Tükör, 1934 (2. évfolyam, 6-12. szám)

1934-07-01 / 7. szám

négy bölcsészgólya «Gaudeamus»-nak nevezi el a hajót. Egyetlen délutánon a legfantasztiku­sabb neveket találja az ember, mint például: «Gyere velem», «Romeo és Julia», «Szitakötő», «Buddha», «Kandalló», «Amethyst», «Csunika», «Szeng», «Tarifa», «Golem», «Durazzo». . . Kevés pair-par és sok scull-evezős csónak fut a Dunán, de a kétevezős típusok legraffinál­­tabb és legszokatlanabb formáit is megtaláljuk: három- és ötevezős csónak éppúgy nem ritkaság, mint az orthodox klubember számára szörnyű hétevezős «hajó». De a vadakat mindez nem zavarja. Az a fő, hogy egész héten lehessen készülődni, terveket szőni, izgatottan meteoro­lógiai jelentéseket lesni, aztán felpakkolni ele­mózsiát, dobozokat, telve nyers, félig kész és ehető holmikkal, amelyeknek elfogyasztása ki­kötés után grammofónos piknik közben törté­nik, mialatt a sorshúzás útján kijelölt járőrök ivóvíz után cserkésznek. Mert sok helyen nagy probléma az ivóvíz, és öreg vadak fejükben hordják a Dunavölgy egész kút­térképét, s épp­úgy nem árulják el a vízlelőhelyeket, mint a sivatagi tuareg a szaharai rejtett kutakat. Rendkívüli szórakozás a «lecsorgás». Ami abból áll, hogy hazafelé a vadak a lehető leg­kevesebb evezőcsapást reszkírozzák csak meg, s rábízzák magukat a jó öreg Duna sodrára, meg a kormányosra, és gitárpengetve, mando­­linozva, bendzsózva bocsátkoznak lefelé, élvezve a naplementét, nagyokat csapkodva a lesült tes­tükön lakmározó szúnyogokra, s ha szembe­találkoznak a bécsi hajóval, vagy egyéb hullám­verő járművel, menthetetlenül odairányozzák kis csónakjukat, élvezni a hullámok ringatá­­sát, mely idillikus élvezet sűrűn vezet tragé­diákra, s az évente ötszáz vízbefúlt áldozat közül nem egy ilyenkor borult fel és tűnt el a hul­lámok között. Meg kell még jegyezni, hogy furcsa, de így van, még mindig akadnak eve­zősök, akik — akárcsak a régi vitorlás tenge­részélet matrózai —­ nem tudnak úszni . . . Kevésbbé tragikus a találkozás, ha motor­­puffogás siklik el a víz csendes tükre fölött, és jön a «vízicuki», a motoros fagylaltos, aki­től nyílt vizen lehet vásárolni a hústartalmú ostyákat, s amely víziüzem a találékony keres­kedői szellem egyik legmodernebb hajtása. Idén is óriási lendülettel kezdődött az eve­­zősélet. De idén sok a vadak panasza is. Elemi csapás volt az egyik nagy csónakház égése, ahol százan és százan vesztették el vízi-vagyonká­jukat, nyaralási lehetőségüket. Állandósuló panaszuk, amely pedig minden méltánylást megérdemelne, a rossz közlekedés. A főhadi­szállásra, a római partra még mindig nem vezet villamos, az idén beállított autóbusz pedig újabb komplikációt jelent szerénybüdzséjű vad­evezősök számára. Kérve­ kérik a head quarter felé vezető Nánási-út portalanítását is, hogy ne kelljen bokáig érő porban gyalogolniuk, aztán villanyvilágítást szeretnének, postaládát is kérnek . . . Ami azt mutatja, hogy íme, a vad és kó­borló nomádok már kezdenek letelepülni. Éle­tük elérkezett a második történelmi etapphoz: wigwamokba húzódik a nemes törzs, polgári élet körvonalai bontakoznak ki, a pionírok kezdenek megállapodott korú családapák lenni, a sokszor oly igazságtalanul rikítóan kiszíne­zett vadevezős­ flirtinget átengedik az ifjú ge­nerációknak, ők maguk először csak szobácskát bérelnek egy szezonra száz-százhúsz pengőért, nyaralgatnak, aztán telkecskét vesznek, rész­letre, aztán kunyhót, házikót építenek, beren­dezkednek, kertet ültetnek, tavaly már fürdő­­teleppé alakultak, sőt, napi háromfilléres kur­­taksákról is szó van már, úgyhogy lassacskán kialakul az első városka, amelyet a Duna szerelmesei, a vadevezősök alapítottak.

Next