Tükör, 1967. április-június (4. évfolyam, 14-26. szám)

1967-05-16 / 20. szám

Két esztendővel ezelőtt történt: egy kislány felhívott a szerkesztőség­ben, megmondta a nevét, harmadik gimnazista, föl­keresne, nagyon fontos ügyben szeretne velem be­szélni. Alacsony, vékony, bájos, szolidan öltözött lány állított be. Szerény mosoly, félszeg mozdulatok. Arra kért, írjak az Atlantis tánc­zenekarról, mert — mondta — higgyem el, istenien játsszák a beat-zenét. De mi köze neki, a harma­dik gimnazista lánynak eh­hez? Kiderült, hogy a lány a ze­nekar mecénása. Nem a pénzét áldozza rá — nincs is neki —, hanem az ener­giáját és idejét. Helyiség után futkos, próbatermet szerez, figyeli a rádió tánc­zenei adásait, hogy a zene­kar részére magnóra vegye a friss számokat. Most pe­dig a sajtót szervezi, ezért is járt nálam. Ha alkalom adódik, majd írok róluk, ígértem. A lány illemtudó csipo­gással elnézést kért és el­köszönt. Nem adódott alka­lom. Néhány hónapja újra hallottam a telefonból a csipogást: nem baj, hogy nem írtam az Atlantisék­­ról, már nem is kell, befu­tottak. őrá, a kislányra sincs szükségük, ezért egy most induló tehetséges ze­nekart vett pártfogásába. Hallgassam meg őket egy­szer .. . A lány az Atlantis-láz óta leérettségizett, s egy könyvtárban hatórás állást vállalt, így ideje marad az új zenekarra. Minden ügyes-bajos dolgukat elin­tézi, hogy a kedvenc együt­tesnek ne legyen másra gondja, csak a muzsikálás­ra. Nem ő az egyetlen önkéntes menedzser. Mindegyik nép­szerű ifjúsági együttesnek vannak odaadó hívei, akik bálványozzák a zenekar tagjait, és puszta rajongás­ból, dolgoznak értük. A rajongás nem ölt mindig ilyen aktív formát. Leg­többször albumba gyűjtve, falra aggatva árulja el, ki kit, és mennyire szeret. Az Urán város-beli szép, új munkásszálláson mindjárt az első szobában, ahova be­­botlottam, Elvis Presley gi­táros képmása nézett rám a falról, egy huszonkét éves bányalakatos ágya felett. Az ágy lakója azonnal elő­hozta a magnóját, s vagy két tucat tekercset hozzá: ő maga vette fel a számo­kat, erre szánja a szabad­idejét. Szobatársa — ugyancsak bányász — a Beatles-együt­­tes tagjainak a képét olyan kisalakú albumban hordja a nadrágzsebében, amilyet családszerető emberek tar­tanak maguknál, hogy a rokonok képével bármikor, bárkit elszórakoztassanak. Egyébként a fiatalember Beatles-rajongása leáldozó­ban van, vőlegény lett ugyanis. (­ Komoly lány a menyasszonyom, tetszik tudni, az ilyen léhaságokat nem kedveli.) Egy másik szobában éppen a Tükör címlapján szereplő Vasas-futbalistákat tartják olyan becsben, hogy két fürdőruhás filmcsillag kö­zött szorítottak nekik he­lyet a falon. Mindenesetre, ezen a munkásszálláson külföldi és hazai táncdal­­énekesek vezetnek a nép­szerűségben. S megállapít­ható, hogy azokat a szobá­kat, amelyek falán effajta „bálványképeket” találni, általában szolid emberek lakják, szabadidejüket rá­diózással, tévénézéssel, magnózással töltik. Néhány szobában viszont a csupasz falak — ahogy mondják — azt jelzik, hogy ott aligha érdekel valakit is más, mint a kártya és az ital. A pécsi Pedagógiai Főisko­la kollégistáitól is azt kér­dezgettem, hogy kiért ra­jonganak. Az itt kapott vá­laszok azonban egy lénye­gében más problémát tük­röztek inkább: hogy ki a példaképük. Rónai József, negyedéves rajzszakos: — Nagyon szeretem Ju­hász Ferenc verseit. Dehát nem bálványozom. A múlt­kor a költő lejött Pécsre, író-olvasó találkozóra. Nem mentem el, nehogy kiáb­ránduljak belőle. Nem kell a „nagy embereket” szemé­lyesen megismerni! Bánáti Ferenc, elsőéves biológia—testnevelés sza­kos hallgató: — Igen, pédaképem van, mégpedig az apám. Mert okosan, kiegyensúlyozottan él. A családi élete nyugodt, a társadalmi pozíciója szi­lárd. Iskolaigazgató. Körü­lötte egy sor igazgató kibu­kott, ő maradt. Azt is tisz­telem benne, hogy ismeri a határokat, nem dolgozza agyon magát, de mindent elvégez, ami kötelessége. Számomra ő valahogy az állandóságot jelenti. Sok növendéknek példaké­pe, meg kicsit bálványa is itt, a főiskola történelem tanszékének vezetője, Dé­nes Béla. Rajonganak az előadásaiért, még a nem történelem szakosok közül is sokan hallgatják. Egy lány tavaly azzal a kérés­sel fordult a KISZ-titkár­­hoz, hogy szerezzen neki Dénesről egy képet. A KISZ-titkárnak, aki ma­gyar—történelem szakos tanár és 22 éves, a főisko­lai párttitkár a példaképe, így van — ez indokoltnak is látszik. — Mert az élet­­utunkban valami azonossá­got látok, illetve remélek. A párttitkárunk szabósegéd volt, és tíz év alatt a pszi­chológiai tudományok kan­didátusa lett. Az én apám gazdasági cseléd volt... (Egyébként a folyosón, mi­kor a kollégium szobáiba nyitogattunk, a kollégium titkára a fülembe súgta: — Nekem meg a KISZ-titkár a példaképem.) Az egyik ágy felett italos­üveg lóg a mennyezetről, összeragasztott cigarettás­dobozok a sarokban, s a fa­lat városképek, filmplaká­tok borítják, színes össze­visszaságban. Betoppan, pi­ros pulóverben, az ágy gaz­dája, s egyetlen szökkenés­sel sem­ terem az emeletes ágyon. Német—magyar szakos, becsavarogta fél Európát, verseket ír. Azt kérdi tőlem, hol szerezhet­ne egy rajzot Villonról. Ugyanebben a szobában egy testnevelő tanár-jelölt „deltás” férfiak képét gyűj­ti, és ragasztja az ágya fö­lött a falra, ő maga is nagy darab, izmos. Nem imponál neki semmi úgy, mint az erő. 28 □

Next