Tükör, 1966. április-június (3. évfolyam, 14-26. szám)
1966-06-28 / 26. szám
meletes Hortobágy NEM VOLT MINDIG az a kopár pusztaság, amilyennek, szinte mindmáig, a Hortobágy a köztudatban él. Debrecen egészen a múlt század végéig a közép-európai állatkereskedelem főhelye: még 1891-ben is négy országos vásárjára 274 000 állatot hajtottak fel a Tiszántúlról, s ennek a nagy állatbőségnek a Hortobágy volt a fő forrása. Népes falvai ugyan mind porrá omlottak a török időben, s középkori nagy tölgyerdőit is rendre kiirtották az évszázados háborúságok, de a vizek tovább öntözgették, locsolgatták a pusztát. A Hortobágy a Tisza széles, lapos ártere, s a folyó esztendőnként kétszer is megjárta: kövér legelőin térdig gázolt a fűben sok tízezer szilaj barom és százezernyi jámbor juh. Valóban puszta akkor lett a Hortobágy, amikor a múlt század második felében elvették tőle a vizet. A Tisza-szabályozás, mivel nem követte második lépésként az öntözés megszervezése, néhány évtized alatt tönkretette a Hortobágyot: szikes, terméketlen, forró szélű sivataggá változtatta. Nyár derekára már rendszerint kiégett az egész végtelen mező, csak a sós földet nyalta keservesen a jószág. Széchenyi is nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy a »vízbajok megszüntetésének természetes sorrendje a szabályozással egybekapcsolt ármentesítés, és az azt követő lecsapolás, amiket aztán az öntözésnek kell betetőznie.« Széchenyi útmutatását majd egy évszázad múltával a mi nemzedékünk fogadta meg, a folyószabályozás roppant munkájának betetőzését nekünk kell gyors ütemben megvalósítanunk. A TISZA VIZE 1956 júniusában indult meg a Keleti-főcsatorna teljes hosszában, s ez az időpont új fejezet kezdete a Hortobágy történetében. A puszta átformálását négy állami gazdaság végezte akkor, a jobb munkaszervezés és irányítás érdekében később egyesítették őket. Így jött létre az ország legnagyobb mezőgazdasági üzeme, amely azonban csak lassan, nagy veszteségek, kudarcok árán kísérletezi ki a hortobágyi gazdálkodás sajátos módszereit. Az eddigi munka bizonyos vonatkozásban mégis tájformáló jellegű és jelentőségű. A Hortobágyi Állami Gazdaság mintegy 70 000 holdja jórészt hasznavehetetlen terület volt, semmire se jó »csúnya föld«, amely csak nedves tavaszokon adott rövid időre silány legelőt a jószágnak. Csaknem 24 000 hold már termővé vált belőle, s a Tisza vizével öntözött hajdani »tűzmezők« egy-egy holdjáról 25—26 mázsa szénát és 20—25 mázsa morzsolt tengerit takarítanak be. Ezek a hajdani legelők »megdolgozásuk« — az elárasztás és a talajjavítás előtt legfeljebb 4—5 mázsa szénaértéket adtak. A tájformálás egyik útja kétségtelenül az öntözéses gazdálkodás kiterjesztése. Évről évre újabb és újabb területek kapnak rendszeres vízellátást, a feljavíthatatlan szikesekre pedig halgazdaságok telepednek. A puszta lapos mélyedéseiben több mint 60 halastó termeli a temérdek pontyot. A gyógyíthatatlan szik hasznosításának úgyszólván ez az egyetlen módja. A nemrég elkészült Nyugati-főcsatorna a Hortobágy újabb területeire visz öntözővizet, s gyarapszik a tógazdaságok területe is. A puszta halastavainak víztükre ma már csaknem kétszerese a Velencei-tóénak, a tervek szerint hatszorosa lesz. A Hortobágy egykor olyan kietlen vidéke így válik lassanként üde, friss, liget-erdős tájjá. A Hortobágy jelentős része máris kizöldült. Meszszire nyúló vetéstáblák takarmánygabona-földek, kukoricások, cukorrépa- és rizsültetvények, öntözött legelők húzódnak a feltört pusztarészeken. Tavak csillognak, fiatal telepítésű erdők foltjai sötétlennek itt is, ott is egyre szűkebb körre szorul össze a hajdan végtelen látóhatár. A délibáb nem álombéli erdőket, tavakat ringat a mai Hortobágyon, és nem képzelet szülte falvakat emel a levegőbe. A régi, elpusztult községek helyén sorra új települések alakulnak. A karámok, hodályok, pásztorkunyhók helyén faluszámba menő központok születtek az utóbbi évtizedben, cseréptetős, nagyablakos, tornácos házakkal, üzletekkel, művelődési házakkal, könyvtárakkal. 1945 óta mintegy ezer ház épült a pusztán, s néhány száz pásztorember helyett ma már csaknem 3000 lakója van. DE NEM HALT MEG végképp a puszta sem. A kilenclyukú hídon túl még sok kilométeren át ekenem látott őslegelő húzódik. Aki erre a tájra vetődik, ma is megérezheti Móricz Zsigmond nagyszerű pusztai élményét: »Megrendítő, mikor az ember megáll a közepén s körülnéz. Az ősidők végtelensége, komor vigasztalansága, amely azonban nem lehangoló, hanem fölemelő. Az ember először nagyot lélegzik. Teleszívja a tüdejét szabadsággal, békességgel, tömör nyugalommal. Az ég tiszta és valami véghetetlen mélységű. Szédület és álomhoz hasonló érzés fog el, s le kell dőlni, le kell heverni a száraz fűbe, s bele kell borulni a léleknek ebbe a rettenetes nagy égbe, mely uralkodik, s minden pórusunkat magához ragadja ...« Sok-sokezer hold ősgyep van még a Hortobágyon, s a legelők fenntartását, védelmét és javítását alaposan indokolja a táj hajdan nagyhírű állatállományának alapos megcsappanása. Száz évvel ezelőtt 30 000 szarvasmarha és 100 000 birka legelt a pusztán, de még a Hortobágy beszáradása után — 1913-ban — is 12 000 szarvasmarhát tartott el silány gyepmezeje a 70 000 birka mellett. A Hortobágyi Állami Gazdaság juhállománya ugyan már valamivel több mint 50 000 — juhászata jelentős exportot bonyolít le —, de a puszta szarvasmarhaállománya alig haladja meg a 3 ezret. Az öntözött, trágyázott és meszezett legelőkön azonban ismét naggyá fejlődhet a legendás hírű hortobágyi állattartás. Az újjáformálódó puszta akkor tölti majd be hivatott szerepét, ha — a termővé tett jobb földek és a korszerűen kezelt, jövedelmezővé tett halastavak mellett — az ország egyik nagy állattenyésztő telepévé is válik, hagyományaihoz illően. AZ IDEGENFORGALOM is érdekelt a Hortobágy jövőjében. A külföldiek nagyon keresik a természeti tájakat, az ősi népélet, az elhaló pásztorvilág romantikus környezetén. A Hortobágy ma Európában szinte egyedülálló idegenforgalmi látványosság. A fő vonzerő maga a puszta látványa, de különösen a ménes. Amikor pedig megkezdődik az őszi madárvonulás, a Hortobágy valóságos eldorádója a vadkacsa- és vadliba-vadászoknak. Az ősi vendéglátóhely, a Nagycsárda, ma is úgy áll a kanyargó Hortobágy folyócska nádszegélyes partján, a lomha ívelésű kőhíd mellett, mint az elmúlt századokban. Az 1600-as években épült pusztai fogadó méter vastag falaival, hófehér ambitusának méltóságteli ívével, szinte időtlenül őrzi klasszicista népi építőművészetünk legszebb hagyományait. Az öreg csárda előtt hoszszú autósor áll, bévül pedig nagy élénkség, nemzetközi hangzavar. Az ét- Az emeletes Hortobágy makettje