Trianoni Szemle, 2012 (4. évfolyam, 1-4. szám)

2012. január-december

ROVÁSÍRÁS EGY EMLÉKOSZLOPRA mellénk nem támasztatott soha a válla, ám kellett a büszke­ buta gőg: kiállunk, tudták, golyófogónak rendre beválunk, s ha egyszer megundorodunk azzá lenni, nemigen akarunk kutyába lemenni, ha eluntuk az életvesztő szerepet, fel- s megvilágosodásunk megesett, jött kancsuka, majd cudar uzsorakényszer, végzetesebb, mint öklön barbár bokszer. V­ontatta, untatta­ ritmusra dőlt a vérünk, gyöngyharmatán híztak svájci, német gulyák, önföldünkön éhen maradt magyar gulyák, Európa kikopta kereszténységünk, az őstörténeti inga kileng, legyint: 90 év alatt új s új trianonok megint, kívül s bévül ugyanaz a pulladt csürhe, kék-vörös páholyokból kilóg a csürke. Minket átkozni ide őket ki küldte? VI. Hová bujdosunk, Nagyasszony, utolérnek, mennyi alkotásunk maradt menedéknek? A sertéseknél önajzóbban mohó férgek kiirthatatlanul a szívünkből élnek, és még miből? Egy hosszú perc, Róbert bácsi, nagyzenekart vezényelsz, de azért ácsi! Hitványtalpú, bakancsos üzletmeneted hadtápvonalon vagyont járt ki teneked, ezen mit sem változtat ingyen levesed, amit kimérettél, nagylelkűn keveset, fogant kegyességed háborúkban, vérben, így lettünk moslékzabálók „kérlekszépen”, én ennek levét iszom, bár sose kértem, ez a lé gyönge kikezdeni a vértem, mert ez a nép felség így is hozzád képest, nem lép egyszerre, de érdemli a rétest, s bár feledtetnék cifra szűrét, subáját, zaciból öröklött palástodon átlát. VII. Cecile, delejes egekből néz le ránk, hát hová tűnt el a legvidámabb barakk? Tekintete előtt most nem szögesdrót láng, helyében a műfüves tyúkketrec maradt, csipegéssél vagy mélázz, halálraítélt, időd s ha merszed van, bogozd ki a kötélt. Szabadságon fos-folt, e cella tyúkszaros, (tudom így szólani versben nem ildomos, de a Lét nem rózsasóhajtól illatos), ám a megrendezés Trianon-darabos. Néhol már anyanyelven szólni sem szabad, a kutya ugathat, a karaván halad, kamatos kamatként nő trágyadomb, s tartja tornyát idegen, s benyelt bóvlik salakja. Ott, hol törpe kakasok játszanak nagyban, egy homokozóban kis- és a nagyantant, körénk feszül döglesztő vasabroncsozat, rozsdállásra nincs szándék, se parancsolat, Világbank, IMF, álnemzeti Jegybank, mintha várna jelt, mikor szól a kakas már s színre lép, folyik az ország büntetése, lesik, mikor fordul önszívének kése, demokrata maszkban mind rabszolgahajcsár. S mikor a járomból szabadulnánk végre, ismét zsigerelés, nyúvasztás, nincs vége, ős­ uzsorák, új zsarolók törnek térdre, s mindegy, ereinkből víz fakad, vagy vér-e. VIII. Lám, a magyar idő csigamódra halad, csusszanásra sem lendít, kelt kátyút, sarat és itthon a sok hitelét vesztett beste, lopott, csalt, hazudott reggel, délben, este, Cecile asszony, őket mikor éri utol, csap le rájuk a többévezredes Turul? IX. Éltünkben s azon is túl, megmásznak minket, és benyálazzák halálos ingeinket. Mikor a férfierő végleg megroskad, akkor mozdul a létcsiholó női had: Édesanyák, Egri nők, Zrínyi Ilonák, Karády, Szeleczky, Tóth Ilona s tovább: méltó maiak, sudár tartású hölgyek, viharban és részben meg nem ingó tölgyek, birtokában az irthatatlan gyökérnek, megtartni anyanyelvet-földet nem félnek, s éberen óva figyelmeztetőn intnek, ama férgek el sose érjenek minket! Pomáz, 2012. április-május

Next