Tükör, 1967. január-március (4. évfolyam, 1-13. szám)

1967-03-07 / 10. szám

Tegnap reggel szóltak (vajon hánya­dik nap volt már?): „Kösd fel a bőr­­fehérneműd, mert ahova elmegyünk, ott még filmfelvevő sohasem járt.” Nagyon rendesek voltak. Minden cuccomat cipelték. Félelmetes volt, ahogy nyakukban a 20 kilogrammos akkumulátorokkal úgy másztak a meredek sziklafalra, hogy csak a lá­bukkal és a hátukkal támaszkodtak. Micsoda felvételeket lehetne itt ké­szíteni! Hülyeség. Hogyan világíta­nánk? Ilyen helyeken csak jussunk át épségben. Megyünk. Szakad a víz rólunk. Ha megállunk, gőzöl a ruhánk. Zsákut­ca. Az utat függőleges sziklafal zár­ja el. Átjárás sehol. Vagy mégis? Ezek őrültek. ..—4 méter magasban egy kicsiny, négyszög alakú nyílás: szülőlyuknak hívják, szinte a fej sem fér át rajta. Vagy ezek képesek a le­hetetlenre is? Mennek. Én vagyok az utolsó. Szemét helyzet. Néznek rám. Vigyorognak vagy aggódnak? Vizs­ga ez! Nem szabad lebőgnöm. Ha át­jutok, becsülni fognak. Ha nem ... és felvételeket is kell csinálnom. A hét­szentségit, micsoda éle van ennek a kőnek! Pattognak a gombok. Fújta­tok. Hülyén kalimpálok. — Ne idegeskedj! — ordít Berkesi, amikor látja a vörös fejemet. Pu­­hány vagyok. Akkora a fenekem, mint egy ház. Le kéne fogynom! — villan át agyamon. De itt nem lehet meditálni. Beverem a medencecson­tom. Hanyatt fordulok. Nyögök. Megfordul velem a barlang. — Vigyázz! — üvölti Gyurka. Arra van csak időm, hogy becsuk­jam a szemem és összehúzzam ma­gam. Aztán ... Odaugranak és elkapnak. Szégyen­lem. De mégis, forgatok. Ettől a rohadt víztől megőrülök. Már 98 százalékos a levegő relatív pára­­tartalma. Minden fáradság kárba­­veszik, hiába hoztam nyersanyagot, gépet? Ilyen vízben képtelenség fényképezni. Az optika, a kereső fél­­percenként bepárásodik. Patkányok­nak való hely. Letörlöm. Gyerünk. Fényt! Lesz, ami lesz. És még ennél többet is kibírok. A kuszoda 25 cen­timéter magas szelvényét arcon csúszva tesszük meg, hogy filmsza­lagra rögzítsük az aragonitból össze­állt, karácsonyfának nevezett ásvá­nyi ékszert, amelyet évmilliókkal ez­előtt a természet alkotott meg hévi­zes műhelyében. * Éjszaka van, vagy nappal? Ki tudja már! Nekünk egy nap ismét véget ért. Valami belső csengő jelezte ezt. Karesz kikapcsolta a tábori világí­tást, s a mély sötétség mindent elbo­rít. Nem tudok aludni. Régi élmé­nyek kavarognak bennem. Az alkony pírja. A hó nyomában kibúvó első virág. Az élet változásai. Itt mozdu­latlanság, dermedés, egyhangúság. Őrjítő, hogy a hőmérő nem mozdul az ötösről. Mi lehet fönt? Orkán vagy csendes hóesés? Mikor hallok valami mást, mint ezt a tébolyító csepegést, amely egyre csak dobol a sátor feszes vá­szontetején! Megfojt ez a hálózsák! A fölém boruló sötét, amely egybe­olvad a sziklák megatonnáival. Ki kellene rohanni! Menekülni. Maradj! Aludj! Akarj aludni. Sikerül... Éjszaka van, vagy nappal? Ki tudja már! Karesz hangját hallom. Korán­­kelő. Világosság. A mi nappalunk ez a százas égő. Egy nap újra elkezdő­dik ... BOKODY BÉLA 9 9 A megye tsz-tagjainak átlagos életkora 55 év. A nyír­egyházi SAGVARI TSZ-ben 38 év. (A Szabolcs- Szatmár megyei tanács jelentéséből.) V­arga Sándor, a nyíregyházi Ságvári Tsz főkönyvelője visz a kocsiján. Új autó, jól szalad, a gazdája szemlátomást élve­zi a vezetést. Fasorba fordulunk. Lassít. Azt mondja: — A rohanó autóból nézve összefolynak az útszéli fák. Nézi az utat. Cigarettával kínálom. Nem for­dul felém. Jobb kezével a cigaretta után nyúl, ballal tartja a volánt. Megszólal: — Az életünkre kiváncsi? Az életünk is ilyen. Robogunk, és nem nézünk vissza. Csak a se­bességet érezzük, és nem látjuk a mögöttünk maradt út változásait. Pedig néha lassítani kell, körülnézni, s aztán újra előre. Jobb lesz tőle az ember közérzete. És nem szédül meg a sebességtől. .. — Mire gondol? — Maga arra kiváncsi, hová jutottunk. Pedig az csak úgy érdekes, ha látjuk azt is, honnan indultunk akkor ... — Mikor? Kesztyűjével letörli a bepárásodott ablakot. — Tizenkét évvel ezelőtt. Akkor alakult meg a tsz. Furcsa idők voltak. Emlékszem, elad­ták a lábon álló búzát és aztán más aratta le. Az is cifra dolog volt, amikor a műtrágyát az árokban találtuk. Elásták, így nem kellett szét­szórni. Előfordult az is, hogy minden talaj­munkát elvégeztek, de a vetőmagot nem tet­ték a földbe, és tavasszal nem volt búza. Há­romhavonta új elnököt választottunk, mert­hogy senki sem volt megfelelő, s aztán jött­ a közgyűlések sorozata, munka meg semmi. Munkaegység nem volt, még a földjáradékot sem tudtuk kifizetni. A volt elnökök most itt dolgoznak a Ságváriban. Heten vannak. Köz­tük az öreg Biri bácsi is, a bakancsos elnök. — Bakancsos? — Tudja, akkoriban, nyáridőben csak mez­­térláb jártak itt, nemigen tellett lábbelire. Az elnöknek sem volt csak egy bakancsa, azzal meg sajnálta a sarat dagasztani, ha behívták a tanácshoz értekezletre. Sokszor behívták, mert annak idején még többet értekeztünk. Az öreg Biri mezítláb, feltűrt gatyával ment a városba, a vállán vitte a bakancsát s csak a tanácsháza előtt húzta fel... No, közben pe­dig mi meg is érkeztünk. Meglehetősen mozgalmas a kép a csibenevelő házban Tizenkilencezer tenyészcsibe körül foglalatoskodnak a tsz asszonyai, akik a múlt esz­tendőben százezer baromfit neveltek fel. Az államnak ti­zenkét vagon baromfit ad­tak, és több mint félmillió te­nyésztőj­ást ötezer tenyész­­tyúkjuk van, s ezek napi két­ezeregyszáz tojást adnak „meg is érkeztünk. ” ÉáligF! K !; A □ 7

Next