Tükör, 1967. április-június (4. évfolyam, 14-26. szám)

1967-05-16 / 20. szám

«Baa csinálj Látogatás előre, ne semmilyen felesle- les mozdulatét, az ejtőer­nyő magától kinyílik ... Sok szerencsét, ugorj!...« Jean Marais hűségesen kö­veti a náhutk most műso­ron levő Fantomas vissza­tér című film forgatóköny­vét és a pilóta tanácsát: bátran kiugrik a gépből. A Pont de Sévres-től, Párizs egy metró­végállomásától még hat kilométer Marne la Coquette. Itt, a rue Schoem- bergerben lakik Jean Marais. Szombat délutánra várt, csöngetésemre azonnal kinyi­tották a hatalmas vaskaput. A fákkal, bokrok­kal sűrűn beültetett parkon végighaladva, földszintes fehér villához értem. Az üvegajtó kinyílt, és Jean Marais barátságosan betessé­kelt. Több mint egy óráig tartó beszélgetésünk egyszer szakadt félbe- magas, vállas, kék tré­ningruhás, fekete hajú fiatalember lépett a szobába. Jean Marais bemutatta a fiát, Serge Ayalát. Huszonnégy éves, sanzonokat énekel. A fiú éveinek számán, apja miatt, elámultam, de a művész sietett kijelenteni: ezen nincs mit csodálkozni, ő már ötvenhárom elmúlt. Rendkívül markáns, barázdált, férfias arcán talán látszanék is a kor, ha karcsúsága, ruga­nyos könnyedsége rá nem cáfolna filmen, szinpadon és az életben. Alig múlik el hét, hogy valamelyik lap ne ír­na róla, ötvennyolc filmfőszerep után világ­szerte ismerik. Emlékszem, 1963-ban, a moszk­vai filmfesztiválon — ahová zsűritagnak hív­ták meg — néha húsz perc is beletellett, amíg a Moszkva Szálló előtt az autóbuszból kiszáll­va az autogramgyűjtők ostromgyűrűjén át a bejáratig ért. — Hogyan lehet ezt elviselni? — kérdeztem tőle. — Csak úgy, hogy az ember nem figyel oda — mondta Jean Marais. — Elég messze lakom Párizstól, csak az jöhet ide, akit várok, csak akkor és annak vagyok itt, amikor és akinek akarok... Viszont éppen ez a világhír, ez a biztos beér- kezettség — amiből már nem lehet kibukni, ha tucatnyi rossz filmben szerepel, akkor sem! — nyújtja neki azt a kényelmet, hogy a magánéletben már nem kell játszania. Itt ke­resetlen, egyszerű és őszinte. A lapok egyik gyakori témája vele kapcsolat­ban: dublőzzel játszik-e vagy sem? S miután szóba került a fiatalos külseje és könnyedsége — amelyen meglátszik, hogy sokat sízik, úszik, lovagol, vív —, megkérdeztem én is: van-e valóban dublőze? — Amíg a kalandfilmek hőseinek csak bát­raknak és ügyeseknek kellett lenniük, nem volt. Addig szívesen vállaltam mindent egye­dül. Ugrottam, futottam, vívtam.. . Csakhogy, mi az ma már: emeletekről, szédítő szakadék széléről leugrani, egyik erkélyről a másikra átugrani?! Egy mai kalandfilm hősének repü­lőgépet kell vezetnie, a repülőgépből csukott ernyővel kell kiugrania, akrobatikus mutatvá­nyokat kell végeznie helikopteren és így to­3 I vább. Azt hiszem, ha volna rá időm, mindezt én is megtanulhatnám. De dublőzzel egysze­rűbb. Szeret olvasni: Baudelaire. Rimbaud, Stend­hal, Cocteau a legkedvesebb írói. Ha hosszabb ideig nem forgat, szívesen festeget is. A szín­házban többnyire maga rendezi a darabot, amelynek főszerepét játssza, sőt, ő tervezi a díszleteket is. Vágyott rá, hogy filmet is ren­dezzen, de erre még nem kérte fel senki; az rendeltetett számára — így mondta —, hogy a filmekben szinész maradjon ... Szerinte egyébként a tehetség előbb-utóbb utat tör magának, nem gátolhatják sem anya­gi. sem adminisztrációs nehézségek. Ezen kis­sé vitatkoztunk, én hivatkoztam világhírű művészekre, akik életüket végignyomorogták, nem ismerték fel őket. De Jean Marais-t nem lehetett meggyőzni. Cocteau-t hozta fel példá­nak, akinek Orpheus című filmjét egyetlen producer sem vállalta, a színészek azonban hittek benne és összeadták a szükséges pénzt. Később a filmről, annak fejlődési útjairól ezt mondta: — Nem lehet a jövő útjaként csupán egyet­len irányzatot elfogadni. Imádom Bergmant is, Viscontit is, Hunebelle-t, a Fantomas ren­dezőjét is. Világok választják el őket egymás­tól. De a maga módján mindegyikük előbbre­viszi a filmművészetet. Még a rossz is, azzal, hogy szükségszerűen kiváltja ellenpólusát, a jót. Nem hiszek a tévé—mozi ellentétben sem. De abban nagyon, hogy az egyik befolyásolja, új utakra ösztökéli a másikat. — Hogyan lett színész? — kérdeztem be­szélgetésünk folyamán. Nevet: — Így születtem. Már három-négyéves korában az volt a leg« nagyobb boldogsága, ha anyja színházat ját­szott neki. Hatéves korában, egy iskolai elő­adáson lépett fel először. A párizsi világkiállí­tás alkalmából, 1937-ben, bemutatták Coc­teau: Oedipus királyát. Ebben a darabban kapta élete első nagy szerepét. Ettől kezdve Cocteau minden drámájában játszott. („A ke­rékasztal lovagjai”, „Rettenetes szülők”, „A kétfejű sas”.) A nemrég elhunyt francia író nagy hatással volt Jean Marais életére, mű­vészi pályájára. Ma is minduntalan emlegeti, hivatkozik rá. A színpaddal csaknem egyidőben fedezték fel a filmesek. Első szerződését azonban megszeg­te: forgatás közben olyan rossznak találta a filmet, hogy inkább büntetést fizetett, de nem vállalta a szerepet. De a többit már vállalta: Örök visszatérés, Carmen, Fehér éjszakák ... — Tulajdonképpen szégyellem magam — mondta később. — Állandóan szerencsém van az életben. Semmiért nem kell megküzdenem. Ez igazságtalanság, nem? Semmit sem csiná­lok azért, mert hasznos, mindig csak azért, mert kedvem van hozzá, mert szórakoztat, még ha dolgozom, akkor is. Azt is mondta, hogy politikával nem foglal­kozik. Mégis büszkén meséli, hogy „véletle­nül” többször is politikai felvonulások élén találta magát: hol egy béketüntetésen vett részt, hol pedig béremelést követelő kommu­nista munkásokkal vonult fel. A nád meg­szállás alatt összeverekedett egy kollaboráns- sal. Így aztán, amikor fellépett Racine Andro- maque-jában, nácik vették körül a színházat. A megszállás alatt nem is játszhatott többé. A háború végén a felszabadító hadsereg tagja­ként küzdött hazája felszabadulásáért. A szabad Párizsban első nagy színpadi sikerét Racine Britannicusában aratta, ö rendezte a darabot, ő tervezte a díszleteket. Aztán a fil­mek tucatjai: Rettenetes szülők, Ruy Bias, Francasse kapitány, Farkasok csodája, Sas­fiók, Párizs rejtelmei, Fantomas (három is egymás után), A szent, A pokolvonat... Beszélgetésünk végén aztán végképp kibújt ebből az amúgy is alig álcázott „nem politizá- lok”-ból. Azt mondta: — Hát persze, hogy nem bántam meg, amiért „véletlenül” többször is baloldali tüntetések­be keveredtem. És ha bárhol a világon, bár­mikor megmozdulásokat szerveznek a béké­ért, számíthatnak rám. Szeretem az embere­ket, és szeretném, ha mindenki emberi módon élhetne. PONGRACZ ZSUZSA

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék