Tükör, 1968. július-szeptember (5. évfolyam, 27-39. szám)

1968-07-30 / 31. szám

Jéghegyről a vulkánra Az állam élén nem állhatnak ket­ten. Csak egy ember lehet képes arra, hogy vezessen. Másképpen a népnek az lehet a benyomása, hogy a 2. számú ember áll a kormány­­rúdnál. De Gaulle (1957) DE GAULLE TÁBORNOK a közelmúlt évtize­dek politikai történelmének egyik legkülönö­sebb szenzációját szolgáltatta, amikor a kívülálló számára villámcsapásszerű váratlansággal me­nesztette az őt több mint hat éven át hűségesen szolgáló, amellett tekintélye és sikerei tetőpont­ján álló miniszterelnökét, Georges Pompidou-t. Méghozzá éppen azután történt ez, hogy az elve­tendő módszerekkel, de tagadhatatlanul nagy tak­tikai és stratégiai érzékkel irányított választások után a tábornok egyenesen Pompidou-nak kö­szönheti, hogy hatalmon maradt, sőt nagyobb parlamenti többsége van, mint száz év óta bár­melyik francia államfőnek. A nyugati sajtóban nemegyszer idézik ezekben a napokban XIV. Lajos, a Napkirály híres sóha­ját a spanyol örökösödési háború malplaquet-i csatája után, amikor Marlborough herceg — egyébként Winston Churchil egyenesági őse — alaposan elpá­holta a francia hada­kat: „Az isten úgy látszik, elfelejtette, mi mindent tettem érte.” Ezúttal éppen az volt a bökkenő, hogy de Gaulle­­ semmit sem felejtett el. DOU azután került a francia kormány élé­re, 1962-ben, hogy Mi­chel Debré miniszter­­elnököt de Gaulle rö­vid úton, szokása sze­­(A Figaro karikatúrája, mint a parl­iment megkérdezése nélkül, „pihenni” küldte, hogy „további feladatokra ké­szüljön fel” A csaknem ismeretlen Pompidou kezdetben, mintegy de Gaulle személyi kabinet­főnökeként, szerényen a háttérbe vonulva admi­nisztrálta a tábornok döntéseit. Csakhamar ki­tűntek azonban államférfiúi képességei és az ál­lamfő és a miniszterelnök között valamelyes ki­mondatlan munkamegosztás jött létre. Az elnök a világpolitikának szentelte magát, oldalán min­denkor az elválaszthatatlan Couve de Murville külügyminiszterrel, Pompidou pedig a belső sta­bilitásról gondoskodott. Egy ideig zavartalan volt ez a munkamegosztás. Pompidou azonban rövidesen túlnőtt azokon a kereteken, melyeket az V. köztársaság alkotmá­nya az elnök kormányfőinek kijelöl. A tábornok gyanakodva kezdte szemlélni, hogy a Matignon­­palotában — a miniszterelnökségen — mind több és több lényeges politikai kérdésben döntenek, s hogy Pompidou, egykor de Gaulle „kreatúrá­ja”, a parlamenti többség tényleges vezetője lett, a belpolitikai kérdések teljes jogú intézője, s így fokról fokra valóságos diarchia, kettős uralom jön létre az állam élén. Az 1965-ös elnökválasztások óta, mely de Gaulle­­nak csalódást keltő csekély többséget hozott, mind feszültebbé vált a viszony az államfő és miniszterelnöke között. De Gaulle úgy vélte, an­nak a veszélye rajzolódott ki, hogy a riválissá nőtt Pompidou már-már utódlási szándékokat forgat a fejében. Az 1967-es parlamenti válasz­tások gyér gaulle-ista többsége sem adott azon­ban lehetőséget a kormányfő leváltására. Nem volt azonban kétséges, hogy de Gaulle az első kedvező lehetőséggel támadást fog intézni miniszterelnöke ellen. A nemrégiben lefolyt választási hadjáraton ezután a gaulle-ista párt, megint csak Pompidou irányí­tásával, nagy arányú győzelmet aratott. A vá­lasztási győzelem azonban Pompidou nagy téve­désének bizonyult. Ironikus módon, csekély gaulle-ista többség esetén helyén maradhatott volna. Ebben az esetben de Gaulle-nak szüksége lett volna Pompidou parlamenti tekintélyére, hogy megvalósításhoz segítse de Gaulle legújabb tervét, vagy inkább „vízióját”: a benső dekolo­­nizálást, a társadalmi és gazdasági reformokat, az úgynevezett „részesedést”, melytől — fokozva a tábornok haragját —, Pompidou oly mértékben idegenkedett, hogy az egész választási kampány alatt egyetlen szót sem ejtett róla. A nagy győzelem: Pompidou újabb presztízs­növekedése már sok volt az elnöknek. Pompidou­­nak távoznia kellett. Hogy azonban valamilyen misztikus szépségirről is gondoskodjék, de Gaulle búcsúztató levelében célzott arra, hogy Pompidou „tartsa készen magát arra, hogy a jövőben nagy feladatokat töltsön be”. Ez a formaság elég volt ahhoz, hogy a legaulikusabb gaulle-ista lapok, a Figaro és a Paris-Presse úgy vélték, hogy Pom­­pidou-t ezzel trónörököséül jelölte ki az elnök. De éppenséggel nem erről van szó. A jelek, ép­pen ellenkezőleg, azt mutatják, hogy de Gaulle még sokáig akarja birtokolni az elnöki karos­széket. „Az az ember — írja Hector de Galard, a Nouvel Observateur-ben —, aki egy alkalom­mal azt válaszolta egy látogatójának, aki ,elődje’ egyik ígéretére emlékeztette, hogy ,nekem nem volt elődöm’, azzal sem foglalkozik, hogy utódja legyen. Ehhez sem kedve, sem ideje, talán mód­ja sincs. Sokkal inkább kedvére van, hogy záró­jel legyen Franciaország történetében, mint hogy a Larousse Illustré történelmi arcképcsarnoká­ban kérjen helyet magának.” Ez természetesen egy tőről metszett örökösödési háború perspektíváját vázolja fel, de ez már a jövőre tartozik. A jelen az új miniszterelnök személyét állítja előtérbe. COUVE DE MURVILLE, tíz év óta de Gaulle első számú bizalmasa, sok jelzőt érdemelt már ki eddigi pályafutása alatt. „A legangolosabb francia diplomata”, „A Korona főmeghatalma­zottja”, „De Gaulle akaratának legszolgálatké­szebb végrehajtója.” A szűkszavú, hideg, fegyel­mezett, nagy tudású, nagy szorgalmú diplomata életpályájáról eddig nem sokat írtak a lapok. Közmondásos volt, hogy tekintélyének és nagy hatáskörének alapja nem a gaulle-ista párt, ahol nem hogy tábora nincs, de követői is alig van­nak, hanem a de Gaulle-hoz fűződő személyes viszonya. Most azonban csak úgy áradnak az ada­tok a 61 éves Couve de Murville eddigi pályájá­ról. Az új miniszterelnöknek három diplomája van: jogi és filozófiai doktor, amellett „inspecteur des finances", ami magyarul csak annyi, hogy pénzügyi felügyelő, Franciaországban azonban a legmagasabb közigazgatási posztokra kvalifikáló végzettség. A protestáns állami tisztviselő 1932- ben egy elzászi protestáns bankár leányát, Ja­cqueline Schweissguthot vette feleségül. A két karrier közül, melyek az előkelő francia protes­táns körök érdeklődésének homlokterében áll­nak: — a diplomáciai és a pénzügyi pálya — előbb az utóbbi nyílt meg előtte, a legnagyobb könnyed­séggel. 1940-ben már a pénzügyminisztérium deviza­­főigazgatója, majd rövid időt tölt Pétain közigaz­gatásában, de már 1943-ban az algériai Szabad Franciaországhoz csatlakozik. („Hálókocsiban ér­kezett az ellenálláshoz” — ironizál a Zeit.) Itt de Gaulle a számkivetett kormány pénzügymi­niszterévé nevezi ki. Franciaország felszabadulá­sa után előbb az olaszországi négyhatalmi ellen­őrző bizottság francia tagja, majd a diplomáciai pályára lép a kiváló pénzügyi szakember. A kül­ügyminisztérium politikai főigazgatója, a francia diplomácia harmadik embere. Itt öt évet tölt, majd nagykövet Kairóban, a NATO-nál, Wa­shingtonban és Bonnban. Itt érte 1958-ban — a golfpályán („éppen a 12. lyuknál” — emlékezik vissza rá), a hatalmat ismét átvevő de Gaulle felszólítása, hogy utazzék vissza Párizsba és ve­gye át a külügyminisztérium vezetését. ENNEK TÍZ ÉVE, s e tíz évben a legendásan jeges nyugalmú ember szemrebbenés nélkül a legmagától értetődőbb módon hajtotta végre de Gaulle külpolitikájának legmeglepőbb fordulata­­tait. (De Gaulle: „Couve olyan lojális, hogy ha azt mondanám neki, üljön fel egy jéghegyre, mindaddig ott ülne, míg a jéghegy meg nem ol­vad”) Kína elismerése, a francia—szovjet vi­szony elmélyülése. Anglia távoltartása a Közös Piactól. Franciaország katonai kiválása a NATO­ból — ezek csak egyes mozzanatai azoknak a kül­politikai meglepetéseknek, melyekben Couve de Murville, „a tökéletes végrehajtó”, maximális lo­jalitással szolgálta ki de Gaulle elhatározásait. A „rezzenés nélküli” diplomata egyik csúcstelje­sítményét is felelevenítették most. Két évvel ez­előtt — olvastuk a Time-ben —, egy washingtoni útja alkalmával meghívást kapott a Fehér Ház­ba. Johnson elnök 35 percen át az érvek egész tárházával magyarázta az Egyesült Államok ál­láspontját a vietnami háború kérdésében. Azután hátradőlt, és várta Couve válaszát. Hosszú másod­percek teltek el. Semmi válasz. Végül is John­son megkérdezte Couve-ot, van-e valami észre­vétele? Couve ekkor felállt, udvariasan megha­jolt és elbúcsúzott. Az volt az érzése, hogy John­son és saját nézetei annyira különböznek egy­mástól, hogy még annak sincs értelme, hogy egyáltalán beszéljenek róla.” Couve de Murville-nek sok olyan tulajdonsága van, melyet miniszterelnöki tisztségében haszno­síthat, de a hűvös elzárkózás, a szűkszavú, mo­noton beszédmód és magatartás, amely hasznos lehet a hosszantartó tárgyalásokon, melyek a de Gaulle tervezte reformok keresztülviteléhez szük­ségesek, éppoly kevéssé forgatható fegyver a két legelégedetlenebb réteggel, a munkásokkal és diá­kokkal szemben. Már egymagában az is kétséges, hogy mit tud a Couve de Murville-kormány kezdeni a nagy vá­lasztási győzelemmel. Az első tennivaló kétségkí­vül a gazdasági nehézségek legyőzése. Ennek ha­táridejét Couve a maga — általános hitetlenke­déssel fogadott — kormány­nyilatkozatában 12— 18 hónapra becsüli. Emellett ott van a közigaz­gatási és egyetemi reform mellett a sokat emle­getett „részesedés”, a munkások részeltetése a vállalatok jövedelmeiből, ami a konzervatív üz­leti világ merev ellenállásába ütközik. Találóan jegyzi meg Claude Krief, a Nouvel Observateur­­ben: „Couve de Murville a Quartier Latin ,ba­rikádjai’ és a konzervativizmus ,Bastille’-jai közé szorul. És Franciaországban az utóbbiakat mindig nehezebb volt bevenni, mint az előbbieket.” Az alapvető kérdés mindenképpen az, hogyan le­het egy jobboldali kormánnyal baloldali politi­kát folytatni. Ha ezt megoldja Couve de Murville, akkor nemcsak de Gaulle szociálreformok­ álma válik valóra, de ő maga is nagy bravúrt hajt végre. Minden okunk megvan azonban arra, hogy a vállalkozás sikerében kételkedjünk. FRANCIAORSZÁGBAN ma a reformok előké­születei helyett még csak ott tartanak, hogy — de Gaulle intencióival teljesen egybehangzóan — minden erőt a „közrend megóvásának” szentel­nek. Ezt mutatják a legutóbbi tüntetések kemény­kezű letörése, a letartóztatások, a kiutasítások, amiket a Monde belpolitikai rovatvezetője, a nagynevű Pierre Viansson-Ponte úgy fog fel, hogy „a többség el akarja feledtetni a májusi forradalmat, vagy pedig a csőcselék által okozott egyszerű incidensnek akarja feltüntetni... Fel lehet tenni a kérdést, hogy a dolgok ily egysze­rűsítő szemlélete nem idézi-e fel a veszélyt, hogy megteremti a feltételeit egy újabb, még erősza­kosabb és még veszélyesebb robbanásnak." Couve de Murville, aki hozzászokott, hogy, jég­hegyeken üljön, könnyen arra ébredhet, hogy ez­úttal nem jéghegyen, hanem vulkánon ül. GEORGES POMPI­ A Pompidou-ügy TARJÁN IMRE Couve de Murville a nemzetgyűlés megnyitásán, üres miniszteri padsorokban f . P ?f . '.K -s-'W*

Next