Tükör, 1966. április-június (3. évfolyam, 14-26. szám)

1966-06-28 / 26. szám

m­eletes Hortobágy NEM VOLT MINDIG az a kopár­­ pusztaság, ami­lyennek, szinte mindmáig, a Hortobágy a köztudat­ban él. Debrecen egészen a múlt század végéig a közép-európai állatkeres­kedelem főhelye: még 1891-ben is négy orszá­gos vásárjára 274 000 ál­latot hajtottak fel a Ti­szántúlról, s ennek a nagy állatbőségnek a Hor­tobágy volt a fő forrása. Népes falvai ugyan mind porrá omlottak a török időben, s középkori nagy tölgyerdőit is rendre ki­irtották az évszázados há­borúságok, de a vizek to­vább öntözgették, locsol­­gatták a pusztát. A Hor­tobágy a Tisza széles, la­pos ártere, s a folyó esz­tendőnként kétszer is megjárta: kövér legelőin térdig gázolt a fűben sok tízezer szilaj barom és százezernyi jámbor juh. Valóban puszta akkor lett a Hortobágy, amikor a múlt század második fe­lében elvették tőle a vi­zet. A Tisza-szabályozás, mivel nem követte máso­dik lépésként az öntözés megszervezése, néhány évtized alatt tönkretette a Hortobágy­ot: szikes, terméketlen, forró szélű sivataggá változtatta. Nyár derekára már rend­szerint kiégett az egész végtelen mező, csak a sós földet nyalta keservesen a jószág. Széchenyi is nyomatéko­san figyelmeztetett arra, hogy a »vízbajok meg­szüntetésének természetes sorrendje a szabályozás­sal egybekapcsolt ármen­tesítés, és az azt követő lecsapolás, amiket aztán az öntözésnek kell bete­tőznie.« Széchenyi útmu­tatását majd egy évszázad múltával a mi nemzedé­künk fogadta meg, a fo­lyószabályozás roppant munkájának betetőzését nekünk kell gyors ütem­ben megvalósítanunk. A TISZA VIZE 1956 jú­niusában indult meg a Keleti-főcsatorna teljes hosszában, s ez az idő­pont új fejezet kezdete a Hortobágy történetében. A puszta átformálását négy állami gazdaság vé­gezte akkor, a jobb mun­kaszervezés és irányítás érdekében később egyesí­tették őket. Így jött lét­re az ország legnagyobb mezőgazdasági üzeme, amely azonban csak las­san, nagy veszteségek, kudarcok árán kísérle­tezi ki a hortobágyi gaz­dálkodás sajátos módsze­reit. Az eddigi munka bizo­nyos vonatkozásban mégis tájformáló jellegű és je­lentőségű. A Hortobágyi Állami Gazdaság mintegy 70 000 holdja jórészt hasznavehetetlen terület volt, semmire se jó »csú­nya föld«, amely csak nedves tavaszokon adott rövid időre silány legelőt a jószágnak. Csaknem 24 000 hold már termő­vé vált belőle, s a Tisza vizével öntözött hajdani »tűzmezők« egy-egy hold­járól 25—26 mázsa szénát és 20—25 mázsa morzsolt tengerit takarítanak be. Ezek a hajdani legelők »megdolgozásuk« — az elárasztás és a talajjavítás­­ előtt legfeljebb 4—5 mázsa szénaértéket ad­tak. A tájformálás egyik útja kétségtelenül az öntözé­ses gazdálkodás kiterjesz­tése. Évről évre újabb és újabb területek kapnak rendszeres vízellátást, a feljavíthatatlan szikesek­re pedig halgazdaságok telepednek. A puszta la­pos mélyedéseiben több mint 60 halastó termeli a temérdek pontyot. A gyó­gyíthatatlan szik haszno­sításának úgyszólván ez az egyetlen módja. A nemrég elkészült Nyuga­ti-főcsatorna a Hortobágy újabb területeire visz ön­tözővizet, s gyarapszik a tógazdaságok területe is. A puszta halastavainak víztükre ma már csak­nem kétszerese a Velen­cei-tóénak, a tervek sze­rint hatszorosa lesz. A Hortobágy egykor olyan kietlen vidéke így válik lassanként üde, friss, li­get-erdős tájjá. A Hortobágy jelentős ré­sze máris kizöldült. Mesz­­szire nyúló vetéstáblák takarmánygabona-földek, kukoricások, cukorrépa- és rizsültetvények, öntö­zött legelők húzódnak a feltört pusztarészeken. Tavak csillognak, fiatal telepítésű erdők foltjai sötétlennek itt is, ott is­ egyre szűkebb körre szo­rul össze a hajdan végte­len látóhatár. A délibáb nem álombéli erdőket, ta­vakat ringat a mai Hor­tobágyon, és nem képze­­let­ szülte falvakat emel a levegőbe. A régi, elpusz­tult községek helyén sor­ra új települések alakul­nak. A karámok, hodá­­lyok, pásztorkunyhók he­lyén faluszámba menő központok születtek az utóbbi évtizedben, cse­réptetős, nagyablakos, tornácos házakkal, üzle­tekkel, művelődési házak­kal, könyvtárakkal. 1945 óta mintegy ezer ház épült a pusztán, s né­hány száz pásztorember helyett ma már csaknem 3000 lakója van. DE NEM HALT MEG végképp a puszta sem. A kilenclyukú hídon túl még sok kilométeren át eke­­nem látott őslegelő húzó­dik. Aki erre a tájra ve­tődik, ma is megérezheti Móricz Zsigmond nagy­szerű pusztai élményét: »Megrendítő, mikor az ember megáll a közepén s körülnéz. Az ősidők végtelensége, komor vi­gasztalansága, amely azonban nem lehangoló, hanem fölemelő. Az em­ber először nagyot léleg­zik. Teleszívja a tüdejét szabadsággal, békesség­gel, tömör nyugalommal. Az ég tiszta és valami véghetetlen mélységű. Szédület és álomhoz ha­sonló érzés fog el, s le kell dőlni, le kell heverni a száraz fűbe, s bele kell borulni a léleknek ebbe a rettenetes nagy égbe, mely uralkodik, s minden pórusunkat magához ra­gadja ...« Sok-sokezer hold ősgyep van még a Hortobágyon, s a legelők fenntartását, védelmét és javítását ala­posan indokolja a táj haj­dan nagyhírű állatállo­mányának alapos meg­csappanása. Száz évvel ezelőtt 30 000 szarvas­­marha és 100 000 birka legelt a pusztán, de még a Hortobágy beszáradása után — 1913-ban — is 12 000 szarvasmarhát tar­tott el silány gyepmezeje a 70 000 birka mellett. A Hortobágyi Állami Gazda­ság juhállománya ugyan már valamivel több mint 50 000 — juhászata jelen­tős exportot bonyolít le —, de a puszta szarvas­­marhaállománya alig ha­ladja meg a 3 ezret. Az öntözött, trágyázott és meszezett legelőkön azon­ban ismét naggyá fejlőd­het a legendás hírű hor­tobágyi állattartás. Az újjáformálódó puszta ak­kor tölti majd be hivatott szerepét, ha — a termő­vé tett jobb földek és a korszerűen kezelt, jöve­delmezővé tett halastavak mellett — az ország egyik nagy állattenyésztő tele­pévé is válik, hagyomá­nyaihoz illően. AZ IDEGENFORGALOM is érdekelt a Hortobágy jövőjében. A külföldiek nagyon keresik a termé­szeti tájakat, az ősi nép­élet, az elhaló pásztorvi­lág romantikus környeze­tén. A Hortobágy ma Európában szinte egye­dülálló idegenforgalmi látványosság. A fő vonz­erő maga a puszta látvá­nya, de különösen a mé­nes. Amikor pedig meg­kezdődik az őszi madár­vonulás, a Hortobágy va­lóságos eldorádója a vad­kacsa- és vadliba-vadá­­szoknak. Az ősi vendéglátóhely, a Nagycsárda, ma is úgy áll a kanyargó Hortobágy folyócska nádszegélyes partján, a lomha ívelésű kőhíd mellett, mint az el­múlt századokban. Az 1600-as években épült pusztai fogadó méter vas­tag falaival, hófehér am­­bitusának méltóságteli ívével, szinte időtlenül őr­zi klasszicista népi építő­művészetünk legszebb hagyományait. Az öreg csárda előtt hosz­­szú autósor áll, bévül pe­dig nagy élénkség, nem­zetközi hangzavar. Az ét- Az emeletes Hortobágy makettje

Next