Tükör, 1966. október-december (3. évfolyam, 40-52. szám)

1966-11-08 / 45. szám

GONDJA... távozott emberekre, akik amikor kellett, választani, dönteni tudtak, felelni a történelem által feltett igen-vagy­ nem kérdések­re. — Én a hőst nem úgy kép­zelem — mondja Mihály —, hogy homlokán ott a jel: íme a hős. . . Hanem azzá válik, az adott törté­nelmi pillanatban, a saját döntése révén, az eléje me­redő kérdésekre adott be­csületes válasza révén. Ilyen az opera hőse is: a Fiú. Amikor színpadra lép, semmiben sem különbözik bárki mástól. A szemünk láttára nő óriássá, olyan emberré, „akinek gond a mások gondja”. És ez a gondja, ez teszi képtelenné a legcsekélyebb kompro­misszumra is, ez járatja ve­le végig a számára egyet­len létező utat, mely a bi­tófa alá vezet... Az operaszínpadot külön­böző síkokra, játékterekre osztó, izgalmas drámai cse­lekmény — mint láthatjuk — nem nélkülözi a műfaj legszükségesebb kellékeit, a romantikus, a patetikus vonásokat, melyek, hiába, mégis csak valamiképp in­dokolttá teszik, hogy egy egyetemi rektor, egy szo­lid külsejű fiatalember vagy egy kockás zakót vi­selő zughírlapíró a nyílt színen dalra fakad. Régen vitatott kérdésre kapunk újból, nem először, határo­zott választ: az opera mű­fajának nem elengedhetet­len feltétele a „kosztümös” cselekmény, a régmúlt és az ezekkel járó többi rekvi­­zitum. Íme: közeli történel­münk, benne a magyar munkásmozgalom, az ille­gális kommunista párt és az azt körülvevő társada­lom emberei lés embersza­bású figurái kitűnően ele­venednek meg a dalszínházi játékszínen! * A régi mesterek maguk ké­szítették festékeiket, hang­szereiket, maguk faragták lúdtollaikat — a mai zene­szerző maga írja szövegét. Ezt tette Schönbergtől Brittenig, Sosztakovicstól Gian Carlo Menotti-ig sok mindenki. Most Mihály is — talán a „jól­ énekelhető­­ség” kedvéért, talán a ze­néjéhez hangulatilag leg­jobban illő szavak megvá­lasztásáért, de alighanem a személyes élményanyag szervesebb, hűebb bele­­komponálásáért is — ma­ga írta meg Hubay Miklós drámája alapján operája szövegkönyvét. Prózában, ritmikus prózában, szabad­versben, strófikus versben, ahogyan a szükség, a kompozíció éppen megkö­vetelte. És mi vezette a da­rab komponálásában? — Mindig is vonzott a szín­ház, a játék — mondja. — Nem csak az Operaház szó­lócsellista-, majd később színházi-főtitkári posztján dolgoztam szíves örömest, hanem a prózai színhá­zak , így a Nemzeti Színház kísérőzenéinek or­­keszterében is. Operám írá­sánál a különféle színhá­zaknál felszedett sokféle ta­pasztalatot és élményt ér­vényesítettem. Mindvégig kikértem és figyelembe vettem Mikó András gya­korlati rendezői tanácsait, olyan messzemenően, hogy — például — az ő sugalla­tára egy teljes, megkompo­nált felvonást „húztam”, elhagytam operámból. — Mindenekelőtt játszani, zenélni akartam tehát, a játék és a zene mindenféle eszközének, lehetőségének felhasználásával. Eleve le­mondtam az úgynevezett stílustisztaság nagyon tisz­teletre méltó, de mégiscsak korlátozó erejű elvének alkalmazásáról. Fontosabb­nak tartottam mondaniva­lóm érthetőbbé, színesebbé tételét és azt, hogy a hall­gató-néző számára minél több és jobb asszociációs kapaszkodót nyújthassak. Ezért a legkülönbözőbb ze­nei és technikai eszközöket igénybevettem: gépzenét, stilizált jazz-elemeket (van a darabban egy nagy jazz­­fúga is), naturális hangef­fektust (mint például a légvédelmi sziréna) — és nem utolsósorban a pró­zát. Mindezt persze módjá­val. A mondanivaló és a cselekmény épülete mégis­csak a klasszikus, hagyo­mányos operai eszközökön, elemeken nyugszik: ének, zenekar. A zenei formákat is meglehetős változatos­sággal alkalmaztam: kuplé­tól áriáig, songtól korálva­­riációig és az említett fú­gáig, mindenféle akad a darabban.* Viták mindig voltak, van­nak és lesznek. Akadhat ennél a darabnál is. Tet­tünk magunk is ellenveté­seket. Mihály, aki százszo­ros pontossággal gondolta végig hőseinek minden sza­vát és a hozzá legjobban il­lő zenei hangsúlyt, meg­alapozott válaszokat adott kérdéseinkre. Ezek a viták, boncolgatá­sok nüanszkérdéseket érin­tettek csak. Azt mutatván, hogy ezt a számunkra oly fontos mozgalmi-történel­mi darabot mindenki hi­bátlannak szeretné. A színház bemutató előtti hangulatára is ez a bizo­nyosság-féle volt a jellem­ző: nem a szokott ideges­kedés és a darab sikerében kételkedés járta , hanem nyugodt izzás, felelősség­tudó, segíteni akaró, sze­reptudáson alapuló munka­társi helytállás. És egységes bizalom. Mi több: drukko­lás a darabért. (Szőnyi Fe­renc, a tenorista-főszerep­­lő, a Fiú megszemélyesítő­je, hónapok szorgalmas — és eredményes! — munkája után, most, a célegyenes­ben, a premier előtt egy héttel eltörte a lábát. Két­ségbeesetten könyörgött valamilyen ügyes járó­gipszért, hogy a bemutatón énekelhessen. A bemutató vele volt kitűzve — ezt bi­zonyítják az itt megjelenő színes fotók is .. .) Mikó András főrendező: — Nemcsak a magam, ha­nem sok-sok munkatársam nevében is nyugodtan el­mondhatom, hogy Mihály izgalmas, nehéz leckét adott fel nekünk, amit mindany­­nyian a legjobb képessé­geink szerint igyekeztünk megoldani. Én, mint Mi­hály is említette, születése percétől kezdve figyelem­mel kísérhettem a szöveg és a zene, a dramaturgiai és a szcenikai feladatok alakulását. Igyekeztem a rendezést a lehető legszeré­nyebben, legcélszerűbben a mondanivaló szolgálatába állítani. Kerültem az ön­célú látványosságokat, de ami a darabban tartalmat hordoz, tehát lényegeset mond —, azt megpróbáltam meg is láttatni. A technikai eszközök: a világítás és a színek megválasztása, a színpad síkjainak kialakí­tása, a pergő tempó biztosí­tása, mindez csak a drá­mai-eszmei tartalom kibon­takoztatását szolgálja. * A beszámoló — ezt ne­héz is volna tagadni — elő­zetes. Hogyan is jelenhetne meg színes képek kíséreté­ben, alighogy az operahá­zi bemutató után lement a függöny? Előzetes, de több mint bizakodó. Megérdemelt sikert jósol. GERGELY PÁL­ ­ 1928 késő őszén négy fiatal költő ült a Magyar Ko­rona kávéház ablakában, három asztalnyira Osvát páholyától. A Nyugat aznap megjelent számáról be­szélgettek, szidták vagy dicsérték Osvát kései fel­fedezettjeit, aztán politizálni kezdtek. Egyikük ki­mondta Lenin nevét. Hogy milyen alkalomból, már nem emlékszem, de arra igen, hogy a huszonhárom esztendős József Attila így szólt: — öt évet adnék az életemből, ha egyszer beszél­hettem volna Leninnel . . . Akkor még nem sok versét ismertem, de amit igen, az együtt él emlékezetemben a Leninről mondott szavaival. Az akkori József Attilára úgy emlékszem vissza, mint a Medáliák költőjére és Lenin rajongó­jára. S ahogy ifjúkori verseim egy részén felismer­hető az ő költészetének kézjegye, Lenin iránti ra­jongása is formálta képzeletemet. De hát nem köny­­nyű erről szólanom, éppen ezért, hadd kezdjem az elején. A Tanácsköztársaság idején éppen hogy tizenkét éves múltam. Nem csoda, ha szinte felnőttnek te­kintettem azt a tizenhét éves miskolci cipészinast, aki cigarettázott s hetenként egyszer már borotvál­kozott is. Nem kis megilletődöttséggel vettem, hogy kitüntetett barátságával. A Tanácsköztársaság bu­kása után minden vasárnap maga köré gyűjtött rajtam kívül még négy velem egykorú gyereket, hogy az Aims lejtőjén a fűbe heverve oktasson min­ket. Őtőle hallottam először Lenin nevét, s az ő sza­vai hatalmas termetűnek rajzolták képzeletemben, óriásnak, aki maga köré inti és csatába vezeti a matrózokat. .. Három évvel később a szatmári munkásotthonban az igazán felnőtt, mert már húszéves Fónagy Já­nos szavai rajzolták elém Lenint: a dobogón áll, egy teherautóról szónokol, ülve társalog — mindig csupa mozgékonyság, a keze akkor is magyarázón mutat, ha föl sem emeli. Szemével hamiskásan s kedvesen hunyorog; csupa humor, csupa okosság ez a hunyorgás, mintha ezt mondaná a vele szem­ben ülőnek: „Barátocskám, én nemcsak az arcodat, de a gondolataidat is látom, hallom ha lassúbb, hal­lom ha felgyorsul a szívverésed, hidd el, mindent tudok rólad . . .” S milyen gyöngéden engeszteli vi­tatársát, hogy úgy hiszi, fölhorzsolta annak lelkét kemény szavaival. Kamaszkorom képzeletének viaszában ilyen volt Lenin. Ilyennek látom ma is. De amit illő szemérmességgel a végére hagyok, azt talán József Attila vallomásszerű szavainak köszön­hetem. Beszélgettem én azelőtt is halottakkal, ke­restem, mindig is kerestem, hogy találkozhassam velük. Hányszor képzeltem el magam elé szembe­­jövet a járdán egy alacsony, fáradt öregurat, kezé­ben botja és kalapja — Arany Jánost. Hányszor mondtam el a világ dolgait, háborút és forradal­mat, egy ifjú költőnek — Petőfi Sándornak. S min­­den egy leírt verssoromat először annak a férfinak mutatom, aki ha akarja, most is ölbekaphat, térdé­re ültethet — negyvenhat éve halott apámnak. S ahogyan velük, úgy vagyok együtt képzeletben év­tizedek óta Leninnel is. Hányszor szólítom, hány­szor faggatom kételyeimmel és reményeimmel, hányszor próbálom kilesni a választ az ő tekinteté­ből. 6 ~1 ^ 7 □ 7

Next