Tükör, 1966. október-december (3. évfolyam, 40-52. szám)
1966-11-08 / 45. szám
GONDJA... távozott emberekre, akik amikor kellett, választani, dönteni tudtak, felelni a történelem által feltett igen-vagy nem kérdésekre. — Én a hőst nem úgy képzelem — mondja Mihály —, hogy homlokán ott a jel: íme a hős. . . Hanem azzá válik, az adott történelmi pillanatban, a saját döntése révén, az eléje meredő kérdésekre adott becsületes válasza révén. Ilyen az opera hőse is: a Fiú. Amikor színpadra lép, semmiben sem különbözik bárki mástól. A szemünk láttára nő óriássá, olyan emberré, „akinek gond a mások gondja”. És ez a gondja, ez teszi képtelenné a legcsekélyebb kompromisszumra is, ez járatja vele végig a számára egyetlen létező utat, mely a bitófa alá vezet... Az operaszínpadot különböző síkokra, játékterekre osztó, izgalmas drámai cselekmény — mint láthatjuk — nem nélkülözi a műfaj legszükségesebb kellékeit, a romantikus, a patetikus vonásokat, melyek, hiába, mégis csak valamiképp indokolttá teszik, hogy egy egyetemi rektor, egy szolid külsejű fiatalember vagy egy kockás zakót viselő zughírlapíró a nyílt színen dalra fakad. Régen vitatott kérdésre kapunk újból, nem először, határozott választ: az opera műfajának nem elengedhetetlen feltétele a „kosztümös” cselekmény, a régmúlt és az ezekkel járó többi rekvizitum. Íme: közeli történelmünk, benne a magyar munkásmozgalom, az illegális kommunista párt és az azt körülvevő társadalom emberei lés emberszabású figurái kitűnően elevenednek meg a dalszínházi játékszínen! * A régi mesterek maguk készítették festékeiket, hangszereiket, maguk faragták lúdtollaikat — a mai zeneszerző maga írja szövegét. Ezt tette Schönbergtől Brittenig, Sosztakovicstól Gian Carlo Menotti-ig sok mindenki. Most Mihály is — talán a „jól énekelhetőség” kedvéért, talán a zenéjéhez hangulatilag legjobban illő szavak megválasztásáért, de alighanem a személyes élményanyag szervesebb, hűebb belekomponálásáért is — maga írta meg Hubay Miklós drámája alapján operája szövegkönyvét. Prózában, ritmikus prózában, szabadversben, strófikus versben, ahogyan a szükség, a kompozíció éppen megkövetelte. És mi vezette a darab komponálásában? — Mindig is vonzott a színház, a játék — mondja. — Nem csak az Operaház szólócsellista-, majd később színházi-főtitkári posztján dolgoztam szíves örömest, hanem a prózai színházak , így a Nemzeti Színház kísérőzenéinek orkeszterében is. Operám írásánál a különféle színházaknál felszedett sokféle tapasztalatot és élményt érvényesítettem. Mindvégig kikértem és figyelembe vettem Mikó András gyakorlati rendezői tanácsait, olyan messzemenően, hogy — például — az ő sugallatára egy teljes, megkomponált felvonást „húztam”, elhagytam operámból. — Mindenekelőtt játszani, zenélni akartam tehát, a játék és a zene mindenféle eszközének, lehetőségének felhasználásával. Eleve lemondtam az úgynevezett stílustisztaság nagyon tiszteletre méltó, de mégiscsak korlátozó erejű elvének alkalmazásáról. Fontosabbnak tartottam mondanivalóm érthetőbbé, színesebbé tételét és azt, hogy a hallgató-néző számára minél több és jobb asszociációs kapaszkodót nyújthassak. Ezért a legkülönbözőbb zenei és technikai eszközöket igénybevettem: gépzenét, stilizált jazz-elemeket (van a darabban egy nagy jazzfúga is), naturális hangeffektust (mint például a légvédelmi sziréna) — és nem utolsósorban a prózát. Mindezt persze módjával. A mondanivaló és a cselekmény épülete mégiscsak a klasszikus, hagyományos operai eszközökön, elemeken nyugszik: ének, zenekar. A zenei formákat is meglehetős változatossággal alkalmaztam: kuplétól áriáig, songtól korálvariációig és az említett fúgáig, mindenféle akad a darabban.* Viták mindig voltak, vannak és lesznek. Akadhat ennél a darabnál is. Tettünk magunk is ellenvetéseket. Mihály, aki százszoros pontossággal gondolta végig hőseinek minden szavát és a hozzá legjobban illő zenei hangsúlyt, megalapozott válaszokat adott kérdéseinkre. Ezek a viták, boncolgatások nüanszkérdéseket érintettek csak. Azt mutatván, hogy ezt a számunkra oly fontos mozgalmi-történelmi darabot mindenki hibátlannak szeretné. A színház bemutató előtti hangulatára is ez a bizonyosság-féle volt a jellemző: nem a szokott idegeskedés és a darab sikerében kételkedés járta , hanem nyugodt izzás, felelősségtudó, segíteni akaró, szereptudáson alapuló munkatársi helytállás. És egységes bizalom. Mi több: drukkolás a darabért. (Szőnyi Ferenc, a tenorista-főszereplő, a Fiú megszemélyesítője, hónapok szorgalmas — és eredményes! — munkája után, most, a célegyenesben, a premier előtt egy héttel eltörte a lábát. Kétségbeesetten könyörgött valamilyen ügyes járógipszért, hogy a bemutatón énekelhessen. A bemutató vele volt kitűzve — ezt bizonyítják az itt megjelenő színes fotók is .. .) Mikó András főrendező: — Nemcsak a magam, hanem sok-sok munkatársam nevében is nyugodtan elmondhatom, hogy Mihály izgalmas, nehéz leckét adott fel nekünk, amit mindanynyian a legjobb képességeink szerint igyekeztünk megoldani. Én, mint Mihály is említette, születése percétől kezdve figyelemmel kísérhettem a szöveg és a zene, a dramaturgiai és a szcenikai feladatok alakulását. Igyekeztem a rendezést a lehető legszerényebben, legcélszerűbben a mondanivaló szolgálatába állítani. Kerültem az öncélú látványosságokat, de ami a darabban tartalmat hordoz, tehát lényegeset mond —, azt megpróbáltam meg is láttatni. A technikai eszközök: a világítás és a színek megválasztása, a színpad síkjainak kialakítása, a pergő tempó biztosítása, mindez csak a drámai-eszmei tartalom kibontakoztatását szolgálja. * A beszámoló — ezt nehéz is volna tagadni — előzetes. Hogyan is jelenhetne meg színes képek kíséretében, alighogy az operaházi bemutató után lement a függöny? Előzetes, de több mint bizakodó. Megérdemelt sikert jósol. GERGELY PÁL 1928 késő őszén négy fiatal költő ült a Magyar Korona kávéház ablakában, három asztalnyira Osvát páholyától. A Nyugat aznap megjelent számáról beszélgettek, szidták vagy dicsérték Osvát kései felfedezettjeit, aztán politizálni kezdtek. Egyikük kimondta Lenin nevét. Hogy milyen alkalomból, már nem emlékszem, de arra igen, hogy a huszonhárom esztendős József Attila így szólt: — öt évet adnék az életemből, ha egyszer beszélhettem volna Leninnel . . . Akkor még nem sok versét ismertem, de amit igen, az együtt él emlékezetemben a Leninről mondott szavaival. Az akkori József Attilára úgy emlékszem vissza, mint a Medáliák költőjére és Lenin rajongójára. S ahogy ifjúkori verseim egy részén felismerhető az ő költészetének kézjegye, Lenin iránti rajongása is formálta képzeletemet. De hát nem könynyű erről szólanom, éppen ezért, hadd kezdjem az elején. A Tanácsköztársaság idején éppen hogy tizenkét éves múltam. Nem csoda, ha szinte felnőttnek tekintettem azt a tizenhét éves miskolci cipészinast, aki cigarettázott s hetenként egyszer már borotválkozott is. Nem kis megilletődöttséggel vettem, hogy kitüntetett barátságával. A Tanácsköztársaság bukása után minden vasárnap maga köré gyűjtött rajtam kívül még négy velem egykorú gyereket, hogy az Aims lejtőjén a fűbe heverve oktasson minket. Őtőle hallottam először Lenin nevét, s az ő szavai hatalmas termetűnek rajzolták képzeletemben, óriásnak, aki maga köré inti és csatába vezeti a matrózokat. .. Három évvel később a szatmári munkásotthonban az igazán felnőtt, mert már húszéves Fónagy János szavai rajzolták elém Lenint: a dobogón áll, egy teherautóról szónokol, ülve társalog — mindig csupa mozgékonyság, a keze akkor is magyarázón mutat, ha föl sem emeli. Szemével hamiskásan s kedvesen hunyorog; csupa humor, csupa okosság ez a hunyorgás, mintha ezt mondaná a vele szemben ülőnek: „Barátocskám, én nemcsak az arcodat, de a gondolataidat is látom, hallom ha lassúbb, hallom ha felgyorsul a szívverésed, hidd el, mindent tudok rólad . . .” S milyen gyöngéden engeszteli vitatársát, hogy úgy hiszi, fölhorzsolta annak lelkét kemény szavaival. Kamaszkorom képzeletének viaszában ilyen volt Lenin. Ilyennek látom ma is. De amit illő szemérmességgel a végére hagyok, azt talán József Attila vallomásszerű szavainak köszönhetem. Beszélgettem én azelőtt is halottakkal, kerestem, mindig is kerestem, hogy találkozhassam velük. Hányszor képzeltem el magam elé szembejövet a járdán egy alacsony, fáradt öregurat, kezében botja és kalapja — Arany Jánost. Hányszor mondtam el a világ dolgait, háborút és forradalmat, egy ifjú költőnek — Petőfi Sándornak. S minden egy leírt verssoromat először annak a férfinak mutatom, aki ha akarja, most is ölbekaphat, térdére ültethet — negyvenhat éve halott apámnak. S ahogyan velük, úgy vagyok együtt képzeletben évtizedek óta Leninnel is. Hányszor szólítom, hányszor faggatom kételyeimmel és reményeimmel, hányszor próbálom kilesni a választ az ő tekintetéből. 6 ~1 ^ 7 □ 7