Tükör, 1967. április-június (4. évfolyam, 14-26. szám)
1967-05-16 / 20. szám
Két esztendővel ezelőtt történt: egy kislány felhívott a szerkesztőségben, megmondta a nevét, harmadik gimnazista, fölkeresne, nagyon fontos ügyben szeretne velem beszélni. Alacsony, vékony, bájos, szolidan öltözött lány állított be. Szerény mosoly, félszeg mozdulatok. Arra kért, írjak az Atlantis tánczenekarról, mert — mondta — higgyem el, istenien játsszák a beat-zenét. De mi köze neki, a harmadik gimnazista lánynak ehhez? Kiderült, hogy a lány a zenekar mecénása. Nem a pénzét áldozza rá — nincs is neki —, hanem az energiáját és idejét. Helyiség után futkos, próbatermet szerez, figyeli a rádió tánczenei adásait, hogy a zenekar részére magnóra vegye a friss számokat. Most pedig a sajtót szervezi, ezért is járt nálam. Ha alkalom adódik, majd írok róluk, ígértem. A lány illemtudó csipogással elnézést kért és elköszönt. Nem adódott alkalom. Néhány hónapja újra hallottam a telefonból a csipogást: nem baj, hogy nem írtam az Atlantisékról, már nem is kell, befutottak. őrá, a kislányra sincs szükségük, ezért egy most induló tehetséges zenekart vett pártfogásába. Hallgassam meg őket egyszer .. . A lány az Atlantis-láz óta leérettségizett, s egy könyvtárban hatórás állást vállalt, így ideje marad az új zenekarra. Minden ügyes-bajos dolgukat elintézi, hogy a kedvenc együttesnek ne legyen másra gondja, csak a muzsikálásra. Nem ő az egyetlen önkéntes menedzser. Mindegyik népszerű ifjúsági együttesnek vannak odaadó hívei, akik bálványozzák a zenekar tagjait, és puszta rajongásból, dolgoznak értük. A rajongás nem ölt mindig ilyen aktív formát. Legtöbbször albumba gyűjtve, falra aggatva árulja el, ki kit, és mennyire szeret. Az Urán város-beli szép, új munkásszálláson mindjárt az első szobában, ahova bebotlottam, Elvis Presley gitáros képmása nézett rám a falról, egy huszonkét éves bányalakatos ágya felett. Az ágy lakója azonnal előhozta a magnóját, s vagy két tucat tekercset hozzá: ő maga vette fel a számokat, erre szánja a szabadidejét. Szobatársa — ugyancsak bányász — a Beatles-együttes tagjainak a képét olyan kisalakú albumban hordja a nadrágzsebében, amilyet családszerető emberek tartanak maguknál, hogy a rokonok képével bármikor, bárkit elszórakoztassanak. Egyébként a fiatalember Beatles-rajongása leáldozóban van, vőlegény lett ugyanis. ( Komoly lány a menyasszonyom, tetszik tudni, az ilyen léhaságokat nem kedveli.) Egy másik szobában éppen a Tükör címlapján szereplő Vasas-futbalistákat tartják olyan becsben, hogy két fürdőruhás filmcsillag között szorítottak nekik helyet a falon. Mindenesetre, ezen a munkásszálláson külföldi és hazai táncdalénekesek vezetnek a népszerűségben. S megállapítható, hogy azokat a szobákat, amelyek falán effajta „bálványképeket” találni, általában szolid emberek lakják, szabadidejüket rádiózással, tévénézéssel, magnózással töltik. Néhány szobában viszont a csupasz falak — ahogy mondják — azt jelzik, hogy ott aligha érdekel valakit is más, mint a kártya és az ital. A pécsi Pedagógiai Főiskola kollégistáitól is azt kérdezgettem, hogy kiért rajonganak. Az itt kapott válaszok azonban egy lényegében más problémát tükröztek inkább: hogy ki a példaképük. Rónai József, negyedéves rajzszakos: — Nagyon szeretem Juhász Ferenc verseit. Dehát nem bálványozom. A múltkor a költő lejött Pécsre, író-olvasó találkozóra. Nem mentem el, nehogy kiábránduljak belőle. Nem kell a „nagy embereket” személyesen megismerni! Bánáti Ferenc, elsőéves biológia—testnevelés szakos hallgató: — Igen, pédaképem van, mégpedig az apám. Mert okosan, kiegyensúlyozottan él. A családi élete nyugodt, a társadalmi pozíciója szilárd. Iskolaigazgató. Körülötte egy sor igazgató kibukott, ő maradt. Azt is tisztelem benne, hogy ismeri a határokat, nem dolgozza agyon magát, de mindent elvégez, ami kötelessége. Számomra ő valahogy az állandóságot jelenti. Sok növendéknek példaképe, meg kicsit bálványa is itt, a főiskola történelem tanszékének vezetője, Dénes Béla. Rajonganak az előadásaiért, még a nem történelem szakosok közül is sokan hallgatják. Egy lány tavaly azzal a kéréssel fordult a KISZ-titkárhoz, hogy szerezzen neki Dénesről egy képet. A KISZ-titkárnak, aki magyar—történelem szakos tanár és 22 éves, a főiskolai párttitkár a példaképe, így van — ez indokoltnak is látszik. — Mert az életutunkban valami azonosságot látok, illetve remélek. A párttitkárunk szabósegéd volt, és tíz év alatt a pszichológiai tudományok kandidátusa lett. Az én apám gazdasági cseléd volt... (Egyébként a folyosón, mikor a kollégium szobáiba nyitogattunk, a kollégium titkára a fülembe súgta: — Nekem meg a KISZ-titkár a példaképem.) Az egyik ágy felett italosüveg lóg a mennyezetről, összeragasztott cigarettásdobozok a sarokban, s a falat városképek, filmplakátok borítják, színes összevisszaságban. Betoppan, piros pulóverben, az ágy gazdája, s egyetlen szökkenéssel sem terem az emeletes ágyon. Német—magyar szakos, becsavarogta fél Európát, verseket ír. Azt kérdi tőlem, hol szerezhetne egy rajzot Villonról. Ugyanebben a szobában egy testnevelő tanár-jelölt „deltás” férfiak képét gyűjti, és ragasztja az ágya fölött a falra, ő maga is nagy darab, izmos. Nem imponál neki semmi úgy, mint az erő. 28 □