Tükör, 1967. október-december (4. évfolyam, 40-52. szám)

1967-10-31 / 44. szám

AKTUÁLIS PORTRÉ Z£M£lÉL£T A lexikon azt írja róla: »Ferencsik János kar­mester. Az Állami Operaház főzeneigazga­tója, az Állami Hangversenyzenekar vezető karnagya. Kétszeres Kossuth-díjas, kiváló mű­vész ... Született 1907-ben, 1927 óta tagja az Operaháznak ...« Januárban az egész ország ün­nepelte hatvanadik születésnapját. A napokban kezdte meg negyvenedik évadját az Operaház­ban. * A kapu szeles, néptelen kis mellékutcáról nyí­lik, a ház a Rózsadomb oldalában áll, délre néz. — Semper ad lucem — mindig a fény felé — mondja a közmondást a házigazda és kitárja a teraszra nyíló széles üvegajtót. — Különben — javítja ki — ez nem ház, hanem otthon — nagy O-val! Mint ahogy ez a kis bu­dai völgydarab itt, ez sem egyszerű látkép. Töb­bet ad és többet is jelent. Nekem ez az, ahova tartozom, ez jelenti az országot, nem restellem úgy mondani: ez itt a hazám. Csend van. Szemben a Szabadság-hegy oldalá­ban és lenn a völgyben fények gyúlnak ki. ősz van, korán sötétedik. — Beutaztam a világot, de ennél szebbet — mondja csendesen — nem láttam. És nem is akarok látni. — De hűvös van. Menjünk visz­­sza a szobába. Gondolom, úgyse városnézni jött, hanem hogy egyet-mást kérdezzen. A szoba nem nagy, nem tágas zeneterem. Meg­hitt. Könyvek, nagyon sok könyv és leme­zek. Könyvek, kották, nyitott partitúrák. Ott van Strauss Ariadne-ja, most mutatta be az Operaházban. Igen, olyan hely ez, ahol lehet egyet s mást kérdezni. De a kérdezőben vala­hogy nem akarnak most a helyes és szokványos interjú-kérdések megfogalmazódni. Helyzete — ezt tudja — kivételes: jelentékeny emberrel le­het együtt, aki ma, túl a hatvanadik életévén, feljutott a hírnév, az elismerés magaslatára. Te­hetsége emelte ide: magasabbra, ahonnan — hi­hetnénk — többet látni. Valami üzenetfélét, ha lehetne lehozni az ő magaslatáról! Üzenetét élet­ről, művészetről, munkáról, tehetségről, öröm­ről, megelégedettségről, kétségekről, miegymás. (Mert egyszer álmodtam egy riporterrel, aki sorra kérdezgeti a nevezetes embereket: tessék mondani, mi a boldogság?) Sokszor láttam őt szokott helyén, a pódiumon, legtöbbször próba közben. — Jó sokat kiabáltam, ugye? — mondja elmo­solyodva. — Talán négyéves lehettem, amikor szüleim fel­vittek a Bástyasétányra, ahol katonazenekar játszott. Állítólag nekem annyira megtetszett a hadonászó tambur-major, hogy kijelentettem: én mérges karmester akarok lenni! De most nem mérges. Kicsit fáradtan üldögél a zongora melletti karosszékben, töprengve, las­san, higgadtan rakosgatja a szavakat. Néha uj­ját felemelve figyelmeztet: ezt írja fel, ez lé­nyeges ! — Voltaképpen az ember önmagáról, valóságos helyzetéről, értékéről keveset tudhat. És ez nem is fontos. A valamire való muzsikus úgy él a muzsikában, mint hal a vízben. Hogy aztán milyen és mekkora halak vagyunk, annak meg­ítélése már nem ránk tartozik. Én például már rég muzsikus voltam, de még eszembe se ju­tott, hogy karmester leszek. Sugár Viktor, a Má­tyás-templom karnagya volt első mesterem: or­gonáim és muzsikálni tanított Mint másik ta­nárom, Lajtha László is... — És vezényelni kitől tanult? — Dirigálni? Senkitől — rázza fejét — nem is igen hiszem, hogy ennek a »­mesterségnek­« a lényegét valaki meg tudja tanítani. Hacsak nem: a mesterek partitúrái. — Így hát a karmester nem lesz, hanem szüle­tik? És művészete lényegét illetően nincs mit megtanulni ? — Nehogy ezt így le merje írni! — néz rám »mérgesen«, mintha éppen hamis hangot játszó muzsikusa lennék. — ez így roppant egyszerű lenne. Egyszerűbb, semmint hogy igaz is lehet­ne! Felkel a karosszékből, gyors, rövid léptekkel járkálni kezd, egyszerre tele lesz vele a szoba. — A tanulást szeretik roppant szűken értelmez­ni — mondja. — Általában azok, akik magát a művészetet is szeretik bizonyos képességekre, készségekre leszűkíteni. Mert óriási tévedés azt hinni, hogy a zene például hallás dolga! Lega­lább olyan tévedés, mint feltételezni, hogy egy Picasso, vagy, akit különösen szeretek, Fe­­renczy Béni — nem más, min­t kézügyesség. A művészet, szellemi tevékenység, már­pedig a szellemi élet a maga teljességében összefüggő, egységes, oszthatatlan valami — és int, hogy ezt pontosan jegyezzem. — No — fúj egyet bosszúsan — hát ebben a rendszerben kap méltó helyet a tanulás is. Ha az ember azt akarja, hogy mondanivalója le­gyen, akkor újabb és újabb szellemi élményeket kell »tanulnia«. — Tessék idejönni m­int szigorúan, és a padló­tól a mennyezetig nyúló könyvespolc elé állít. Végignézem. Előttem egy sorban a német Thomas Mann összkiadás. Alatta Zweig, Werfel, Huxley, Du Gard. Lejjebb Tolsztoj, Dosztojevszkij, Cse­hov. Feljebb a magyar költészet Balassitól Jó­zsef Attiláig. Mellette egy sor Krúdy. — Ezek az én igazi tankönyveim — mondja — és higgye el, ha egy karmesternek akármilyen jó füle meg keze is van, az kevés. Az intellek­tuális feladat ennél sokkal több, és többet is kíván. Aki ezt nem képes megérteni, az nem tud tanulni és hamarosan észreveheti magán, hogy ő már egészében­ kevés. És akit József Attila egy-egy sora — mondjuk az, hogy »a költő sosem lódít, az igazat mondd ne csak a valódit« — nem tud megihletni, abból se Bar­tók, se Beethoven nem tud kihozni semmit — és miközben beszél, kiemel egy kötetet. — Juhász Ferenc prózai kötete — mutatja —, akarok ebből két részt idézni. De csak a végén. Szóljon, nehogy elfelejtsem. Befejezésnek szá­nom. Újra leül, de előbb üveget vesz elő. — Saját balatonfüredi borom. Megkóstoljuk — mondja és tölt. — De közben kérdezzen. Vagy ne is! Még akarok valamit mondani a tanulás­ról. Szóval: szerintem minden — tanulás. A művész egész élete, minden perce, minden kín­ja, öröme, felismerése és csalódása az. Bármi történik velem, bármit tudok meg, annak meg kell szólalni a zenekaromban! — Igen — mondja ironikusan — tudom. Nevekre kíváncsi. Hát tes­sék felírni. Dirigálásban két egymásnak homlok­­egyenest ellentétes nagynak köszönöm a legtöb­bet. Az egyik lágy, derűs, boldogítón jóságos: Fritz Busch. A másik: kiállhatatlan, goromba, mindenkit megkínoz , hogy kínlódásait ne lás­sák. Aki mindig minden tüskéjét kifelé fordítot­ta, hogy énjének örökösen fájó, gyötrődőn érzé­keny lágy belső felét megoltalmazza: ez Erich Kleiber. Megtanulhattam tőle, hogy mi az­ elő­adóművész. — Maga tudja, hogy mi az? — szegzi hirtelen nekem szigorúan a kérdést. Bruno Walter elég nagy karmester volt ahhoz, hogy megmondja, — és már kezében van a Bruno Walter emlékirat, a kötet szinte magától nyílik a sokat fellapo­zott helyen, és idézi: »Az előadóművész olyan Én, aki egy rajta kívül álló é-ről tud valamit mondani«. — De ezek — mondja — úgy hiszem, elég elvont dolgok. Inkább kérdezzen. — Pályakezdés? — próbálkozom bizonytalanul. — 1930 március 13. Esős pénteki nap — felel azonnal. Akkor dirigáltam először az Operá­ban, Rimszkij Korzakov j­eherezádé-balettjét. A díszlet Oláh Gusztáv első önálló munkája volt, és azon az estén mutatkozott be a nagyszerű táncos, Szalay Karola is. — Ünnepnap? — legyint — bizonyára. De hát a hétköznapok a gyakoribbak. Mert ennek a negyven évadnak java része hétköznapokból állt, s az ünnepnapok is ezeken a hétköznapo­kon készülnek. — Szolgálatban — mondja hirtelen, mint aki­nek egyszerre eszébe jutott a megfelelő szó — azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Én ezt a negy­ven évadot szolgálatban töltöttem. Talleyrand azt mondja: a külügyminiszter a nap 24 órájá­ban külügyminiszter. No hát — a karmester meg napi 24 órát, negyven évből negyven évet — karmester. De most már igyunk is! És felemeli a poharat. — Mire igyunk? — A következő negyven évadra — próbálok megfelelni. — Na nem — mondja és nem nevet —, azért ne legyen ilyen irgalmatlan. A zene az életem, ez igaz. De hát nincs is más választásom. Ez a dol­gom. De azért már vigyázok! Vigyázok az időm­re, mert fogy. — Vannak bolond emberek, akik egyre a fiatal­ságot vadásszák, a fiatalságot vagy fiatalságu­kat utánozzák. Ezek gyávák és nevetségesek — mondja szárazon. — Énbennem van annyi ön­becsülés, hogy kimondjam: igenis öregszem. Ne­kem már hol ez fáj, hol az fáj, hol ettől vagyok fáradt, hol attól. De az élet azért van és ad! Mert az élet több, mint a fiatalság! És van titka, amit éppen a hetedik évtized számára tartogat. Na most mondom — figyelmeztet —, most jön az első Juhász Ferenc idézet. Tessék, olvassa — és ujjával mutatja az aláhúzott sorokat. Olvasom. »... ahogy öregszem, egyre rejtélye­sebb, egyre bonyolultabb lesz minden.« Aztán hátradől karosszékében, arca hirtelen ki­simul, vonásai megoldódnak. Egészében megol­dódik. Mesélni támad kedve. Csapong, és azt mondja: — engem mindig az a mű érdekel leg­jobban, amivel éppen foglalkozom. És szinte fennakad ezen az egy szón: mű. — 1930-ban, aztán 31-ben Bayreuthban, először Toscaninitől, aztán Furtwänglertől hallottam a Trisztánt. Mindkettő igazi Trisztán volt, és mindkettő merőben más. Hát ki érti ezt!? Szól a telefon. Koppenhága jelentkezik. Feren­­csik Jánost koncertre várja a dán főváros. A dróton dátumok, próbaidőpontok, műcímek röpködnek a Csopaki utca és a Keleti-tenger partja között. Aztán visszaül a karosszékbe. Legyint, mint már egypárszor. — Nincs megállás — mondja. Néha leoltom a villanyt, aztán csak ülök itt a szobában, nézek kifelé az ablakon és nem akarok semmit se. Csak hagyom, hadd töltődjek fel itt benn — és a homlokára koccint — az akkumulátor. Kezét erősen összekulcsolja és egyszerre eltö­kélten mondja: — Mondom — figyelmeztet — a másik Juhász idézetet. És kívülről mondja, mint aki már sokszor elmondta magának: "­...meg kellett ta­nulnom azt is, hogy most újra­kezdés vár reám, kínja az új­ fogalmazásnak. — Felírta? — kérdezi. — Fel. — És akaratlanul kicsúszik belőlem az álombéli riporter tapintatlan kérdése: — Kar­nagy úr, mit lehet boldogságnak nevezni? — Boldogság? Ez így csak operettekben van — mondja elutasítóan, de nem látszik haragosnak — és ez nem is lényeges. Az ember mindig te­gye meg, amit tud, a legtöbbet, ami csak tőle te­lik — a többi az semmi. Az már operett. Na, szóval felírta a Juhász-idézetet? Mindent fel­írt? Akkor jól van, mert én már nem akarok többet mondani. Vége az interjúnak. SZÁSZ ISTVÁN FERENCSIK JÁNOS FOTÓ: KOTNYEK ANTAL 10 □

Next