Tükör, 1967. október-december (4. évfolyam, 40-52. szám)
1967-10-31 / 44. szám
Egy illúzió bukása «A legfontosabb kérdés — a háborúval kapcsolatos állásfoglalás« — mondta Lenin hazatérése másnapján. Igaza volt: a háború miatt robbant ki az első kormányválság, a háború miatt került sor először tömegtüntetésre s folyt először vér a forradalom óta. ►►Az orosz forradalom azért született, hogy eltávolítsa az akadályokat Oroszország győzelmének útjából: ez volt Miljukov külügyminiszter és elvbarátai álláspontja. S Miljukov első utasításában, melyet a külföldön állomásozó orosz követeknek küldött, azt írta: -A kormány, melyben átvettem a külügyminiszteri tárcát, a külpolitika terén tiszteletben fogja tartani Oroszország nemzetközi kötelezettségeit, melyeket átvett a bukott rendszertől.* Az egyezmény, melyet a cár szövetségeseivel kötött, rendkívül egyszerű volt: megverik az ellenséget, és megosztoznak a zsákmányon. Oroszország a titkos szerződések szerint többek között Konstantinápolyt, a Dardanellákat, Perzsia, Afganisztán, Kurdisztán egy részét kapta volna meg. Az Ideiglenes Kormány háborús céljai semmiben sem különböztek ettől: győzni akart, hogy megszerezze a győzelem esetén járó zsákmányt. A győzelemhez viszont szükség volt szövetségesei támogatására : a szövetségesek kötötték le Franciaországban a német haderő egy részét, ők szállítottak hadianyagot Oroszországnak, ők pénzelték az orosz fegyvergyártást. A kormánynak cserébe vállalnia kellett, hogy Oroszország is kiveszi a részét a harcból. A Szovjet vezetőinek más véleményük volt erről, ők már lemondtak a zsákmányról, ami nem csekélység, hisz ebben az időben szerte Európában a szociáldemokrata pártok támogatták saját kormányuk nem kevésbé zsákmányra éhes terveit. A Szovjet vezetők így fogalmazták meg álláspontjukat: nem kívánjuk a másét, de megvédjük, ami a miénk. Szép elv, semmi kifogás nem lehet ellene. De mit jelentett ez a szép elv a gyakorlatban, 1917 tavaszán? Miljukovék értékrendszerének sarkalatos pontja »A haza mindenek előtt« jelszava volt. A haza volt számukra a cél, mely minden eszközt szentesít; a haza érdekében jogos volt leigázni más népeket, elnyomni nemzeteket, föláldozni akár sok millió orosz életét. A Szovjet vezetők elvetették ezt az elvet, de normarendszerük alapja akarva-akaratlanul mégis a haza fogalma volt: a hazát védelmezni minden nemzetnek joga és kötelessége; mi oroszok vagyunk, Oroszország a hazánk; aki segít védeni Oroszországot, az a barátunk, aki támadja, az ellenségünk. A lenini mérce Leninnek gyökeresen más értékrendszere volt. Számára nem a haza volt a középpont, hanem a forradalom. Barátot és ellenséget aszerint osztályozott, a célokat és követelményeket aszerint állapította meg, hogy mi szolgálja és mi hátráltatja a világforradalmat. A világot nem Oroszország barátaira és ellenségeire osztotta, hanem elnyomókra és elnyomottakra; éljenek bármelyik országban. Nálánál jobban kevesen érezték, mennyire belefáradt Oroszország a háborúba. Látta, hogyan nehezül el a hatalmas test, hogyan vonszolja magát egyre kimerültebben. Ennek a halálra fáradt népnek békét kellett adni, különben összeroppan. De nemcsak ezért követelt békét. Soha nem hallott erkölcsiséget hirdetett: szocialisták nem vehetnek részt a rablott zsákmányon való osztozkodásban, vágta oda ellenfeleinek. A Szovjet programjára pedig azt felelte: az annexió nélküli béke nem más, mint a háború előtti állapot elismerése. De vajon a háború előtt nem nyomtak el népeket és nemzeteket, nem voltak gyarmatok és leigázott kisebbségek? Ezt az állapotot akarják szentesíteni? A Szovjet vezetői fölszólították a kormányt, kezdjen tárgyalásokat a többi kormánnyal a háború befejezéséről, az igazságos béke megkötéséről. Lenin ezt az utat járhatatlannak tartotta. Fölszólítani a kormányokat, mondjanak le rabló terveikről, amikor ezért robbantották ki a háborút? »Ehhez a kormányhoz azzal a javaslattal fordulni — írta —, hogy kössön demokratikus békét — ugyanannyi, mintha a nyilvánosháztulajdonosoknak az erényességről prédikálnánk.« Rábeszélni, meggyőzni, tárgyalni, fölszólítani: mindez reménytelen. Az egyetlen, ami hatásos: a forradalom. A kormányokkal nem tanácskozni kell, hanem meg kell dönteni őket: ez az egyetlen lehetőség, hogy véget vethessenek a háborúnak, hogy ne kelljen addig folytatni, amíg az egyik győztesként marad a porondon, a másik vesztesként, hogy ne kelljen száz- és százezer embert föláldozni, hogy olyan béke születhessék, melyet nem az erősebb diktál a gyöngébbnek. Április 20-án az újságok közölték Miljukovnak a szövetséges kormányokhoz intézett jegyzékét, melyben újra leszögezte, hogy Oroszország megtartja korábbi megállapodásait s a végső győzelemig nem fejezi be a háborút. Ez már sok volt a katonáknak, akiknek már eszük ágában sem volt a vérüket ontani a szövetségesek háborús céljaiért. Harmincezer felfegyverzett katona vonult a Mariinszkij palota, a kormány székhelye elé, s követelte Miljukov lemondását. Közben a külvárosokból beözönlöttek a munkások; a tüntetés, mely a »Le Miljukovval!» jelszóval kezdődött, néhány óra múlva már azt követelte: »Le az Ideiglenes Kormánnyal!«. Tüntetni kezdett a jobboldal is: »Le Leninnel!», »Éljen a kormány!», »Éljen Miljukov!» — hirdették transzparenseik. Kornyilov tábornok, Petrográd katonai parancsnoka javasolta a kormánynak, hogy fegyveres erővel oszlassa szét a tüntetést, de a miniszterek nem mertek cselekedni, nem hittek a csapatok megbízhatóságában. Estére a nép szétoszlott, de másnap a tüntetés még hevesebb lett. A bolsevikok Petrográdi Bizottsága Lenin tiltakozása ellenére, átvette a tüntetők jelszavait, s a kormány azonnali eltávolítását követelte. Az utcákon lövöldözni kezdtek; először folyt vér Oroszországban, mióta a cárt elkergették. Kornyilov néhány alakulatnak parancsot adott, vonuljon a Téli Palota elé, de a csapatok a Szovjethez fordultak utasításért. A Végrehajtó Bizottság végre cselekedett: szigorú parancsot adott, hogy a csapatok csak az ő írásbeli utasításukra vonulhatnak ki az utcára. Estére a tüntetők lecsillapodtak, s másnap már rend volt a városban. A népharag hirtelen kirobbanása azonban jelezte, hogy a nyugodt felszín súlyos ellentmondásokat takar. A megegyezés Az áprilisi tüntetés csak még nyilvánvalóbbá tette, ami addig is nyilvánvaló volt, hogy a tényleges hatalom nem a kormányé, hanem a Szovjeté. Ugyanakkor kiváltotta a forradalom utáni első súlyos politikai krízist. Április 30-án lemondott Gucskov hadügyminiszter, majd néhány nappal később Miljukov külügyminiszter. „Az utóbbi időben bizalmatlanságot érzünk a kormánnyal szemben — mondta Lvov herceg, a miniszterelnök, az Ideiglenes Kormány s a Szovjet vezetőinek közös tanácskozásán. — A forradalmi demokrácia nemcsak nem támogatja a kormányt, hanem olyan kísérleteket észlelünk, melyek aláássák a tekintélyét. Ilyen körülmények között a kormány nem érzi jogosultnak, hogy vállalja a felelősséget. Elhatároztuk, meghívjuk önöket, beszéljük meg a helyzetet. Tudnunk kell, megfelelőnek tartanak-e bennünket felelős posztunkra.” A miniszterelnök ezzel nyíltan elismerte, hogy a kormány léte a Szovjet támogatásától függ. A Szovjeten belül viszont dúlt a harc, hogy mit tegyenek. A forradalom után elutasították részvételüket a kormányban, nem óhajtottak szövetségre lépni a polgársággal, így határozott a Végrehajtó Bizottság még április 29-én is: 23 szavazattal 22 ellen elvetette a koalíciót. Nemcsak a bolsevikok s a mensevikek balszárnya szavazott a koalíció ellen, hanem sok olyan, a centrumhoz tartozó szocialista vezető is, aki a Szovjet tekintélyét féltette, ha az belép a kormányba. Ekkor azonban akcióba kezdett Kerenszkij és Cereteli, a jobboldal két legbefolyásosabb vezetője. Minden tekintélyüket és szónoki képességüket latba vetették, hogy rábírják a Szovjetet határozata megváltoztatására. »El kell ismernünk a burzsoáziával való megegyezés szükségességét — mondotta Cereteli. — A forradalomnak nem lehet más útja ...