Tükör, 1964. július-szeptember (1. évfolyam, 14-26. szám)
1964-07-07 / 14. szám
TÖRÖKÖK A VÉRBN! Tévés barátom úgy lengeti meg a hírt, mint basák lófarkas zászlaját: — öregem, törökök a Várban ... Mátyás király templomának tornyán még tíz óra sincs, már fenn járok Buda várában. A külső kapunál hallani lehet az őrszemek távoli felkiáltásait. Könnyed fölénnyel bemondom a jelszót: »tévé« —, és a kapu máris kitárul. Hosszú gyaloglás után felkapaszkodom egy fal tetejére, aztán egy másikra, innen keskeny pallón át egy lépcsőhöz érek. Ismét mászás (harminc fok árnyékban!), és a rondella-téren, a mellvédes sáncon megpillantom a törököket. Sokan vannak. Bégek, janicsárok, mutefellikák, csauszok, fegyveresen. Odébb háremhölgyek eunuchokkal. Még arrébb ifjak nemes paripákon. Egy kis társaság a tűző nap elől a fák árnyékába menekül. A csoport ékessége a szépséges Telit, Abdurrahman vagy rövidebben Abdi basa, méghozzá az utolsó budai basa leánya. Az öreget nem látom itt. Azt mondják, vele csak este találkozhatom a Király-fürdőben. Telli társaságában van viszont Petneházy Ferenc délceg kuruc kapitány. És Ihánzádé Mehemed, a hosszú fehérszakállú jeruzsálemi főimám. De nincs sok időm a szemlélődésre, mert Mamcserov bég (akit mindenki rendező úrnak szólít) parancsára máris előhoznak egy palankint. Ez egy brokát selyemmel fedett hordszék. Ebben ül a szépséges Telli. Amikor aztán egy félmeztelen gyaur — őt meg operatőrnek titulálják — kezében egy filmfelvevővel elkiáltja: »Nekem jó!« — a főimám és a kuruc kapitány megragadják a négy rudat, s a palánkint cipelni kezdik. Teltivel a brokátok mögött. Jó játék. Megismétlik vagy tízszer. Később egy kövér, izzadó ember szaladgál fel és alá, mezítelen lábbal, nyakában török édességekkel teli tálcával, és kiabál: »Vegyetek piláfot, édes piláfot!« De nem vesz tőle a kutya se. Úgy kell neki. Kiderül ugyanis, hogy a piláfárus tulajdonképpen egy mutefellika, Abdi basa titkos kémje, akit ráküldött szegény kurucunk nyakára. Nyavalyás spicli. Ismételje csak meg ő is vagy tízszer a produkciót. — Egy óra szünet! — kiált most egy szemmel láthatóan tekintélyes janicsár, Telli, Petneházy kapitány, Ihánzádé főimám, meg a többiek »kilépnek a képből«. És Jókai Mór Az Utolsó Budai Basa című novellájából készülő tévéfilm hőseivel elindulok az Országház utcai Fekete Hollóba — ebédelni. A szépséges Telli (Váradi Hédi), akit Petneházy (Mécs Károly) Shekerbulinak, Cukorfalatnak becéz — nagyon megéhezett. De nem piláfra, — pirított májra. Csodálkoznak is a budai győző, Lotharingiai Károly kései utódai, az itt ebédelő német turisták, e muszlinbugyogós, színes fejdíszű, leheletfinom tünemény étvágyán. A főimám és a kuruc kapitány, méhser híján megisznak még egy-egy duplát, aztán kilépünk az utcára. És ekkor jön a romantika. Megrendezetlenül. Egyenesen Váradi Hédi lába elé. Egy szál rózsa képében. A Műszaki Egyetem kollégiumának ablakából dobják le a kedvesen integető srácok. Vége az ebédidőnek. Visszamegyünk 1685-be. (Sietnünk is kell, mert már közdig Lotharingiai Károly, és az ő felszabadító serege.) Nézem Tellit, és nagyon sajnálom. Mert én már tudom, amit ő még nem. Elkerülhetetlen végzetét, amit Jókai Mór így írt meg: »Egyszerre előugrott kétfélét a két mutefellika, egyik hirtelen hátraszorította az áldozat két karját, a másik éppen olyan gyorsan lenyomta fejét, arccal a föld felé és egy handzsárvillanás alatt a fő hajfürtjeinél fogva a zsoldos kezeiben maradt. Telli feje volt...« Ha Allah így rendelé, legyen így, mondta annak idején az utolsó budai basa. És ez a véleménye most a tv- VÁRKONYI ANDRÁS FÉNYKÉPEZTE: SÁNDOR ZSUZSA A fölmem a hatodik forduló után (Mamcserov Frigyes rendező és Kemény László színművész) Barátkozás az ebédszünetben (Váradi Hédi és egy névtelen szereplő)