Tükör, 1965. október-december (2. évfolyam, 40-52. szám)
1965-10-05 / 40. szám
ság nem elégedhetünk meg tetszetősen beállított motívumok langy lefestésével, sem pedig a jelenségek öncélú, vagy az elmélyülés, kulturáltság hiányából következő ferde megfogalmazásával. A művészeti hivatás, s nem illik iparszerűen űzni közönség és kritika véleménye gyakran nem azonos. A közönségnek könnyebb a helyzete, hiszen ez a kiállítás nem kelt unalmat, elszórakoztatnak a változatos formai megoldások. Megéri a beléptidíjat, a nagy érdeklődést, ami magyarázható azzal is, hogy a közönség évek óta nem láthatott ilyen, egész képzőművészetünket átfogó tárlatot. De a látogató végeredményben alig kap valamit abból, amit a szellem, a lélek vitaminjának lehetne nevezni, pedig a vitaminok mellett a lélek olykor kalóriára is áhítozik. A kritikus azonban a kiállítás többszöri megtekintése után, miközben beszámol az olvasónak, arra gondol, hogy a látottak közül mely művek állják vajon az időt 50—60 évig, s melyek mozgatták meg, nyújtottak művészi élményt. Ilyen elsősorban Barcsay Jenő mozaikja, ilyenek Czóbel Béla ragyogó virágpasztelljei, a rendkívüli tehetségű Tury Mária festményei, Kerényi elragadó Csontváry-szobra, Somogyi József eredeti látomásokból fakadó alkotásai, Vén Emil ízes kolorizmussal festett mélyérzésű csendélete, Kádár György erőteljes, érdekes kompozíciói, Ferenczy Béni szobrai, Schaár Erzsébet kitűnő portréi és plasztikái, Nyirő Gyula két kis ólomfeje, Olcsai Kiss Zoltán kiérlelt, nemes egyszerűséggel előadott éremsorozata,Csorba Géza portréja Jankovich Ferencről, Gráber Margit „Kislány” című festménye, Borsos Miklós tihanyi echoja, Fejér Csaba nagyméretű, finomrajzú pasztellje, Szinte Gábor Psota Irént ábrázoló képmása, Kondor Béla már ismert olajpasztellje, a „Férfi konstrukcióval”, Vili Tibor Madách-portréja, Kiss Sándor drámai hangzású, őszinte pátoszú „Partizántemetés” című kis bronza. Az említett alkotások különböző stílusokat képviselnek, közös bennük, hogy mindegyik más-más formai eszközzel, de kifejezi magas művészi színvonalon azt, amit eszmei mondanivalónak nevezünk. Az ifjú és kereső Vargha Imre Prométheusza — egy nagyméretű, dekoratív, hegesztett pléhszobor —, ha egy bizonyos iróniával is — mint ahogy mostanában a görög mitológiát világszerte felfogják —, de megragadó tehetséggel kifejezi azt a megbecsülhetetlen áldozatot, amit Prométheusz a tűz megszerzésével hozott az emberiségnek. Van tehát több, minden tekintetben jóminőségű festmény és szobor a kiállítás erdejében, csak éppen az erdő sűrűségétől nehéz meglátni a fát. A X. Magyar Képzőművészeti Kiállítás grafikai anyaga gazdag. Grafikánk itthon és külföldön egyaránt megbecsülésnek örvend. Az érmek, kerámiák között láttunk néhány figyelemreméltó próbálkozást. Többen megkérdezték tőlem, mit kívánt Csernus Tibor Nádas című, megejtően kifaktúrázott festményével mondani. Valószínűleg nem többet, mint amit képének címül adott. Ez azonban egy nagyképességű fiatal művésztől valahogy nem kielégítő. Csernust itt-ott szórványosan látható művei csupán hézagosan jellemzik, ezért lenne ajánlatos munkásságának gyűjteményes bemutatója. A kritikus nem kerülhet a közönség „uszályába”, a kritikus nem diplomata, ezért csupán lelkiismerete, tudása, gyakorlata, ízlése, és természetesen bizonyos szubjektív gyengeségei szerint írhatja meg beszámolóját. DUTKA MÁRIA Uj- művész, **♦***cfjof Vargha Imre: Prometheus/. Kerényi Jenő: Csontváry, bronz, 180 cm Fotó: SZIKLÁS MÁRIA Kiss Sándor: Partizántemetés, bronz, 34 cm Egy elbocsátás körülményeiről hallgattam végig négy vallomást. Eredetileg a helyszín és a nevek megjelölésével készült volna ez az írás. Hogy nem úgy történt, ennek okaira még visszatérek. Mindez azonban, úgy hiszem, semmit sem von le a tények erejéből és a tanulságból. A FIÚ________ — Az utcáról jöttem fel. Az utcát járom naphosszat, mióta azonnali hatállyal kitettek. Nyolc hónapja ennek. Ma ért az első szerencse azóta. Az újságban olvastam egy cikket, amely az enyémhez hasonló sorsról számolt be. Ez bátorított, hogy feljöjjek ide. És a végső kétségbeesés. Ha nem tud segíteni, nincs tovább, én befejeztem. Feleségem van, és hároméves kislányom. Huszonkilenc éves vagyok, agrármérnök. Debrecenben végeztem közepes eredménnyel. 1960. május 14-én kerültem a céghez. Ehhez a nagy gabonafelvásárló és feldolgozó vállalathoz. Ahonnan most, öt év után, egyszerűen kidobtak. Nem, nem is jól mondom. Ne haragudjon, de olyan zavarodott vagyok. Annyi minden történt velem. Tegnap adtam el a kabátomat. Más eladnivalóm nincs. Nem is merem végiggondolni, mi lesz, ha a kabátot is megettük. A feleségem 1100 forintot keres a Lukács fürdőben. Gyógymasszírozásból, tornáztatásból. Én harminc helyen jártam már állás után. Sehol se kellek. Mindenütt azt mondják, előbb tisztázzam az ügyemet. Az előbb azt mondtam, hogy egyszerűen dobtak az utcára. Nem mondtam igazat! Rendőri eljárás van ellenem folyamatban. Bércsalás és okirathamisítás címén. Hamis papírokat állítottam ki, fiktív nevekre fizettem ki munkadíjat — ez a vád. És a vád igaz. Éppen csak nem tehettem mást, ítéljen ön! A vállalat egyik Pesthez közeli üzemének vezetője voltam, amikor 1964 közepe táján nagy leltárhiányt állapított meg a vizsgálat. Méghozzá félmillió forintot! A két raktárost és engem egyhavi fizetésünk erejéig kártérítésre ítélt az igazgató. Mi sérelmeztük a határozatot. A bírósághoz fordultunk. A helyszínen lefolytatott vizsgálat megállapította, hogy a vállalat a társadalmi tulajdon védelmének elemi feltételeit sem teremtette meg. A telepen egyetlen zárható raktár sem volt, kerítést nem építettek. Az éjjelnappal termelő üzembe nem alkalmaztak felelős helyettest a vezető mellé. Egyedül voltam. De annyira, hogy amikor a kislányom született, a feleségemet is magára kellett hagynom. Amíg erővel bírtam, reggel fél öttől késő estig a helyemen voltam.