Tükör, 1969. április-június (6. évfolyam, 13-25. szám)

1969-06-10 / 23. szám

ti bemutatkozást. Aligha­nem az önmaga iránt is könyörtelen igényességű Kodály Zoltán értékelését fogadhatjuk el a legilleté­kesebbnek. Ő így nyilatko­zott az előadásról: „őszinte igazsága és spontánsága van ennek a produkciónak. Mert hát a Háry János ze­néjéből ők mást nem hoz­nak, mert nem hozhatnak egyebet, mint a darabba beszőtt régi népdalokat, egyszólamúan. Ennek az előadásából is nyilvánvaló, hogy ha Magyarországon nincs szélesebb körű zenei kultúra, az nem rajtuk mú­lik... Kopik, felejtődik már a falvakban a régi, jó zene, a városból egyre­­másra hozzák a rosszat. Mert a jótól, amit a város­ból hozhatnának, egyelőre tenger választja el őket. De éppen Csákvár példája bi­zonyítja, hogy nem késő meg erősíteni, bátorítani a halkuló népénekeket.” Azok közül, akik a község­ben a halkuló népének szolgálatát vállalták, már nem mindenki él. Sepsy Jánost, Háry uram egyko­ri sikeres alakítóját, hiába kerestük. És többek között színlap helyett fejfán sze­repel már a neve a Grácia hercegnőt megszemélyesítő Németh Gábornénak, Ka­­szap Ferencnek, a muszka silbaknak és Bakonyi Sán­dornak, aki a bírót alakí­totta ... ÖRZSE SZAKÁCSNŐ Néhányan azonban csak összejöttek a művelődési házban, hogy fölidézzék if­júkori szereplésük emlé­keit. Az egyik kis herceg megformálója, Köntös La­jos, a hatvan felé bandu­koló, kopaszodó bácsi, pol­gári foglalkozása szerint borbélymester. Katona Jó­zsef, aki Csákvár móka­mestere volt — a Háryban például Krucifix generá­lis megszemélyesítője —, nyugdíjas TÜZÉP telepve­zetőként, sokdioptriás szemüvegen át nézi a vilá­got. Mészáros Erzsébet — a császárné szerepe volt az övé — már 71 éves, de még dolgozgat, mozipénz­táros. Böle Jánosné, Háry mátkájának,­örzsének az életrekeltője, mint a szö­vetkezeti vendéglő sza­kácsnője ment nyugdíjba. Dorny Antalné udvarhöl­gyet játszott annak idején — most bányanyugdíjas. A valahai parasztszínészek ahhoz a nemzedékhez tar­toznak, amelyiknek a zöme a társadalmi átalakulás so­rán foglalkozást is változ­tatott. Némelyiküknél ez a változtatás már a harmin­cas években bekövetkezett. Dornyné például — akkor még Böle Júliának nevez­ték —­, átadta másnak a szerepet, mert szolgálni ment Budapestre. Mészá­rosné még két esztendeje is a helyi tsz-ben dolgozott, csak mostanában váltott át a pénztárosságra. Kodály nem tévedett, ami­kor népe erősödését remél­te a csákvári példától. A községben azóta is éneklik az , mely sok hal terem az nagy Balatonban, és a Sze­gény vagyok szegény kez­detű dalokat, sőt a Tobor­­zót is. A szereplők ízlését mégsem mozdította ki sar­kából a több mint százszor előadott produkció. Ha sa­ját színházi élményeikről faggattam őket, általában egy régi Csárdáskirálynő előadásra emlékeztek. Kön­tös Lajos meg éppenséggel két haknibrigád helyi „fegyvertényét” emlegette. Előbb a János vitézt, majd a Csárdáskirálynőt adták elő 6—6 színésszel. — Ráadásul szentséges hangjuk volt — ,mondja. — Tenyér össze nem verő­dött a végén. Sértettségé­ben az egyik szereplő han­gosan megjegyezte: hiába, falun nem értenek a művé­szethez. Erre én megmond­tam, nem művészek ma­guk, hanem ripacsok. LEHETETT VOLNA... A Háryt sem igen látták hivatásos művészek elő­adásában. Aki látta — mint Mészáros Erzsi néni — azt mondta rá: — Nem nagyon tetszett. Mi nem olyan fényűzéssel játszottuk. Megindító egyszerűséggel játszották. A császárné ru­háját például a szereplő­nek a Zsófi nevű nénje varrta. Volt, aki a saját népviseletében szerepelt. Vidéki föllépéseik során sem túlságosan kényeztet­hették el őket, mert negy­ven év távolából emlékez­nek egy esetre, amikor két­szer kínálták vacsorával az együttest. És arra is élénken emlé­keznek, annak idején szü­leik milyen aggódva egyez­tek bele, hogy szerepelhes­senek. Márkus Emília töb­büknek fölajánlotta, fog­lalkozik velük, legyenek hivatásos színészekké. Itt­hon szó sem lehetett róla. Paulini kapott meghívást Párizsba is, olyan szenzá­ció volt akkor a paraszt­színház. De elmaradt a tur­né, mert a szülők nem en­gedték gyermekeiket „ab­ba a városba, ahol elromol­hatnak”. Mintha a sors fricskáján kacagtak volna, úgy idéz­ték föl a nagykőrösi kalan­dot, ahol a szállásadó éj­szaka be akart menni a lá­nyokhoz, mert úgy gondol­ta: színésznőknél nem bűn próbálkozni. Ma már derülnek a régi idők mindenféle előítéle­tein és sóhajtva emlegetik: a Csákvárról való Csányi László szinte a világot be­járta már a Rádió gyer­mekkórusával. Valamelyi­kük mintha önmagának mondaná, megjegyezte: — Talán lehetett volna be­lőlünk ... És nem mondta, hogy mire gondolt, mi lehetett volna belőlük. Kértem végül az egykori örzsét, énekeljen valamit. Nehezen állt kötélnek. („Akkor fiatal is voltam, meg nem százhárom kiló, nem megy az már ne­kem.”) Aztán mégiscsak föllibbent tétova szárnya­lással : Szegény vagyok, szegény­nek születtem... És dúdolta, dudorászta a volt kis herceg, vele az udvarhölgy és fáradt férfi­hangján a negyven év előt­ti Krucifix generális .. . Hallgattam, hallgattam olyannyira, hogy majd el is felejtettem. Csákvárott évek óta se énekkar, se színjátszó csoport nem mű­ködik. BAJOR NAGY ERNŐ törzse — Böle Jánosné, a szövetkezeti vendéglő nyugdíjas szakácsnője Krucifix generális — Katona József nyugdíjas Tüzép telepvezető Egy udvarhölgy — Dorny Antalné A császárné — Mészáros Er­zsébet mozipénztáros Az egyik kis herceg — Köntös Lajos borbély

Next