Tükör, 1966. január-március (3. évfolyam, 1-13. szám)
1966-01-01 / 1. szám
Beszélgetés az árakról Milyen egyszerű dolog megállapítani: amióta nyilvánosságra kerültek az 1966-ra szóló népgazdasági terv adatai és a hozzájuk kapcsolódó ár- és bérintézkedések, mindenki ezekről beszél. De mennyivel nehezebb kibogozni: voltaképpen - az első meglepetés elmúltával hogyan reagál a közvélemény? És egyáltalán: mennyiben okoztak az intézkedések meglepetést? Igaz, némileg váratlanok voltak, de — jobban belegondolva — mégsem voltak egészen váratlanok. Sok elemük hónapok, ha nem évek óta közbeszéd tárgya. Csakhogy most, amikor az eddig is megvolt társadalmi gond érezhetően a vállunkra nehezül, vagy sok embernek közvetlen anyagi érdekébe vág, most türelmetlenebbül keressük a magyarázatot. S miközben egyéni vagy családi számvetésünket mérlegeljük, akarva-akaratlanul fontolóra vesszük az ország gazdálkodását is. Amit már értünk, azzal gyorsabban végzünk, amin kevésbé látunk át, azon sokáig rágódunk, így kerül itt is, ott is, újra meg újra terítékre például az árak, közelebbről a mezőgazdasági és a fogyasztói árak problémája. Erről beszélgetni kerestük fel az egyik legismertebb és legilletékesebb szakembert, dr. Csikós Nagy Bélát, az Országos Árhivatal elnökét. A mezőgazdasági árak természetét kitapogatni, gyakorlati szerepét tisztázni — alighanem ez a legfontosabb. Sokan nem értik, hogyha a nagyüzemi mezőgazdaságban, a korábbihoz képest, nyilvánvalóan növekedett a termelékenység, tehát csökkent az önköltség, akkor miért szükséges emelni a felvásárlási árakat? Csikós Nagy Béla rövid történeti visszapillantással kezdi válaszát. Az „agrárolló”, amelyről valaha annyi szó esett, máig sem szűnt meg. De érdemes ezt a jelenséget alaposabban is elemezni. Az „olló” kettős érvényű: egyrészt jövedelem-, másrészt ár-egyenlőtlenséget jelez. Ami az előbbit illeti, ha messze is jutottunk az emlékezetes „balettás” időktől, amikor a falusi napszám a városi, ipari bér felénél is kevesebb volt, az aránytalanság máig sem szűnt meg. Jelenleg a paraszti jövedelem a megfelelő ipari tevékenységből származó jövedelemnek mintegy 78—82 százaléka. Ez tehát az egyik — ösztönzés szempontjából kedvezőtlen — egyenlőtlenség, amelynek teljes megszüntetése, a mezőgazdaság korszerűsödésétől, a falusi munka növekvő termelékenységétől függően, még öt-tíz esztendőbe biztosan beletelik, árak széles körű emelése milyen termékeknél járjon együtt a fogyasztói árak növelésével. Igen lényeges, hogy az új felvásárlási árak a legtöbb esetben „belefértek” a régi fogyasztói árba. Ezek tehát nem változnak, még a tejé sem, pedig ennél rendkívül csekély a két ár közötti különbség. A tejtermékeknél és különösen a húsnál más a helyzet, ezek ára sokkal problematikusabb. Például a marhahúst a régi felvásárlási ár mellett is hat forinttal dotálta az állam kilogrammonként! Terjesztettük volna ki még jobban a dotációs rendszert, amikor több okból éppen a csökkentését kell szorgalmaznunk? A tanárosan kerek, árnyalt megfogalmazásból — hiszen Csikós Nagy Béla a Közgazdaságtudományi Egyetem professzora is — úgy tűnik, ez a kisebb gond. A keményebb dió: az „árdiszparitás”. Valóban, amennyiben a jelenlegi árintézkedéseket figyelmen kívül hagyjuk, — folytatódik a fejtegetés —, a mezőgazdasági termékek árának színvonala, ha nem is csupán a felét, mint egykor, de legfeljebb az iparcikk árnívó 65—70 százalékát teszi. Ez is eredmény, de jelenleg már semmi esetre sem elegendő, s az árak kiegyenlítődését nem lehetett továbbra is a viszonylag lassú fejlődésre bízni. Csak a felvásárlási árak emelése kínált kézzelfogható megoldást. Arról van szó, hogy az elmaradt felvásárlási árak nem segítették kellőképpen a mezőgazdaságnak a hazai ellátás és az export szempontjából egyaránt annyira fontos, gyors fejlesztését. Vagyis arról, hogy a mezőgazdasági árak egyre kevésbé szabályozták a falusi termelés korszerűsítésének folyamatát. Ezt a fontos szerepet mindinkább a mezőgazdaságnak szánt kedvezményes iparcikk juttatás, a pénzügyi segítség, állami hitelek vették át. Ám ez a gyakorlat csak addig helyénvaló, amíg a termelőszövetkezetek általában hitelképesek. Amikor azonban már sűrűn előfordul, hogy a gyenge szövetkezetek nem tudják vissza- fizetni a hiteleket, és fizetési „moratóriumra” szorulnak, — tehát jobban járnak, mint azok, amelyek netán következetesebb munkával törlesztik adósságukat —, akkor ez a hitelpolitika morálisan és gazdaságilag züllesztővé válhat. A hitelképesség viszont éppen az árszínvonaltól és az árarányoktól is függ. Lám, beszélgetésünkben megint csak visszakanyarodtunk a mezőgazdasági árakhoz. S most már nem csupán általános színvonalukhoz, hanem egymás közti arányaikhoz is. A kérdés adott. Úgy látszik, a felelet is. Látnivaló, hogy így jutottunk a mezőgazdasági felvásárlási árak növelésének gondolatához. Csakhogy, ezen belül, arra is fel kellett figyelni, hogy a sokat hangoztatott belterjesség, az annyira kívánatos növekvő állattartás, az adott árak mellett, korántsem volt egyértelműen kívánatos a szövetkezetek számára. Így, bizonyos kedvezőtlen körülmények között előfordulhatott, hogy mennél jobban nőtt egy tsz állatállománya, annál inkább csökkent munkaegységeinek értéke. Ezt a helyzetet nem lehetett tovább fenntartani! Azt azonban igen alaposan meg kellett fontolni, hogy a felvásárlási Érthető válasz. Azaz még nem egészen. Az állami dotáció vagy, ha úgy tetszik, az árkiegyenlítés fogalma, értékelése ugyanis eddig korántsem volt egyértelmű. Mert ha a marhahúséról talán nem is, de számos más cikk és szolgáltatás áráról évek óta köztudomású, hogy veszteséges, és csak állami hozzájárulással tartható fenn. Viszont az sem titok, hogy egész sor iparcikk ára nálunk lényegesen magasabb az értékénél, így a kettő — gondoltuk — lényegében egyensúlyban van. Az így kialakult árszínvonalat, ha sok tekintetben — pro és kontra — el is tért a reális értékarányoktól vagy a külföldi gyakorlattól, tudomásul vettük, sőt, megszoktuk. A dotációs rendszernek, s vele a jelenlegi fogyasztói árarányoknak részleges megbolygatása így egyszerre vált ki helyeslést és ellenzést, s mindenképpen számos kérdést vet fel. Ebben a vonatkozásban tehát különösen érdekes és értékes számunkra az árelméletben elismert közgazdász, egyszersmind vezető beosztású gyakorlati árpolitikus magyarázata. Csikós Nagy Béla válasza, egyben a beszélgetés sommázata is, lényegében a következő: Valóban kialakult egy bizonyos fajta árkiegyenlítődés, amelyet akár a közlekedés és a textíliák árával is jellemezhetnénk, tehát egyfajta fogyasztói árrendszer. És miután ezek az árarányok a vásárlóerő és az elosztható javak, szolgáltatások egyensúlya mellett alakultak ki, talán úgy tűnik, egyelőre nem szükséges ezeken az arányokon változtatni. Csakhogy ez a kiegyenlítődés, amelyen belül az egyes fogyasztói és szolgáltatási árak túlságosan is eltérnek az értéktől, tehát az árviszonyok az értékviszonyoktól, csak statikusan vizsgálva megnyugtató. Közgazdaságilag — a népgazdaság fejlesztésének lehetőségei és a fejlesztés lehetséges üteme szempontjából — vizsgálva egyáltalán nem mindegy, vajon az árszínvonalban az egyes árak a társadalmilag szükséges ráfordítást tükrözik-e, vagy lényegesen eltérnek attól. A túlságosan széles körű és nagymértékű eltérés a tényleges értékviszonyoktól ugyanis előbb-utóbb számottevően deformálja a fogyasztást. Ez azt jelenti, hogy az ilyen fogyasztói árrendszer ott késztet pazarlásra, ahol technikánk, ellátottságunk még korántsem elég fejlett, például a városi közlekedésben, és ott szorít túlzott takarékosságra, ahol erre ilyen mértékben már nincs szükség, például a ruházkodásban. Az ilyen fogyasztás aztán mindinkább elrugaszkodik az ország valóságos gazdasági adottságaitól. Így ugyanis lemondunk az egyik legfontosabbról, arról nevezetesen, hogy az árakat egészséges szabályozó mérceként, illetőleg ösztönzőként használjuk. Külön kérdés ugyanis, de szorosan idetartozik, hogy fogyasztói áraink éppen azokban a gazdasági-technikai ágazatokban maradtak leginkább az érték alatt, amelyekben a fejlesztés nagyon sok és költséges eszközt követel meg — mint például a közlekedésben —, és ott haladják meg a valóságos értéket, ahol viszonylag olcsóbb az előrehaladás, a növekvő igények kielégítése — mint például a könnyűiparban. Holott helyesebb arányokkal, reálisabb fogyasztói árrendszerrel éppen a népgazdaság optimális, gyorsabb fejlődését segíthetjük elő. BALOG JÁNOS