Tükör, 1967. október-december (4. évfolyam, 40-52. szám)

1967-10-03 / 40. szám

H­­­1H kirKl^Tmn ! Az ember sokáig hordoz ma­gában téves elképzeléseket. Én például mindig azt hit­tem, hogy csabai kolbász, vagy gyulai kolbász — telje­sen egyre megy. Ez a tévhi­tem csak most, Békéscsabán oszlott el. Ott megkóstoltam a »csabait«. Ételízek jellem­zésénél gyakran élnek ha­sonlattal: a friss vaj olyan, mint a mandula, a jól elké­szített bab, mint a geszte­nye ... A csabai kolbász azonban semmihez sem ha­sonlítható, legkevésbé a­­gyulai módra­ készült ro­konához. A hírneves kolbászt azonban csak Békéscsabán lehet kap­ni, és csak legújabban. Úgy szeretném továbbadni, ahogy hallottam a városban, a kol­bász körüli gondokat. A recept A századforduló idején úgy­szólván minden háznál csi­nálták, az élelmesebbek el­adásra is. Hentes cégek ala­kultak, melyek az egész or­szág számára, de még kül­földi exportra is gyártottak. Még a felszabadulás után is szállítottak valamennyit kül­földre. De aztán teljesen ab­bamaradt a gyártása. Később egy svájci nagykereskedő reklamálta, hol marad a csa­bai kolbász, de azt válaszol­ták neki, hogy már egyálta­lán nem készítik, — és ez sajnos, igaz is volt, és ami a tömeggyártást illeti, mind a mai napig igaz is maradt. No de miből is készül ez a pompás harapnivaló? Íme, a receptje: Pirospaprika — az édes és az erős sajátos keveréke —, fok­hagyma, kömény, só, és szín­­disznóhús — amelynek a zsírtartalma 45 százalékos, a nedvességtartalma 28 száza­lékos. A kolbászt aztán ki­lencven napig kezelik. Ebből hat napon át füstölik, a hát­ralevő időben pedig érlelik, 12—15 fokos hőmérsékleten. És akkor mélypiros lesz a színe, és kiérlelt a zamata, és olyanfajta ereje támad, ami nemcsak a torkot ingerli, ha­nem belül, az egész testet, úgy, hogy a kóstolgatást nem lehet abbahagyni. Amíg egyetlen karikát lát az em­ber az asztalon, csak eszi, eszi, a legszívesebben ke­nyér nélkül. De ha ez így van, akkor miért nem készítenek belő­le elegendőt? Mert nem kapnak hozzá elég sertés­húst. Bár a megye három­­százezer disznót nevel az or­szágnak, a helyi feldolgozás­ra nem jut belőle tízezer da­rab sem, m­ennyire lenne szükségük. Az országnak természetesen szüksége van a sertéshúsra, de mivel annak egy részét mindenképpen feldolgozott formában küldik piacra, miért járnánk rosszabbul, ha a gyulai »módra« kolbász helyett, valódi csabait is árusítanának a Közértben? A magyar pasztasuta A belföldi tészták közül a békéscsabai a legnépszerűbb. A makaróni, a metélt, a le­vestészta,­­ minden gya­korló háziasszony tudja, mennyivel jobbak, mint más magyar tésztagyárak készít­ményei. A tavaly beállított olasz gépsoron, a jó minősé­gű lisztből remek, ruganyos tészta készül. Naponta 72 ezer darab tojást használnak el. Makaróniból gyártják a legnagyobb mennyiséget. A konzervgyár laboratóriumá­ban most azzal kísérleteznek, hogyan lehetne félkész áru­ként hozzácsomagolni para­dicsomot és reszelt sajtot, hogy a pasztalutát a lehető legkomótosabban elkészít­hessük. A küszöbön álló, új gazdasá­gi mechanizmus az eddiginél okosabb, átgondoltabb keres­kedést követel. A békéscsa­bai szőnyegszövő ktsz-ben, ahol torontálit, magyar-per­zsát, fali szőttest készítenek, mondták el, hogy az Artex Itt kezdődik Békéscsaba — a benzinkútnál

Next