Tükör, 1968. július-szeptember (5. évfolyam, 27-39. szám)

1968-09-24 / 39. szám

ARCOK A MÁBÓL TÁNCMŰVÉSZET A kép, a lábujja hegyén álló s másik lábát magasra nyújtó balerina képe annyira általá­nos, oly sztereotip, hogy szinte kötelező: a ha­gyományos, a konzervatív táncművészet jel­képe. Ha ez a sokszorosított porcelánfigura esz­ménykép mégsem olyan kizárólagos és köte­­­lező ma már nálunk, ha a táncosnőről s általá­ban a balettról bennünk élő kép jótékonyan eltávolodott a „spicc” és a „tütü” kliséjétől — akkor az túlnyomórészt Eck Imre érdeme. Legfontosabb személyi adatai — hogy 1936- ban született, 1947-ben került az Operához, 1960-ban alakította meg a Pécsi Balettot, s hogy melyek voltak a kiemelkedő koreográ­fiái — megtalálhatók a Zenei Lexikonban. Ám az egyáltalán nem véletlen, hogy éppen ott, a táncművészekkel és táncművészettel szemben — jogosan — oly fukar Zenei Lexi­konban. Eck Imre igen-igen sokat tett a ma­gyar zene érdekében, mint „megrendelő”, mint új zenék igénylője, ösztönzője, inspirá­lója; egy Gyagilev kielégíthetetlen zeneszük­ségletével — és nemegyszer zsarnoki szere­­tetével is! — követeli az új, a neki való zenei nyersanyagot, amelyet a magyar zeneszerzők (mint annak idején Gyagilevnek is Párizsban a kortárs komponisták) mindig készségesen meg is adtak. Nemigen akad olyan fiatal ma­gyar zeneszerző, akinek a neve föl ne tűnt volna a Pécsi Balett — a külföld előtt ismert nevén Ballet Sopianae — plakátjain. De ez már több évszázados szükségszerűség, egy jó instrumentum, egy érzékeny és lelkes előadói apparátus­t ihlető, csábító erejű. Amilyen a pécsi társulat vonzása zeneszer­zőinkre, olyan lehetett annak idején Eck Im­réé azokra a fiatal táncművészekre, akik ak­kor végezték az Állami Balettintézet utolsó évfolyamát. Az operaházi tánckarnál éppen nem volt felvételi lehetőség, fogták hát ma­gukat és művelődési minisztériumi segédlet­tel, pécsi vállalkozó kedvvel, s persze nem utolsósorban Eck Imrének, akkor már az Or­feusz és a Csongor és Tünde sikeres operahá­zi koreográfusának művészi hitelével, meg­alakították társulatukat. Vajon volt-e, lehetett-e már ekkor körvona­lazott célja, programja az új társulatnak? Mi állhatott a zászlaján, mi tüzelhette? „Valami mást!” Körülbelül ennyi. Föltehetően nem sokkal több. Ha mégis, hát talán az: „Új tartalmat, gondolatokat a balettba!” Vagy esetleg: „El a naturalizmustól! Elég a csak a szemet gyö­nyörködtető, negédes spicc-balettból!” Akkor már világszerte — és évtizedek óta — folyt a küzdelem a balett forradalmasításáért. Jelentős eredmények születtek már. Gyagile­­vék kezdték, a század első, legtermőbb s az újra legéhesebb, legfogékonyabb két évtize­dében. Az Orosz Balett tagjai, a cári balett neveltjei, a világ legjobb táncosai közé — akik maguk is a fejlődés, a haladás érdeké­ben vándoroltak akkortájt Nyugat felé —, a ragyogó szervező és jóízlésű diktátor-mecénás köré a zene, az irodalom és a képzőművészet olyan óriásai tömörültek harcostársakként, mint Debussy, Ravel, De Falla és Stravinsky, mint Apollinaire és Cocteau, mint Picasso, Utrillo, Ernst, Gris és Miro. Olyan karmeste­rek, mint Ansermet, Monteux. Meg kritiku­sok, esztéták, mecénások, balettrajongók. Re­mekművek születtek, táncdrámák, kísérletek­­ és nagyszerű koreográfusok. Aztán ez utóbbiak folytatták a harcot, a nagy társulat neveltjei és a neveltek neveltjei, akik Gyagilev halála után szétszóródtak a szélró­zsa minden irányába. A balett eszmei és tech- ECK IMRE­ nikai forradalma tovább élt minden művelt országban, amelyet közvetlenül meg nem fer­tőzött a fasizmus. Mert — úgy tűnik — a fa­sizmus talaján nemigen terem meg a tánc­művészet. Sok további próbálkozás és rész­­eredmény született a két világháború közötti időszakban. A felszabadulás után nálunk is, egyebütt is új virágzásnak indult a balettművészet. Ek­kor már a nemzetközi porondon volt a ra­gyogó klasszikus hagyományokat folytató, az epikus nagyformákat feszegető szovjet balett és népi táncművészet is. Mi magyarok, amit tudunk, javarészt már nekik köszönhetjük. És persze, újra kezdődött az erjedés, a kísérle­tek forrongása Nyugaton; ennek lett legje­lentősebb egyénisége, s az maradt mind a mai napig Maurice Béjart. Róla külön kitelne egy egész értekezésre való, meg kell elégednünk annyival, hogy ide írjuk: Béjart törekvései­nek és eredményeinek termékenyítő hatása nélkül nem képzelhető el sem Eck Imre, sem a Pécsi Balett művészi útja, teljesítménye. Végül, ha csak megközelítőleg is teljessé akarnánk tenni a történelmi előzmények, ins­piráló hatások összképét, szólnunk kellene a legújabbkori zene, a folklór, a néger népzene, modern társastáncok, bizonyos tudományos és filozófiai irányzatok, és még ki tudja mi mindenféle tényező közrejátszásáról. Ennyi sőt, tán még ennél is több fortyog abban a lombikban, amit Eck hevít a maga tüzén. Lombikban? Igen. Mert — noha vannak eredmények, s az áttekinthetetlenségig, a felmérhetetlenségig megnövekedett ismeretanyag korlátlan lehe­tőségekkel kecsegtet — a modern balett, a korszellemet hűen tükröző táncművészet, a nagy szintézis mindmáig nem született meg. Kiváltképpen nem, ha a mi kérdéseinkre vá­laszt adni képes, valóban korszerű balettot, a mi világnézetünk talaján, a mi igazságunkat hirdető eszmei szférában szeretnénk elkép­zelni! Eck Imre mindezt jól tudja. Nem azért tekint útközben erre is, arra is, nem azért tesz lát­szólag kitérőket, nem azért ütközik itt-ott fa­lakba (amelyeket óvatos duhajok meg szoktak kerülni), mert elvesztette az iránytűt, mert nem látja a fától az erdőt, hanem mert szen­vedélyesen érdekli minden, ami az utat sze­gélyezi. És megvan benne a játékos, gyer­meki hajlam­­a sokfelé­ figyelésre, a dolgok szétszedésére, a „megnézem, mi van belül”­­játékra. De a kielégíthetetlen kíváncsiság mellett van benne bölcs szemlélődésre való hajlam is. Témái, melyeket üstökön ragad, hogy mozdu­lattá, képpé gyúrja át őket, gyakran bölcse­letiek, elvontak. Afféle részlettanulmányok, kinagyított képrészletek, de tulajdonképpen alapvető kérdéseken töpreng: élet és halál, szerelem és munka, lelkiismeret és bűn, test és lélek, nő és férfi, tudat és ösztön problé­máin, hogy csak néhányat említsünk. Persze, hogy lombikban jön mindez létre, per­sze hogy munkahipotézisek, részlettanulmá­nyok formájában, ha egyszer kísérlet az egész! Laboratórium a Pécsi Balett maga is: Balett­tudományi Kísérleti Kutatóintézet. Ám ott van Eck számára az Állami Operaház is a maga anyagi, szcenikai, technikai, lét­számbeli és orkesztrális eszközeivel, az a nagyüzem, melyben összegezni lehet a mű­helymunka eredményeit, össze lehet montí­rozni a kész elemeket. Elek Imre — immár egy évtizede — itt is rendre leteszi a maga obu­­lusait. Itt született a Sacre du printemps, a Zene, a Daphnis és Chloé, a Bányászballada, a Szegedi Szabadtéri Játékokra a Fából fara­gott királyfi, de még Pécs számára is jutott igazi nagy­ produkció: A csodálatos mandarin. Ezek a művek volnának hivatottak a táncmű­vészet megújított nyelvén nagy és új igazsá­gokat kimondani, a valóságot magas művészi fokon ábrázolni. Napjainkban? Amikor, ép­pen maga a valóság percről percre bonyolul­tabb és az eszközök nem tartanak lépést ezzel a bonyolódási folyamattal? Úgy gondoljuk, hogy sem az Operaház, sem Eck Imre véleményével s művészi presztízsé­vel nem kerülünk szembe, ha úgy ítéljük meg: Eck eddigi munkásságának csúcspontjai nem a nagyszínpadi összefoglalásokban — egyébként a maguk módján ezek is kísérle­tek! — hanem a kisebb formák mikrovilágá­ban találhatók. Más szóval: Eck legmagasabb­ra a keresésben nő. Mondatai végére jobbára még csak felkiáltójelet, kérdőjelet tesz, s csak nagy ritkán pontot. Fiatal is még. Ráér a nagy igazságok kimon­dására. Ő is, mint akárhány kiemelkedő te­hetségű és kultúrájú művész, hadd járja vé­gig a maga poklait. Ha már itt tartunk: Pokoljárás című legújabb táncalkotása nemrég került bemutatásra. Eb­ben a művében is valami soha nem látottat, ösztönvilág és rendezett, racionális világ el­lentéteit firtatja, s bizonyára megint a viták táncreakcióját váltja majd ki vele. Mint majdnem minden művével, Eck az a művész, aki beszéltet magáról. Nem, nem az önreklámozás, a publicitás folytonos szerve­zésével, nem személyének szerénytelen elő­térbe tolásával, hanem gondolatokat és nem­egyszer indulatokat ébresztő műveivel. Az a fajta művész, akiről akkor szűnünk majd meg vitatkozni, ha ő nem akarja Terpsid­ore papnőinek és papjainak nemrég lezajlott ünnepén, a Magyar Táncművészet Hetén egymaga közel két estét töltött meg koreográfiáinak egy töredékével, s amit nem a maga terméséből mutatott, hanem munka­társaiéból — azt pótolta mint táncos: eltán­colta a Mandarint. Nem túlzás tehát, ha azt mondjuk: ennek a táncünnepnek egyik fősze­replője volt. Nevét ma már Európa-szerte ismerik. Törek­vései, kísérletei és eredményei határainkon túl is érdeklődést, megbecsülést és vitákat váltanak ki. Eck Imrének pedig ez kell. Bol­dogtalan volna, ha nem vitatnák. GERGELY PÁL Q13

Next