Tükör, 1969. április-június (6. évfolyam, 13-25. szám)
1969-06-10 / 23. szám
ti bemutatkozást. Alighanem az önmaga iránt is könyörtelen igényességű Kodály Zoltán értékelését fogadhatjuk el a legilletékesebbnek. Ő így nyilatkozott az előadásról: „őszinte igazsága és spontánsága van ennek a produkciónak. Mert hát a Háry János zenéjéből ők mást nem hoznak, mert nem hozhatnak egyebet, mint a darabba beszőtt régi népdalokat, egyszólamúan. Ennek az előadásából is nyilvánvaló, hogy ha Magyarországon nincs szélesebb körű zenei kultúra, az nem rajtuk múlik... Kopik, felejtődik már a falvakban a régi, jó zene, a városból egyremásra hozzák a rosszat. Mert a jótól, amit a városból hozhatnának, egyelőre tenger választja el őket. De éppen Csákvár példája bizonyítja, hogy nem késő meg erősíteni, bátorítani a halkuló népénekeket.” Azok közül, akik a községben a halkuló népének szolgálatát vállalták, már nem mindenki él. Sepsy Jánost, Háry uram egykori sikeres alakítóját, hiába kerestük. És többek között színlap helyett fejfán szerepel már a neve a Grácia hercegnőt megszemélyesítő Németh Gábornénak, Kaszap Ferencnek, a muszka silbaknak és Bakonyi Sándornak, aki a bírót alakította ... ÖRZSE SZAKÁCSNŐ Néhányan azonban csak összejöttek a művelődési házban, hogy fölidézzék ifjúkori szereplésük emlékeit. Az egyik kis herceg megformálója, Köntös Lajos, a hatvan felé bandukoló, kopaszodó bácsi, polgári foglalkozása szerint borbélymester. Katona József, aki Csákvár mókamestere volt — a Háryban például Krucifix generális megszemélyesítője —, nyugdíjas TÜZÉP telepvezetőként, sokdioptriás szemüvegen át nézi a világot. Mészáros Erzsébet — a császárné szerepe volt az övé — már 71 éves, de még dolgozgat, mozipénztáros. Böle Jánosné, Háry mátkájának,örzsének az életrekeltője, mint a szövetkezeti vendéglő szakácsnője ment nyugdíjba. Dorny Antalné udvarhölgyet játszott annak idején — most bányanyugdíjas. A valahai parasztszínészek ahhoz a nemzedékhez tartoznak, amelyiknek a zöme a társadalmi átalakulás során foglalkozást is változtatott. Némelyiküknél ez a változtatás már a harmincas években bekövetkezett. Dornyné például — akkor még Böle Júliának nevezték —, átadta másnak a szerepet, mert szolgálni ment Budapestre. Mészárosné még két esztendeje is a helyi tsz-ben dolgozott, csak mostanában váltott át a pénztárosságra. Kodály nem tévedett, amikor népe erősödését remélte a csákvári példától. A községben azóta is éneklik az , mely sok hal terem az nagy Balatonban, és a Szegény vagyok szegény kezdetű dalokat, sőt a Toborzót is. A szereplők ízlését mégsem mozdította ki sarkából a több mint százszor előadott produkció. Ha saját színházi élményeikről faggattam őket, általában egy régi Csárdáskirálynő előadásra emlékeztek. Köntös Lajos meg éppenséggel két haknibrigád helyi „fegyvertényét” emlegette. Előbb a János vitézt, majd a Csárdáskirálynőt adták elő 6—6 színésszel. — Ráadásul szentséges hangjuk volt — ,mondja. — Tenyér össze nem verődött a végén. Sértettségében az egyik szereplő hangosan megjegyezte: hiába, falun nem értenek a művészethez. Erre én megmondtam, nem művészek maguk, hanem ripacsok. LEHETETT VOLNA... A Háryt sem igen látták hivatásos művészek előadásában. Aki látta — mint Mészáros Erzsi néni — azt mondta rá: — Nem nagyon tetszett. Mi nem olyan fényűzéssel játszottuk. Megindító egyszerűséggel játszották. A császárné ruháját például a szereplőnek a Zsófi nevű nénje varrta. Volt, aki a saját népviseletében szerepelt. Vidéki föllépéseik során sem túlságosan kényeztethették el őket, mert negyven év távolából emlékeznek egy esetre, amikor kétszer kínálták vacsorával az együttest. És arra is élénken emlékeznek, annak idején szüleik milyen aggódva egyeztek bele, hogy szerepelhessenek. Márkus Emília többüknek fölajánlotta, foglalkozik velük, legyenek hivatásos színészekké. Itthon szó sem lehetett róla. Paulini kapott meghívást Párizsba is, olyan szenzáció volt akkor a parasztszínház. De elmaradt a turné, mert a szülők nem engedték gyermekeiket „abba a városba, ahol elromolhatnak”. Mintha a sors fricskáján kacagtak volna, úgy idézték föl a nagykőrösi kalandot, ahol a szállásadó éjszaka be akart menni a lányokhoz, mert úgy gondolta: színésznőknél nem bűn próbálkozni. Ma már derülnek a régi idők mindenféle előítéletein és sóhajtva emlegetik: a Csákvárról való Csányi László szinte a világot bejárta már a Rádió gyermekkórusával. Valamelyikük mintha önmagának mondaná, megjegyezte: — Talán lehetett volna belőlünk ... És nem mondta, hogy mire gondolt, mi lehetett volna belőlük. Kértem végül az egykori örzsét, énekeljen valamit. Nehezen állt kötélnek. („Akkor fiatal is voltam, meg nem százhárom kiló, nem megy az már nekem.”) Aztán mégiscsak föllibbent tétova szárnyalással : Szegény vagyok, szegénynek születtem... És dúdolta, dudorászta a volt kis herceg, vele az udvarhölgy és fáradt férfihangján a negyven év előtti Krucifix generális .. . Hallgattam, hallgattam olyannyira, hogy majd el is felejtettem. Csákvárott évek óta se énekkar, se színjátszó csoport nem működik. BAJOR NAGY ERNŐ törzse — Böle Jánosné, a szövetkezeti vendéglő nyugdíjas szakácsnője Krucifix generális — Katona József nyugdíjas Tüzép telepvezető Egy udvarhölgy — Dorny Antalné A császárné — Mészáros Erzsébet mozipénztáros Az egyik kis herceg — Köntös Lajos borbély