Tükör, 1967. október-december (4. évfolyam, 40-52. szám)
1967-10-31 / 44. szám
AKTUÁLIS PORTRÉ Z£M£lÉL£T A lexikon azt írja róla: »Ferencsik János karmester. Az Állami Operaház főzeneigazgatója, az Állami Hangversenyzenekar vezető karnagya. Kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész ... Született 1907-ben, 1927 óta tagja az Operaháznak ...« Januárban az egész ország ünnepelte hatvanadik születésnapját. A napokban kezdte meg negyvenedik évadját az Operaházban. * A kapu szeles, néptelen kis mellékutcáról nyílik, a ház a Rózsadomb oldalában áll, délre néz. — Semper ad lucem — mindig a fény felé — mondja a közmondást a házigazda és kitárja a teraszra nyíló széles üvegajtót. — Különben — javítja ki — ez nem ház, hanem otthon — nagy O-val! Mint ahogy ez a kis budai völgydarab itt, ez sem egyszerű látkép. Többet ad és többet is jelent. Nekem ez az, ahova tartozom, ez jelenti az országot, nem restellem úgy mondani: ez itt a hazám. Csend van. Szemben a Szabadság-hegy oldalában és lenn a völgyben fények gyúlnak ki. ősz van, korán sötétedik. — Beutaztam a világot, de ennél szebbet — mondja csendesen — nem láttam. És nem is akarok látni. — De hűvös van. Menjünk viszsza a szobába. Gondolom, úgyse városnézni jött, hanem hogy egyet-mást kérdezzen. A szoba nem nagy, nem tágas zeneterem. Meghitt. Könyvek, nagyon sok könyv és lemezek. Könyvek, kották, nyitott partitúrák. Ott van Strauss Ariadne-ja, most mutatta be az Operaházban. Igen, olyan hely ez, ahol lehet egyet s mást kérdezni. De a kérdezőben valahogy nem akarnak most a helyes és szokványos interjú-kérdések megfogalmazódni. Helyzete — ezt tudja — kivételes: jelentékeny emberrel lehet együtt, aki ma, túl a hatvanadik életévén, feljutott a hírnév, az elismerés magaslatára. Tehetsége emelte ide: magasabbra, ahonnan — hihetnénk — többet látni. Valami üzenetfélét, ha lehetne lehozni az ő magaslatáról! Üzenetét életről, művészetről, munkáról, tehetségről, örömről, megelégedettségről, kétségekről, miegymás. (Mert egyszer álmodtam egy riporterrel, aki sorra kérdezgeti a nevezetes embereket: tessék mondani, mi a boldogság?) Sokszor láttam őt szokott helyén, a pódiumon, legtöbbször próba közben. — Jó sokat kiabáltam, ugye? — mondja elmosolyodva. — Talán négyéves lehettem, amikor szüleim felvittek a Bástyasétányra, ahol katonazenekar játszott. Állítólag nekem annyira megtetszett a hadonászó tambur-major, hogy kijelentettem: én mérges karmester akarok lenni! De most nem mérges. Kicsit fáradtan üldögél a zongora melletti karosszékben, töprengve, lassan, higgadtan rakosgatja a szavakat. Néha ujját felemelve figyelmeztet: ezt írja fel, ez lényeges ! — Voltaképpen az ember önmagáról, valóságos helyzetéről, értékéről keveset tudhat. És ez nem is fontos. A valamire való muzsikus úgy él a muzsikában, mint hal a vízben. Hogy aztán milyen és mekkora halak vagyunk, annak megítélése már nem ránk tartozik. Én például már rég muzsikus voltam, de még eszembe se jutott, hogy karmester leszek. Sugár Viktor, a Mátyás-templom karnagya volt első mesterem: orgonáim és muzsikálni tanított Mint másik tanárom, Lajtha László is... — És vezényelni kitől tanult? — Dirigálni? Senkitől — rázza fejét — nem is igen hiszem, hogy ennek a »mesterségnek« a lényegét valaki meg tudja tanítani. Hacsak nem: a mesterek partitúrái. — Így hát a karmester nem lesz, hanem születik? És művészete lényegét illetően nincs mit megtanulni ? — Nehogy ezt így le merje írni! — néz rám »mérgesen«, mintha éppen hamis hangot játszó muzsikusa lennék. — ez így roppant egyszerű lenne. Egyszerűbb, semmint hogy igaz is lehetne! Felkel a karosszékből, gyors, rövid léptekkel járkálni kezd, egyszerre tele lesz vele a szoba. — A tanulást szeretik roppant szűken értelmezni — mondja. — Általában azok, akik magát a művészetet is szeretik bizonyos képességekre, készségekre leszűkíteni. Mert óriási tévedés azt hinni, hogy a zene például hallás dolga! Legalább olyan tévedés, mint feltételezni, hogy egy Picasso, vagy, akit különösen szeretek, Ferenczy Béni — nem más, mint kézügyesség. A művészet, szellemi tevékenység, márpedig a szellemi élet a maga teljességében összefüggő, egységes, oszthatatlan valami — és int, hogy ezt pontosan jegyezzem. — No — fúj egyet bosszúsan — hát ebben a rendszerben kap méltó helyet a tanulás is. Ha az ember azt akarja, hogy mondanivalója legyen, akkor újabb és újabb szellemi élményeket kell »tanulnia«. — Tessék idejönni mint szigorúan, és a padlótól a mennyezetig nyúló könyvespolc elé állít. Végignézem. Előttem egy sorban a német Thomas Mann összkiadás. Alatta Zweig, Werfel, Huxley, Du Gard. Lejjebb Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov. Feljebb a magyar költészet Balassitól József Attiláig. Mellette egy sor Krúdy. — Ezek az én igazi tankönyveim — mondja — és higgye el, ha egy karmesternek akármilyen jó füle meg keze is van, az kevés. Az intellektuális feladat ennél sokkal több, és többet is kíván. Aki ezt nem képes megérteni, az nem tud tanulni és hamarosan észreveheti magán, hogy ő már egészében kevés. És akit József Attila egy-egy sora — mondjuk az, hogy »a költő sosem lódít, az igazat mondd ne csak a valódit« — nem tud megihletni, abból se Bartók, se Beethoven nem tud kihozni semmit — és miközben beszél, kiemel egy kötetet. — Juhász Ferenc prózai kötete — mutatja —, akarok ebből két részt idézni. De csak a végén. Szóljon, nehogy elfelejtsem. Befejezésnek szánom. Újra leül, de előbb üveget vesz elő. — Saját balatonfüredi borom. Megkóstoljuk — mondja és tölt. — De közben kérdezzen. Vagy ne is! Még akarok valamit mondani a tanulásról. Szóval: szerintem minden — tanulás. A művész egész élete, minden perce, minden kínja, öröme, felismerése és csalódása az. Bármi történik velem, bármit tudok meg, annak meg kell szólalni a zenekaromban! — Igen — mondja ironikusan — tudom. Nevekre kíváncsi. Hát tessék felírni. Dirigálásban két egymásnak homlokegyenest ellentétes nagynak köszönöm a legtöbbet. Az egyik lágy, derűs, boldogítón jóságos: Fritz Busch. A másik: kiállhatatlan, goromba, mindenkit megkínoz , hogy kínlódásait ne lássák. Aki mindig minden tüskéjét kifelé fordította, hogy énjének örökösen fájó, gyötrődőn érzékeny lágy belső felét megoltalmazza: ez Erich Kleiber. Megtanulhattam tőle, hogy mi az előadóművész. — Maga tudja, hogy mi az? — szegzi hirtelen nekem szigorúan a kérdést. Bruno Walter elég nagy karmester volt ahhoz, hogy megmondja, — és már kezében van a Bruno Walter emlékirat, a kötet szinte magától nyílik a sokat fellapozott helyen, és idézi: »Az előadóművész olyan Én, aki egy rajta kívül álló é-ről tud valamit mondani«. — De ezek — mondja — úgy hiszem, elég elvont dolgok. Inkább kérdezzen. — Pályakezdés? — próbálkozom bizonytalanul. — 1930 március 13. Esős pénteki nap — felel azonnal. Akkor dirigáltam először az Operában, Rimszkij Korzakov jeherezádé-balettjét. A díszlet Oláh Gusztáv első önálló munkája volt, és azon az estén mutatkozott be a nagyszerű táncos, Szalay Karola is. — Ünnepnap? — legyint — bizonyára. De hát a hétköznapok a gyakoribbak. Mert ennek a negyven évadnak java része hétköznapokból állt, s az ünnepnapok is ezeken a hétköznapokon készülnek. — Szolgálatban — mondja hirtelen, mint akinek egyszerre eszébe jutott a megfelelő szó — azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Én ezt a negyven évadot szolgálatban töltöttem. Talleyrand azt mondja: a külügyminiszter a nap 24 órájában külügyminiszter. No hát — a karmester meg napi 24 órát, negyven évből negyven évet — karmester. De most már igyunk is! És felemeli a poharat. — Mire igyunk? — A következő negyven évadra — próbálok megfelelni. — Na nem — mondja és nem nevet —, azért ne legyen ilyen irgalmatlan. A zene az életem, ez igaz. De hát nincs is más választásom. Ez a dolgom. De azért már vigyázok! Vigyázok az időmre, mert fogy. — Vannak bolond emberek, akik egyre a fiatalságot vadásszák, a fiatalságot vagy fiatalságukat utánozzák. Ezek gyávák és nevetségesek — mondja szárazon. — Énbennem van annyi önbecsülés, hogy kimondjam: igenis öregszem. Nekem már hol ez fáj, hol az fáj, hol ettől vagyok fáradt, hol attól. De az élet azért van és ad! Mert az élet több, mint a fiatalság! És van titka, amit éppen a hetedik évtized számára tartogat. Na most mondom — figyelmeztet —, most jön az első Juhász Ferenc idézet. Tessék, olvassa — és ujjával mutatja az aláhúzott sorokat. Olvasom. »... ahogy öregszem, egyre rejtélyesebb, egyre bonyolultabb lesz minden.« Aztán hátradől karosszékében, arca hirtelen kisimul, vonásai megoldódnak. Egészében megoldódik. Mesélni támad kedve. Csapong, és azt mondja: — engem mindig az a mű érdekel legjobban, amivel éppen foglalkozom. És szinte fennakad ezen az egy szón: mű. — 1930-ban, aztán 31-ben Bayreuthban, először Toscaninitől, aztán Furtwänglertől hallottam a Trisztánt. Mindkettő igazi Trisztán volt, és mindkettő merőben más. Hát ki érti ezt!? Szól a telefon. Koppenhága jelentkezik. Ferencsik Jánost koncertre várja a dán főváros. A dróton dátumok, próbaidőpontok, műcímek röpködnek a Csopaki utca és a Keleti-tenger partja között. Aztán visszaül a karosszékbe. Legyint, mint már egypárszor. — Nincs megállás — mondja. Néha leoltom a villanyt, aztán csak ülök itt a szobában, nézek kifelé az ablakon és nem akarok semmit se. Csak hagyom, hadd töltődjek fel itt benn — és a homlokára koccint — az akkumulátor. Kezét erősen összekulcsolja és egyszerre eltökélten mondja: — Mondom — figyelmeztet — a másik Juhász idézetet. És kívülről mondja, mint aki már sokszor elmondta magának: "...meg kellett tanulnom azt is, hogy most újrakezdés vár reám, kínja az új fogalmazásnak. — Felírta? — kérdezi. — Fel. — És akaratlanul kicsúszik belőlem az álombéli riporter tapintatlan kérdése: — Karnagy úr, mit lehet boldogságnak nevezni? — Boldogság? Ez így csak operettekben van — mondja elutasítóan, de nem látszik haragosnak — és ez nem is lényeges. Az ember mindig tegye meg, amit tud, a legtöbbet, ami csak tőle telik — a többi az semmi. Az már operett. Na, szóval felírta a Juhász-idézetet? Mindent felírt? Akkor jól van, mert én már nem akarok többet mondani. Vége az interjúnak. SZÁSZ ISTVÁN FERENCSIK JÁNOS FOTÓ: KOTNYEK ANTAL 10 □