Tükör, 1967. január-március (4. évfolyam, 1-13. szám)
1967-03-07 / 10. szám
Tegnap reggel szóltak (vajon hányadik nap volt már?): „Kösd fel a bőrfehérneműd, mert ahova elmegyünk, ott még filmfelvevő sohasem járt.” Nagyon rendesek voltak. Minden cuccomat cipelték. Félelmetes volt, ahogy nyakukban a 20 kilogrammos akkumulátorokkal úgy másztak a meredek sziklafalra, hogy csak a lábukkal és a hátukkal támaszkodtak. Micsoda felvételeket lehetne itt készíteni! Hülyeség. Hogyan világítanánk? Ilyen helyeken csak jussunk át épségben. Megyünk. Szakad a víz rólunk. Ha megállunk, gőzöl a ruhánk. Zsákutca. Az utat függőleges sziklafal zárja el. Átjárás sehol. Vagy mégis? Ezek őrültek. ..—4 méter magasban egy kicsiny, négyszög alakú nyílás: szülőlyuknak hívják, szinte a fej sem fér át rajta. Vagy ezek képesek a lehetetlenre is? Mennek. Én vagyok az utolsó. Szemét helyzet. Néznek rám. Vigyorognak vagy aggódnak? Vizsga ez! Nem szabad lebőgnöm. Ha átjutok, becsülni fognak. Ha nem ... és felvételeket is kell csinálnom. A hétszentségit, micsoda éle van ennek a kőnek! Pattognak a gombok. Fújtatok. Hülyén kalimpálok. — Ne idegeskedj! — ordít Berkesi, amikor látja a vörös fejemet. Puhány vagyok. Akkora a fenekem, mint egy ház. Le kéne fogynom! — villan át agyamon. De itt nem lehet meditálni. Beverem a medencecsontom. Hanyatt fordulok. Nyögök. Megfordul velem a barlang. — Vigyázz! — üvölti Gyurka. Arra van csak időm, hogy becsukjam a szemem és összehúzzam magam. Aztán ... Odaugranak és elkapnak. Szégyenlem. De mégis, forgatok. Ettől a rohadt víztől megőrülök. Már 98 százalékos a levegő relatív páratartalma. Minden fáradság kárbaveszik, hiába hoztam nyersanyagot, gépet? Ilyen vízben képtelenség fényképezni. Az optika, a kereső félpercenként bepárásodik. Patkányoknak való hely. Letörlöm. Gyerünk. Fényt! Lesz, ami lesz. És még ennél többet is kibírok. A kuszoda 25 centiméter magas szelvényét arcon csúszva tesszük meg, hogy filmszalagra rögzítsük az aragonitból összeállt, karácsonyfának nevezett ásványi ékszert, amelyet évmilliókkal ezelőtt a természet alkotott meg hévizes műhelyében. * Éjszaka van, vagy nappal? Ki tudja már! Nekünk egy nap ismét véget ért. Valami belső csengő jelezte ezt. Karesz kikapcsolta a tábori világítást, s a mély sötétség mindent elborít. Nem tudok aludni. Régi élmények kavarognak bennem. Az alkony pírja. A hó nyomában kibúvó első virág. Az élet változásai. Itt mozdulatlanság, dermedés, egyhangúság. Őrjítő, hogy a hőmérő nem mozdul az ötösről. Mi lehet fönt? Orkán vagy csendes hóesés? Mikor hallok valami mást, mint ezt a tébolyító csepegést, amely egyre csak dobol a sátor feszes vászontetején! Megfojt ez a hálózsák! A fölém boruló sötét, amely egybeolvad a sziklák megatonnáival. Ki kellene rohanni! Menekülni. Maradj! Aludj! Akarj aludni. Sikerül... Éjszaka van, vagy nappal? Ki tudja már! Karesz hangját hallom. Koránkelő. Világosság. A mi nappalunk ez a százas égő. Egy nap újra elkezdődik ... BOKODY BÉLA 9 9 A megye tsz-tagjainak átlagos életkora 55 év. A nyíregyházi SAGVARI TSZ-ben 38 év. (A Szabolcs- Szatmár megyei tanács jelentéséből.) Varga Sándor, a nyíregyházi Ságvári Tsz főkönyvelője visz a kocsiján. Új autó, jól szalad, a gazdája szemlátomást élvezi a vezetést. Fasorba fordulunk. Lassít. Azt mondja: — A rohanó autóból nézve összefolynak az útszéli fák. Nézi az utat. Cigarettával kínálom. Nem fordul felém. Jobb kezével a cigaretta után nyúl, ballal tartja a volánt. Megszólal: — Az életünkre kiváncsi? Az életünk is ilyen. Robogunk, és nem nézünk vissza. Csak a sebességet érezzük, és nem látjuk a mögöttünk maradt út változásait. Pedig néha lassítani kell, körülnézni, s aztán újra előre. Jobb lesz tőle az ember közérzete. És nem szédül meg a sebességtől. .. — Mire gondol? — Maga arra kiváncsi, hová jutottunk. Pedig az csak úgy érdekes, ha látjuk azt is, honnan indultunk akkor ... — Mikor? Kesztyűjével letörli a bepárásodott ablakot. — Tizenkét évvel ezelőtt. Akkor alakult meg a tsz. Furcsa idők voltak. Emlékszem, eladták a lábon álló búzát és aztán más aratta le. Az is cifra dolog volt, amikor a műtrágyát az árokban találtuk. Elásták, így nem kellett szétszórni. Előfordult az is, hogy minden talajmunkát elvégeztek, de a vetőmagot nem tették a földbe, és tavasszal nem volt búza. Háromhavonta új elnököt választottunk, merthogy senki sem volt megfelelő, s aztán jött a közgyűlések sorozata, munka meg semmi. Munkaegység nem volt, még a földjáradékot sem tudtuk kifizetni. A volt elnökök most itt dolgoznak a Ságváriban. Heten vannak. Köztük az öreg Biri bácsi is, a bakancsos elnök. — Bakancsos? — Tudja, akkoriban, nyáridőben csak meztérláb jártak itt, nemigen tellett lábbelire. Az elnöknek sem volt csak egy bakancsa, azzal meg sajnálta a sarat dagasztani, ha behívták a tanácshoz értekezletre. Sokszor behívták, mert annak idején még többet értekeztünk. Az öreg Biri mezítláb, feltűrt gatyával ment a városba, a vállán vitte a bakancsát s csak a tanácsháza előtt húzta fel... No, közben pedig mi meg is érkeztünk. Meglehetősen mozgalmas a kép a csibenevelő házban Tizenkilencezer tenyészcsibe körül foglalatoskodnak a tsz asszonyai, akik a múlt esztendőben százezer baromfit neveltek fel. Az államnak tizenkét vagon baromfit adtak, és több mint félmillió tenyésztőjást ötezer tenyésztyúkjuk van, s ezek napi kétezeregyszáz tojást adnak „meg is érkeztünk. ” ÉáligF! K !; A □ 7