Katolikus gimnázium, Trencsén, 1895
Fel tudom fogni a fejedelmi vezérnek, Árpádnak, bánatát és keservét, midőn Szvatopluk elleni hadjáratából győztesen visszatérve az ádáz ellenségtől leöltek halmait s a fölperzselt tűzhelyeket megpillantva, szive keservében megfúvatja a riadót, hogy hontalan, megfogyott nemzetével új haza keresésére induljon, így szoktatja a gondviselés nemzetünket már bölcsőjében a szerencse forgandóságához; lesújtja, hogy annál magasabbra emelje föl. S valljon mit csodáljunk inkább e csapásoktól sújtott, gyermekkorát élő nemzetben: az együvé tartozás érzetét, avagy ragaszkodását függetlenségéhez, mely inkább a messze távol ismeretlen küzdelmeit választja, semhogy idegen rabigába görnyedjen?! El tudom képzelni Árpád nemzetének diadalmámorát, midőn levonulva a Beszkid lejtőiről szemükbe ötlik a gyönyörű síkság, jövendőbeli hazájuk, s lejebb vonulva a rónaságon századok viharaitól elszakított, idegen törzsek között létükért küzdő rokonokkal ölelkezhetnek össze, és szaporíthatják vándorlásaik közben megfogyatkozott soraikat. — S kezdődik a munka, a honszerzés nehéz, de lélekemelő munkája, s mi ennél nehezebb, biztosítani a megszerzettet s megvédeni a megalapítottat; s mig az előbbi pár rövid év munkája s véráldozatába került, az utóbbi századok nehéz, kitartó, de dicsőségteljes munkája és véráldozata. Hazánkat földrajzi helyzete a népvándorlás átvonuló hadi útjává tette; a természettől megáldott, az emberi fáradtságot jutalmazó föld keleti, nyugoti szomszédainak hírvágyát folyton ébren tartotta s a magyarnak szablyáját otthona védelmére folyton kézben kell tartania. Miben lelhetjük tehát okát, hogy e maroknyi nép idegen, ellenséges szomszédok közé beékelve egy