelyet Tóth Vilmos belügyminiszter bocsátott ki ebben a kérdésben. Tóth Vilmos a régi idők Deák-politikusai közé tartozott, az ő nevéhez fűződik egyébként Buda, Pest és Óbuda egyesítésének a története is. A kérdéses rendelet szó­­szerint így szólt: „Azon célból, hogy a foggyógyászati gyakorlat az ország viszonyainak és a közönség érdeeeinek megfelelőleg szabályoz­­tassék, az országos közegészségi tanács meghallgatása után és egyetértőleg a földmíves-, ipar- és kereskedelmi m. kir. minisz­tériummal, következőleg határoztatnak: 1. A fogászati gyakorlatra fel vannak jogosítva azok, kik a magyar állam területén érvényes orvos- vagy sebésztudori, sebészmesteri vagy polgári sebészi oklevelet­ birnak. 2. Az úgynevezett fogművészek — fogtechnikusok —, kik mesterséges fogak vagy fogsorok készítésével foglalkoznak, fogorvosoknak nem tekinthetők, és így semmiféle műtétet a szájüregben nem végezhetnek, sem pedig fogászati gyakorlatot nem űzhetnek. 3. Mindazok, kik az 1. pont alatt megemlített oklevéllel nem bírva, fogászati gyakorlatot űznek, jogtalan gyakorlatuktól el­­tiltandók és kuruzslók gyanánt büntetendők. 4. Mesterséges fogak és fogsorok készítésére, mint inkább a kézművek körébe tartozó foglalkozásra, önálló engedélyek vagy bejelentések nem szükségeltetnek. Erről a törvényhatóságokat megfelelő intézkedés és rend­szabály pontos foganatosítására s éber ellenőrzése végett ezen­nel értesítem.” Íme tehát az első törvényes intézkedés is milyen szigorú és nem különbözik tulajdonkép a maitól, mely szerint a fog­­technikusokat kuruzslóknak nevezi, s így is bünteti. Ha tehát ezt az első rendeletet tanulmányozzuk, úgy látjuk, mintha az egész kérdés egy négy pontból álló belügyminiszteri rendelet­tel véglegesen rendeztetett volna. Különösen érdekes a rendelet negyedik pontja, amely a fogtechnikusi működést még ipari tevékenységnek sem tekinti, hanem azt teljesen szabad műkö­désnek minősíti, amelyhez semmiféle képesítés nem szükséges. Ez az első rendelkezés volt a kezdete annak a harcnak, amelyet a fogorvosok indítottak a fogtechnikusok kiirtására, tisztán gazdasági érdekből. Itt kezdődött el az a harc, amely még ma is tart és amely kizárólag a fogorvosok részére gazda­sági érdeket szolgál. Nem szerepel ebben semmiféle közegész­ségügyi vagy tudományos szempont. Kizárólag kenyérharc. Hogy mennyire az, mutatja az is, hogy egy ilyen szigorú sza­bályozás sem volt alkalmas a megszüntetésre. A jogi szabályozás további időrendben fázisai ismét egy érdekes momentumot világítanak meg. Ugyanis a fent idézett 1871-iki belügyminiszteri rendelet a fogorvoslást megengedi minden orvosi diplomával rendelkezőnek, tekintet nélkül annak különleges szakképzettségére. A következő években született meg az 1876. évi XIV-ik törvénycikk, az ú. n. közegészségügyi törvény, amely szintén nem disztingvált abban a tekintetben, hogy a fogorvoslás külön területet alkot-e, vagy sem. A köz­egészségügyi törvény csak nagy általánosságokban intézkedik, ez veszi fel a kuruzslás szigorúbb bün­tetőszankcióját. (Itt is az 52-ik §. intézkedik!) Tekintettel arra azonban, hogy a fejlődés magán az orvos­­társadalmon belül is nagyobb változtatásokat kívánt meg, vagy talán mert a „fogművészek” tovább is dolgoztak, sőt jól dol­goztak, fogorvosokkal együtt, hiszen a nagy praxissal rendel­kező fogorvosok maguk mellé vettek fogtechnikust, saját mű­helyt rendeztek be, mint asszistens működtek náluk. Tény az, hogy csak 1897-ben intézkedett az akkori kultuszminiszter, Wlassits a budapesti és kolozsvári tudományegyetemeken, hogy azokon külön fogorvosi képzést is adjanak. Ez a rendelkezése így szólt: „A fogászati gyakorlat rendezése tárgyában a múlt év fo­lyamán elnökletem alatt a m. kir. belügyminiszter úr képviselői­nek közreműködése mellett tartott értekezletből kifolyólag a tárgyalás alatt álló kérdés végleges tisztázása céljából az igazságügyi miniszer úrnak jogi véleményét kértem ki arra­­nézve, vajjon az 1876. évi XIV. t.-c. 43. §-ában foglalt „orvosi gyakorlat” kifejezésében bennfoglaltatik-e a fogorvosi gyakor­lat is, vagy pedig azt, mint különállót, még mindig az 1871. évi 18644. sz. alatt, tehát a közegészségügyi törvény előtt kelt bel­ügyminiszteri körrendelet szabályozza? A második idevonatkozó kérdés, amelyre nézve az igazság­ügyi miniszter úr jogi véleményét szintén kikértem, az volt, vájjon az 1876. évi XIV. t.-c. 44. §-a alapján olyan külföldi oklevelek, amelyek a hazai tudományegyetemeken meg nem lévő tudományos fokokra vonatkoznak, amilyen oklevelek tehát Magyarországon meg sem szerezhetők és amelyeket a mi törvényeink és szabályaink ezidőszerint nem ismernek, nosztri­­fikálhatók-e? Az átiratban foglaltak alapján értesítem a címet, hogy pusztán egyes orvosi szakmákra képesítő külföldi oklevelek, amineket ezidőszerint hazai tudományegyetemeink nem állíthat­nak ki, nem nosztrifikálhatók s ennélfogva nem orvosdoktorok ilyen okleveleik nosztrifikációja által fogorvosi gyakorlatra fel nem jogosíthatók, mert a m. kir. igazságügyi miniszter úr jogi 14

Next