Tükör, 1967. április-június (4. évfolyam, 14-26. szám)
1967-05-16 / 20. szám
A Pont de Sèvres-től, Párizs egy metróvégállomásától még hat kilométer Marie la Coquette. Itt, a rue Schoembergerben lakik Jean Marais. Szombat délutánra várt, csöngetésemre azonnal kinyitották a hatalmas vaskaput. A fákkal, bokrokkal sűrűn beültetett parkon végighaladva, földszintes fehér villához értem. Az üvegajtó kinyílt, és Jean Marais barátságosan betessékelt. Több mint egy óráig tartó beszélgetésünk egyszer szakadt félbe- magas, vállas, kék tréningruhás, fekete hajú fiatalember lépett a szobába. Jean Marais bemutatta a fiát, Serge Ayalát. Huszonnégy éves, sanzonokat énekel. A fiú éveinek számán, apja miatt, elámultam, de a művész sietett kijelenteni: ezen nincs mit csodálkozni, ő már ötvenhárom elmúlt. Rendkívül markáns, barázdált, férfias arcán talán látszanék is a kor, ha karcsúsága, ruganyos könnyedsége rá nem cáfolna filmen, színpadon és az életben. Alig múlik el hét, hogy valamelyik lap ne írna róla, ötvennyolc filmfőszerep után világszerte ismerik. Emlékszem, 1963-ban, a moszkvai filmfesztiválon — ahová zsűritagnak hívták meg — néha húsz perc is beletellett, amíg a Moszkva Szálló előtt az autóbuszból kiszállva az autogramgyűjtők ostromgyűrűjén át a bejáratig ért. — Hogyan lehet ezt elviselni? — kérdeztem tőle. — Csak úgy, hogy az ember nem figyel oda — mondta Jean Marais. — Elég messze lakom Párizstól, csak az jöhet ide, akit várok, csak akkor és annak vagyok itt, amikor és akinek akarok... Viszont éppen ez a világhír, ez a biztos beérkezettség — amiből már nem lehet kibukni, ha tucatnyi rossz filmben szerepel, akkor sem! — nyújtja neki azt a kényelmet, hogy a magánéletben már nem kell játszania. Itt keresetlen, egyszerű és őszinte. A lapok egyik gyakori témája vele kapcsolatban: dublőzzel játszik-e vagy sem? S miután szóba került a fiatalos külseje és könnyedsége — amelyen meglátszik, hogy sokat sízik, úszik, lovagol, vív —, megkérdeztem én is: van-e valóban dublőze? — Amíg a kalandfilmek hőseinek csak bátraknak és ügyeseknek kellett lenniük, nem volt. Addig szívesen vállaltam mindent egyedül. Ugrottam, futottam, vívtam.. . Csakhogy, mi az ma már: emeletekről, szédítő szakadék széléről leugrani, egyik erkélyről a másikra átugrani?! Egy mai kalandfilm hősének repülőgépet kell vezetnie, a repülőgépből csukott ernyővel kell kiugrania, akrobatikus mutatványokat kell végeznie helikopteren és így tovább. Azt hiszem, ha volna rá időm, mindezt én is megtanulhatnám. De dublőzzel egyszerűbb. Szeret olvasni: Baudelaire, Rimbaud, Stendhal, Cocteau a legkedvesebb írói. Ha hosszabb ideig nem forgat, szívesen festeget is. A színházban többnyire maga rendezi a darabot, amelynek főszerepét játssza, sőt, ő tervezi a díszleteket is. Vágyott rá, hogy filmet is rendezzen, de erre még nem kérte fel senki, az rendeltetett számára — így mondta —, hogy a filmekben színész maradjon ... Szerinte egyébként a tehetség előbb-utóbb utat tör magának, nem gátolhatják sem anyagi, sem adminisztrációs nehézségek. Ezen kissé vitatkoztunk, én hivatkoztam világhírű művészekre, akik életüket végignyomorogták, nem ismerték fel őket. De Jean Marais-t nem lehetett meggyőzni. Cocteau-t hozta fel példának, akinek Orpheus című filmjét egyetlen producer sem vállalta, a színészek azonban hittek benne és összeadták a szükséges pénzt. Később a filmről, annak fejlődési útjairól ezt mondta: — Nem lehet a jövő útjaként csupán egyetlen irányzatot elfogadni. Imádom Bergmant is, Viscontit is, Hunebelle-t, a Fantomas rendezőjét is. Világok választják el őket egymástól. De a maga módján mindegyikük előbbreviszi a filmművészetet. Még a rossz is, azzal, hogy szükségszerűen kiváltja ellenpólusát, a jót. Nem hiszek a tévés mozi ellentétben sem. De abban nagyon, hogy az egyik befolyásolja, új utakra ösztökéli a másikat. — Hogyan lett színész? — kérdeztem beszélgetésünk folyamán. Nevet: — Így születtem. Már három-négyéves korában az volt a legnagyobb boldogsága, ha anyja színházat játszott neki. Hatéves korában, egy iskolai előadáson lépett fel először. A párizsi világkiállítás alkalmából, 1937-ben, bemutatták Cocteau, Oedipus királyát. Ebben a darabban kapta élete első nagy szerepét. Ettől kezdve Cocteau minden drámájában játszott. („A kerekasztal lovagjai”, „Rettenetes szülők”, „A kétfejű sas”.) A nemrég elhunyt francia író nagy hatással volt Jean Marais életére, művészi pályájára. Ma is minduntalan emlegeti, hivatkozik rá. A színpaddal csaknem egyidőben fedezték fel a filmesek. Első szerződését azonban megszegte: forgatás közben olyan rossznak találta a filmet, hogy inkább büntetést fizetett, de nem vállalta a szerepet. De a többit már vállalta: Örök visszatérés, Carmen, Fehér éjszakák ... — Tulajdonképpen szégyellem magam — mondta később. — Állandóan szerencsém van az életben. Semmiért nem kell megküzdenem. Ez igazságtalanság, nem? Semmit sem csinálok azért, mert hasznos, mindig csak azért, mert kedvem van hozzá, mert szórakoztat, még ha dolgozom, akkor is. Azt is mondta, hogy politikával nem foglalkozik. Mégis büszkén meséli, hogy „véletlenül” többször is politikai felvonulások élén találta magát: hol egy béketüntetésen vett részt, hol pedig béremelést követelő kommunista munkásokkal vonult fel. A náci megszállás alatt összeverekedett egy kollaboránssal. Így aztán, amikor fellépett Racine Andromaque-jában, nácik vették körül a színházat. A megszállás alatt nem is játszhatott többé. A háború végén a felszabadító hadsereg tagjaként küzdött hazája felszabadulásáért. A szabad Párizsban első nagy színpadi sikerét Racine Britannicusában aratta, ő rendezte a darabot, ő tervezte a díszleteket. Aztán a filmek tucatjai: Rettenetes szülők, Ruy Bias, Francaise kapitány, Farkasok csodája, Sasfiúk, Párizs rejtelmei, Fantomas (három is egymás után), A szent, A pokolvonat... Beszélgetésünk végén aztán végképp kibújt ebből az amúgy is alig álcázott „nem politizálok”-ból. Azt mondta: — Hát persze, hogy nem bántam meg, amiért „véletlenül” többször is baloldali tüntetésekbe keveredtem. És ha bárhol a világon, bármikor megmozdulásokat szerveznek a békéért, számíthatnak rám. Szeretem az embereket, és szeretném, ha mindenki emberi módon élhetne. PONGRÁCZ ZSUZSA «Ba a csinálj Látogatás előre, ne semmilyen felesleges mozdulatot, az ejtőernyő magától kinyílik ... Sok szerencsét, ugorj!...« Jean Marais hűségesen követi a nálunk most műsoron levő Fantomas visszatér című film forgatókönyvét és a pilóta tanácsát, bátran kiugrik a gépből.