Tükör, 1965. október-december (2. évfolyam, 40-52. szám)

1965-10-05 / 40. szám

ság nem elégedhetünk meg tet­szetősen beállított motívumok langy lefestésével, sem pedig a jelenségek öncélú, vagy az elmé­lyülés, kulturáltság hiányából kö­vetkező ferde megfogalmazásával. A művészet­i hivatás, s nem il­lik iparszerűen űzni k­özönség és kritika véle­ménye gyakran nem azonos. A közönségnek könnyebb a helyzete, hiszen ez a kiállítás nem kelt unalmat, elszó­rakoztatnak a változatos formai megoldások. Megéri a beléptidí­jat, a nagy érdeklődést, ami ma­gyarázható azzal is, hogy a kö­zönség évek óta nem láthatott ilyen, egész képzőművészetünket átfogó tárlatot. De a látogató végeredményben alig kap valamit abból, amit a szellem, a lélek vi­taminjának lehetne nevezni, pe­dig a vitaminok mellett a lélek olykor kalóriára is áhítozik. A kritikus azonban a kiállítás többszöri megtekintése után, mi­közben beszámol az olvasónak, arra gondol, hogy a látottak kö­zül mely művek állják vajon az időt 50—60 évig, s melyek moz­gatták meg, nyújtottak művészi élményt. Ilyen­ elsősorban Bar­­csay Jenő mozaikja, ilyenek Czó­­bel Béla ragyogó virágpasztelljei, a rendkívüli tehetségű Tury Má­ria festményei, Kerényi elragadó Csontváry-szobra, Somogyi Jó­zsef eredeti látomásokból fakadó alkotásai, Vén Emil ízes kolorizmussal festett mélyér­zésű csendélete, Kádár György erőteljes, érdekes kompozíciói, Ferenczy Béni szobrai, Schaár Erzsébet kitűnő portréi és plasz­tikái, Nyirő Gyula két kis ólom­feje, Olcsai Kiss Zoltán kiérlelt, nemes egyszerűséggel előadott éremsorozata,­­Csorba Géza port­réja Jankovich Ferencről, Gráber Margit „Kislány” című festmé­nye, Borsos Miklós tihanyi echo­­ja, Fejér Csaba nagyméretű, fi­­nomrajzú pasztell­je, Szinte Gábor Psota Irént ábrázoló képmása, Kondor Béla már ismert olaj­­pasztellje, a „Férfi konstrukció­val”, Vili Tibor Madách-portréja, Kiss Sándor drámai hangzású, őszinte pátoszú „Partizánteme­tés” című kis bronza. Az említett alkotások különböző stílusokat képviselnek, közös ben­nük, hogy mindegyik más-más formai eszközzel, de kifejezi ma­gas művészi színvonalon azt, amit eszmei mondanivalónak neve­zünk. Az ifjú és kereső Vargha Im­re Prométheusza — egy nagymé­retű, dekoratív, hegesztett pléh­­szobor —, ha egy bizonyos iró­niával is — mint ahogy mostaná­ban a görög mitológiát világszer­te felfogják —, de megragadó te­hetséggel kifejezi azt a megbe­csülhetetlen áldozatot, amit Pro­métheusz a tűz megszerzésével hozott az emberiségnek. Van te­hát több, minden tekintetben jó­minőségű festmény és szobor a kiállítás erdejében, csak éppen az erdő sűrűségétől nehéz meg­látni a fát. A X. Magyar Képzőművészeti Kiállítás grafikai anyaga gazdag. Grafikánk itthon és külföldön egyaránt megbecsülésnek örvend. Az érmek, kerámiák között lát­tunk néhány figyelemreméltó próbálkozást. T­öbben megkérdezték tőlem, mit kívánt Csernus Tibor Nádas című, megejtően kifaktúrázott festményével mon­dani. Valószínűleg nem többet, mint amit képének címül adott. Ez azonban egy nagyképességű fiatal művésztől valahogy nem kielégítő. Csernust itt-ott szórvá­nyosan látható művei csupán hézagosan jellemzik, ezért lenne ajánlatos munkásságának gyűj­teményes bemutatója. A kritikus nem kerülhet a kö­zönség „uszályába”, a kritikus nem diplomata, ezért csupán lel­kiismerete, tudása, gyakorlata, ízlése, és természetesen bizonyos szubjektív gyengeségei szerint ír­hatja meg beszámolóját. DUTKA MÁRIA Uj- művész, **♦***cfjof Vargha Imre: Pro­metheus/. Kerényi Jenő: Csontváry, bronz, 180 cm Fotó: SZIKLÁS MÁRIA Kiss Sándor: Partizántemetés, bronz, 34 cm E­gy elbocsátás körülményei­ről hallgattam végig négy vallomást. Eredetileg a helyszín és a nevek megjelölésé­vel készült volna ez az írás. Hogy nem úgy történt, ennek okaira még visszatérek. Mindez azonban, úgy hiszem, semmit sem von le a tények erejéből és a tanulságból. A FIÚ________ — Az utcáról jöttem fel. Az ut­cát járom naphosszat, mióta azonnali hatállyal kitettek. Nyolc hónapja ennek. Ma ért az első szerencse azóta. Az új­ságban olvastam egy cikket, amely az enyémhez hasonló sorsról számolt be. Ez bátorí­tott, hogy feljöjjek ide. És a végső kétségbeesés. Ha nem tud segíteni, nincs tovább, én befe­jeztem. Feleségem van, és há­roméves kislányom. Huszonki­lenc éves vagyok, agrármérnök. Debrecenben végeztem közepes eredménnyel. 1960. május 14-én kerültem a céghez. Ehhez a nagy gabonafelvásárló és fel­dolgozó vállalathoz. Ahonnan most, öt év után, egyszerűen ki­dobtak. Nem, nem is jól mon­dom. Ne haragudjon, de olyan zavarodott vagyok. Annyi min­den történt velem. Tegnap ad­tam el a kabátomat. Más elad­­nivalóm nincs. Nem is merem végiggondolni, mi lesz, ha a ka­bátot is megettük. A feleségem 1100 forintot ke­res a Lukács fürdőben. Gyógy­­masszírozásból, tornáztatásból. Én harminc helyen jártam már állás után. Sehol se kellek. Min­denütt azt mondják, előbb tisz­tázzam az ügyemet. Az előbb azt mondtam, hogy egyszerűen dobtak az utcára. Nem mondtam igazat! Rendőri eljárás van ellenem folyamat­ban. Bércsalás és okirathamisí­tás címén. Hamis papírokat ál­lítottam ki, fiktív nevekre fi­zettem ki munkadíjat — ez a vád. És a vád igaz. Éppen csak nem tehettem mást, ítéljen ön! A vállalat egyik Pesthez kö­zeli üzemének vezetője voltam, amikor 1964 közepe táján nagy leltárhiányt állapított meg a vizsgálat. Méghozzá félmillió fo­rintot! A két raktárost és en­gem egyhavi fizetésünk erejéig kártérítésre ítélt az igazgató. Mi sérelmeztük a határozatot. A bírósághoz fordultunk. A hely­színen lefolytatott vizsgálat megállapította, hogy a vállalat a társadalmi tulajdon védelmé­nek elemi feltételeit sem terem­tette meg. A telepen egyetlen zárható raktár sem volt, kerí­tést nem építettek. Az éjjel­nappal termelő üzembe nem al­kalmaztak felelős helyettest a vezető mellé. Egyedül voltam. De annyira, hogy amikor a kis­lányom született, a feleségemet is magára kellett hagynom. Amíg erővel bírtam, reggel fél öttől késő estig a helyemen voltam.

Next