Tükör, 1968. január-március (5. évfolyam, 1-13. szám)
1968-02-20 / 8. szám
harmonikus, sőt nagyon" »►együtt van«. Mindjárt el is mond egy jó kis sztorit a műszempilláról. Egyszer az udvarlója lecsókolta a moziban, s ő nem merte figyelmeztetni, nehogy kiábrándítsa. Így aztán 600 forintba került a gyöngédség, a puszi, tudniillik ennyibe kerül egy valamirevaló külföldi, párizsi műszempilla. Amit a gáláns lovag elfogyasztott, öt éve dolgozik a szakmában. — Hát szakma ez? — kérdezem. — Az, mégpedig nehéz. Fizikai munka. Ezt egyelőre nem értem, meg kell még hallgatnom mind az ütőjüket. Gottesmann Kati nem is sokat időz ennél a dolognál, ő még nem érzi a fáradtságot, s a szakma nehézségeit, a modern tündérség nyűgeit, ő a boldog tündér. Csibészesen bájos arcocskája, mozgékonysága, kötetlen, felszabadult csevegése is ezt a hatást kelti. Elvált, most egy fiatal és »»menő« zeneszerző udvarol neki. A lényeg azonban az ő mosolyai alól is minduntalan előtűnik: a modern tündéreknek alaposan meg kell dolgozniuk a tündérkedésért Budapesten. Egy bemutatón való fellépésért, amely akár háromszori előadás is lehet és eltarthat egész nap, 100— 140 forintot kapnak, s ugyanakkor maguknak kell gondoskodniuk cipőről, harisnyáról. Ez a legnagyobb adójuk, a harisnya. Nem mehetnek fölszedett harisnyában a kifutóra. Egy ruháért, amit 7-8-szor is próbálnak, harminc forintot kapnak, egy reklámfotóért egy százast. Ezekből tevődik ki a jövedelmük: szezonban nekik, a sztároknak öszszejön 3—3,5 ezer is. Kati tiltakozik. — De nem ennyit keresünk! Mert aki azt mondja, hogy ennyit keres, az becsapja önmagát is. Ennek legalább a fele rezsi. És nem civil rezsi: gáz, villany, lakbér, hanem manöken-rezsi: smink, harisnya, közlekedés, öltözködés, és a sok várakozás közbeni értelmetlen fogyasztás. Hirtelen nagyot kanyarítok a beszélgetésen: — Ha a Szentivánéji álom tündérszerepeit a manekenek közt kellene kiosztani, maga melyiket osztaná magára? Melyiket vállalná? — Puckot. — De hiszen az fiú. — A mai maneken is majdnem fiú. Ezek után egy igazi Puck-os történet: a minap a villamoson egy kötekedő, morcos öregúr egy néhai táblabíró konzervatívizmusával belekötött hosszúszárú ulánus csizmája miatt, mondván: — Mondja, kisasszony, mire jó magának ez a borzasztó hosszú szárú csizma? — Arra ural, hogy ebből nem látszik ki a falábam. A táblabíró leszállt a következő megállónál... Gottesmann Kati húszéves, még keresi végső tündéralakját, máris odatartozás, ha egy lány megbetegszik, kenyér nélkül marad, nincs SZTK-juk, és ha a betegség véletlenül hosszabb, akkor az egész szezon oda, nem tud készülni, ruhákat próbálni a nagy bemutatókra (Pogány Klári már csinált végig bemutatót mellhártyagyulladással), az egész éve oda. A magyar smink tönkreteszi az arcot, kénytelenek külföldit használni, az meg méregdrága, a franciának éppen most ment fel az ára. Megállítom az áradást. — Kitől tanulta a szakma fortélyait? — Cipitől. — Nagy maneken volt? — Igen. — És most? — Hozzáment egy fogorvoshoz, most lent élnek valahol vidéken, Baján vagy Mohácson. Vagy Ajkán? Ajkán. — Ki volt a legnagyobb magyar maneken a közelmúltban? — Orsi. Az Orsi. — Már nem dolgozik? — Állítólag Párizsban. De már nem fiatal. Húszéves lányait hagyta itthon, de még most is bemutat Párizsban. — Mi volt benne a nagy? — Nem tudom. A lénye. Erre született. Rendkívül kulturált volt, több nyelven beszélt, és olyan vékony volt, hogy az már nem is igaz. — Szép volt? — Nagyon érdekes. Vége az iménti fásultságnak, Klári szeme is kifényesedik, s én megérzem, hogy ez a meghatódottság nem csak a nagy elődnek szól, hanem magának a szakmának, ami miatt enynyit szenved, de amit szenvedélyesen szeret. — Ellensége van? — Nem tudom. Biztos. — Mit terjesztenek a rosszakarók egy manökenről? — Rólam például azt, hogy gyerekem van vidéken. — Kedves . . . — Fütyülök rá. Bella Italia, 12 TAIfAf*C óra 7 perc. Ta- InllHudkács Zsuzsa hét 7CN7CA percet késik. ÖfcÖUtCH akarta itt a randevút és szándékos a kérése is: fél az egyedül való várakozástól. Félénk, bizonytalan, mérlegelő: mért kell ez a riport, ki találta ki, kik lesznek benne? Megnyugtatom, és följegyzem: fekete télikabát, kendő, valamint szoknya, pulóver. Egyenruha? Az ő válasza is ugyanaz, ami a többieké: praktikus meggondolásból hordja ezt az öltözetet. Zsuzsa pályája látszólag simább mint társnőié. Leérettségizik, kirakatrendeződekoratőri technikumot is végez, ilyenként egy fél évet dolgozik is, aztán közben lassan beletörik, belerázódik a manökenségbe is, egyre többet hívják, noha ő még csak három éve csinálja. Most már nem kirakatrendező, de nem is csak a manökeni pénzekből él, reklámgrafikához is ért. Kap különféle megbízásokat, mert jól rajzol. No, és a férje operatőr a tévében. Van egy kis Steyr Puch-juk, a férje szenvedélyesen szereti a motort, motorcsónakversenyző, bajnok. — Minden szabad idejét a kocsi alatt tölti. — A kocsiban, nem? — Nem, dehogyis. Mindig bütyköl rajta valamit. Nevetünk. Zsuzsa akkor a legszebb, ha mosolyog. — Szakmai továbbképzés van maguknál? — Van. Volt. — Kár. Reméltem, hogy legalább egy olyan foglalkozás van Pesten, ahol az nincs. — Tavaly rendeztek nekünk egy háromhónapos mozgásképző balett-tanfolyamot. — Hasznos volt? Vállat von. Nem nyilatkozik. Aztán megjegyzi, hogy »sokat spicceltünk«. Majdnem elfelejtem föltenni neki az udvariatlan — itt szinte gálád — kérdést. — Hány éves? — Huszonnégy. — Mi kell ahhoz, hogy valaki jó maneken legyen? — kérdezem meg. — Pontosság, megbízhatóság. — Köszönöm szépen. Szerencsekívánatokkal fejezzük be a beszélgetést. — S ha egy manekennek szerencséje van? Nem tud rá válaszolni kapásból. Némi gondolkodás után a »jó partit csinál«-nál köt ki, de aztán el is hessenti egy »azt minden csinos lány megcsinálhatjá«-val. S ottmarad a helyén, kicsit tanácstalanul. BÁRTFAI * ~r SZTENYA ST cendens sugallatra? Nem tudom, de amikor először hallottam a nevét, mindjárt úgy éreztem, hogy »nagy szám« lesz, nagy eset. Az uniformist: fekete kabát, kendő, ő is azt viseli, és első pillantásra csak világosszőke haja, szabályos szépsége látszik megkülönböztető erejűnek. A többi lány is mind szép, szép és érdekes. Sztenya szabályosan, mélyen szép. Mondom neki. Nem tiltakozik, nem veszi bóknak. Tudja, használja, kis túlzással azt lehet mondani, ez a kenyere. A formája a kenyere. Lengyel lány. Tíz éve él Magyarországon, ide jött férjhez, beszédén már alig érezni az idegent. Lengyelországban testnevelő tanár lett volna belőle, középfokú testnevelési iskolát végzett, magasugró volt, 158-at is ugrott, az az egyéni csúcsa. Jó eredmény. Huszonnyolc esztendős. □ 9