Tükör, 1966. január-március (3. évfolyam, 1-13. szám)

1966-01-01 / 1. szám

Beszélgetés az árakról Milyen egyszerű dolog megállapítani: amióta nyilvánosságra kerültek az 1966-ra szóló népgazdasági terv adatai és a hozzájuk kapcsolódó ár- és bérintézkedések, mindenki ezekről beszél. De mennyivel nehezebb kibogozni: voltaképpen - az első meglepetés elmúltával­­ hogyan reagál a közvélemény? És egyáltalán: mennyiben okoztak az intézke­dések meglepetést? Igaz, némileg váratlanok voltak, de — jobban belegondolva — még­sem voltak egészen váratlanok. Sok elemük hónapok, ha nem évek óta közbeszéd tárgya. Csakhogy most, amikor az eddig is megvolt társadalmi gond érezhetően a vállunkra nehezül, vagy sok embernek közvetlen anyagi érdekébe vág, most türelmetlenebbül ke­ressük a magyarázatot. S miközben egyéni vagy családi számvetésünket mérlegeljük, akarva-akaratlanul fontolóra vesszük az ország gazdálkodását is. Amit már értünk, azzal gyorsabban végzünk, amin kevésbé látunk át, azon sokáig rágódunk, így kerül itt is, ott is, újra meg újra terítékre például az árak, közelebbről a mezőgazdasági és a fo­gyasztói árak problémája. Erről beszélgetni kerestük fel az egyik legismertebb és leg­illetékesebb szakembert, dr. Csikós Nagy Bélát, az Országos Árhivatal elnökét. A mezőgazdasági árak természetét kitapogatni, gyakorlati szere­pét tisztázni — alighanem ez a legfontosabb. Sokan nem értik, hogyha a nagyüzemi mezőgazdaságban, a korábbihoz képest, nyil­vánvalóan növekedett a termelékenység, tehát csökkent az ön­költség, akkor miért szükséges emelni a felvásárlási árakat? Csikós Nagy Béla rövid történeti visszapillantással kezdi válaszát. Az „agrárolló”, amelyről valaha annyi szó esett, máig sem szűnt meg. De érdemes ezt a jelenséget alaposabban is elemezni. Az „olló” kettős érvényű: egyrészt jövedelem-, másrészt ár-egyenlőtlenséget jelez. Ami az előbbit illeti, ha messze is jutottunk az emlékezetes „balettás” idők­től, amikor a falusi napszám a városi, ipari bér felénél is kevesebb volt, az aránytalanság máig sem szűnt meg. Jelenleg a paraszti jöve­delem a megfelelő ipari tevékenységből származó jövedelemnek mint­egy 78—82 százaléka. Ez tehát az egyik — ösztönzés szempontjából kedvezőtlen — egyenlőtlenség, amelynek teljes megszüntetése, a me­zőgazdaság korszerűsödésétől, a falusi munka növekvő termelékeny­ségétől függően, még öt-tíz esztendőbe biztosan beletelik, árak széles körű emelése milyen termékeknél járjon együtt a fogyasz­tói árak növelésével. Igen lényeges, hogy az új felvásárlási árak a legtöbb esetben „belefértek” a régi fogyasztói árba. Ezek tehát nem változnak, még a tejé sem, pedig ennél rendkívül csekély a két ár kö­zötti különbség. A tejtermékeknél és különösen a húsnál más a helyzet, ezek ára sok­kal problematikusabb. Például a marhahúst a régi felvásárlási ár mel­lett is hat forinttal dotálta az állam kilogrammonként! Terjesztettük volna ki még jobban a dotációs rendszert, amikor több okból éppen a csökkentését kell szorgalmaznunk? A tanárosan kerek, árnyalt megfogalmazásból — hiszen Csikós Nagy Béla a Közgazdaságtudományi Egyetem professzora is — úgy tűnik, ez a kisebb gond. A keményebb dió: az „árdiszparitás”. Valóban, amennyiben a jelenlegi árintézkedéseket figyelmen kívül hagyjuk, — folytatódik a fejtegetés —, a mezőgazdasági termékek árának színvonala, ha nem is csupán a felét, mint egykor, de legfel­jebb az iparcikk árnívó 65—70 százalékát teszi. Ez is eredmény, de jelenleg már semmi esetre sem elegendő, s az árak kiegyenlítődését nem lehetett továbbra is a viszonylag lassú fejlődésre bízni. Csak a felvásárlási árak emelése kínált kézzelfogható megoldást. Arról van szó, hogy az elmaradt felvásárlási árak nem segítették kellő­képpen a mezőgazdaságnak a hazai ellátás és az export szempontjá­ból egyaránt annyira fontos, gyors fejlesztését. Vagyis arról, hogy a mezőgazdasági árak egyre kevésbé szabályozták a falusi termelés kor­szerűsítésének folyamatát. Ezt a fontos szerepet mindinkább a mező­­gazdaságnak szánt kedvezményes iparcikk juttatás, a pénzügyi segít­ség, állami hitelek vették át. Ám ez a gyakorlat csak addig helyénvaló, amíg a termelőszövetkezetek általában hitelképesek. Amikor azonban már sűrűn előfordul, hogy a gyenge szövetkezetek nem tudják vissza-­ fizetni a hiteleket, és fizetési „moratóriumra” szorulnak, — tehát job­ban járnak, mint azok, amelyek netán következetesebb munkával tör­lesztik adósságukat —, akkor ez a hitelpolitika morálisan és gazdasági­lag züllesztővé válhat. A hitelképesség viszont éppen az árszínvonaltól és az árarányoktól is függ. Lám, beszélgetésünkben megint csak visszakanyarodtunk a mező­­gazdasági árakhoz. S most már nem csupán általános színvona­lukhoz, hanem egymás közti arányaikhoz is. A kérdés adott. Úgy látszik, a felelet is. Látnivaló, hogy így jutottunk a mezőgazdasági felvásárlási árak növe­lésének gondolatához. Csakhogy, ezen belül, arra is fel kellett figyelni, hogy a sokat hangoztatott belterjesség, az annyira kívánatos növekvő állattartás, az adott árak mellett, korántsem volt egyértelműen kívá­natos a szövetkezetek számára. Így, bizonyos kedvezőtlen körülmé­nyek között előfordulhatott, hogy mennél jobban nőtt egy tsz állat­­állománya, annál inkább csökkent munkaegységeinek értéke. Ezt a helyzetet nem lehetett tovább fenntartani! Azt azonban igen alaposan meg kellett fontolni, hogy a felvásárlási Érthető válasz. Azaz még nem egészen. Az állami dotáció vagy, ha úgy tetszik, az árkiegyenlítés fogalma, értékelése ugyanis ed­dig korántsem volt egyértelmű. Mert ha a marhahúséról talán nem is, de számos más cikk és szolgáltatás áráról évek óta köztu­domású, hogy veszteséges, és csak állami hozzájárulással tartható fenn. Viszont az sem titok, hogy egész sor iparcikk ára nálunk lényegesen magasabb az értékénél, így a kettő — gondoltuk — lényegében egyensúlyban van. Az így kialakult árszínvonalat, ha sok tekintetben — pro és kontra — el is tért a reális értékará­nyoktól vagy a külföldi gyakorlattól, tudomásul vettük, sőt, meg­szoktuk. A dotációs rendszernek, s vele a jelenlegi fogyasztói ár­arányoknak részleges megbolygatása így egyszerre vált ki helyes­lést és ellenzést, s mindenképpen számos kérdést vet fel. Ebben a vonatkozásban tehát különösen érdekes és értékes számunkra az árelméletben elismert közgazdász, egyszersmind vezető beosztású gyakorlati árpolitikus magyarázata. Csikós Nagy Béla válasza, egyben a beszélgetés sommázata is, lénye­gében a következő: Valóban kialakult egy bizonyos fajta árkiegyenlítődés, amelyet akár a közlekedés és a textíliák árával is jellemezhetnénk, tehát egyfajta fogyasztói árrendszer. És miután ezek az árarányok a vásárlóerő és az elosztható javak, szolgáltatások egyensúlya mellett alakultak ki, talán úgy tűnik, egyelőre nem szükséges ezeken az arányokon változtatni. Csakhogy ez a kiegyenlítődés, amelyen belül az egyes fogyasztói és szolgáltatási árak túlságosan is eltérnek az értéktől, tehát az árviszo­nyok az értékviszonyoktól, csak statikusan vizsgálva megnyugtató. Közgazdaságilag — a népgazdaság fejlesztésének lehetőségei és a fej­lesztés lehetséges üteme szempontjából — vizsgálva egyáltalán nem mindegy, vajon az árszínvonalban az egyes árak a társadalmilag szük­séges ráfordítást tükrözik-e, vagy lényegesen eltérnek attól. A túlsá­gosan széles körű és nagymértékű eltérés a tényleges értékviszonyok­tól ugyanis előbb-utóbb számottevően deformálja a fogyasztást. Ez azt jelenti, hogy az ilyen fogyasztói árrendszer ott késztet pazar­lásra, ahol technikánk, ellátottságunk még korántsem elég fejlett, pél­dául a városi közlekedésben, és ott szorít túlzott takarékosságra, ahol erre ilyen mértékben már nincs szükség, például a ruházkodásban. Az ilyen fogyasztás aztán mindinkább elrugaszkodik az ország való­ságos gazdasági adottságaitól. Így ugyanis lemondunk az egyik leg­fontosabbról, arról nevezetesen, hogy az árakat egészséges szabályozó mérceként, illetőleg ösztönzőként használjuk. Külön kérdés ugyanis, de szorosan idetartozik, hogy fogyasztói áraink éppen azokban a gazdasági-technikai ágazatokban maradtak legin­kább az érték alatt, amelyekben a fejlesztés nagyon sok és költséges eszközt követel meg — mint például a közlekedésben —, és ott halad­ják meg a valóságos értéket, ahol viszonylag olcsóbb az előrehaladás, a növekvő igények kielégítése — mint például a könnyűiparban. Holott helyesebb arányokkal, reálisabb fogyasztói árrendszerrel éppen a nép­gazdaság optimális, gyorsabb fejlődését segíthetjük elő. BALOG JÁNOS

Next