Tükör, 1969. október-december (6. évfolyam, 40-52. szám)

1969-12-30 / 52. szám

KAJÁN KÉPERNYŐM­ŰHELYEK ÉS GALÉRIÁK RUDNAY GYULA EMLÉKKIÁLLÍTÁSA Rudnay Gyula tevékenysége több mint fél év­századot fog át; az 1900-as évek elejétől halá­láig, 1957-ig dolgozott. A Magyar Nemzeti Ga­léria régi adósságát kívánta törleszteni, mikor bemutatta, több száz képből válogatva, legje­lentősebb műveit. A termekben sétálva érdeklődéssel, kíváncsian várjuk, hogyan is áll össze az életmű. Hiszen Rudnay-képet rengeteget lehetett látni itt is, ott is, bizományi áruházaikban, aukciókon, ma­gángyűjteményekben — mégis most nyílik rá alkalom, hogy az egészet, vagy megközelítően az egészet, együttesen lehessen áttekinteni, s a művek erejét egymáshoz viszonyítva lemérni. Rudnay egyike volt — sőt ma is egyike — a legnépszerűbb s leginkább keresett magyar művészeknek. Mi okozta sikerét? Minek kö­szönhette, hogy olyan magától értetődően tu­dott megélni festészetéből, míg, ugyanakkor, a legjobb magyar alkotók nyomorogtak, s úgy­szólván napról napra tartották fenn magukat? Rudnay — ismerősei elbeszélései szerint — kedves, szívélyes, magávalragadó egyéniség volt. Ez azonban még nem magyarázat. A ma­gyarázatot csak a képek adhatnák meg. A fest­mények zsíros-fekete felülete, meg-megvilla­­nó világosabb foltja, sokszor lázasan odave­tett ecsetvonása egy rég letűnt világot támaszt fel halottaiból. Rudnay egyike a XX. század legutolsó, hamisítatlan romantikusainak. Mert romantikus a szenvedélye, ahogyan a mene­külő anyát festi, vagy a pihenő hegedűst, de különösen az elkeseredett, mezítlábas csavar­gót, vagy a dzsentri társaság sírvavigadását. Rudnay Ady Endre­­ és József Attila korá­ban élt, sőt, mindkettőjüket évtizedekkel túl­élte. S mégis, úgy érezzük, mintha inkább Munkácsy Mihály kortársa lenne: pátoszában, sőt, még népi figuráinak megelevenítésében, történeti jeleneteinek mesterkélt heroizmusá­­ban is. Munkácsy Mihály viszont Baudelaire és Zola kortársa volt, s festészetben az impres­­szionistáké. Rudnay fiatal korában születik meg a kubizmus és halála után már a pop-art kezd kibontakozni. Rudnay Munkácsy stílusában kezdi a piktú­­rát é­s ott is marad. Mintha tökéletesen érzé­ketlen lenne mindarra, ami körülötte történik. Sírva-vigadó magyarok a világháborúk idején. Ady is írt búsuló nemesekről, kurucokról és Bartók is a folklórhoz nyúlt, az igazi magyar folklórhoz. Adyn és Bartókon kívül, ebben az időszakban, igen sok festő is úgy talál rá a né­pi kultúrára, mint új ösztönzőerőre, amelytől fantáziája megelevenedik, s amelytől erőt és lendületet kap. De Rudnay nem a folklórra ta­lált rá, az egészében távol is állt tőle. Egy pusztuló, letűnőben levő, talajtalan, már nem nemesi, még nem polgári réteg életformáját és gondolatvilágát vetítette vászonra. Ez a réteg igényelte, vásárolta, csodálta, mert a maga vágyait, értelmetlen és időszerűtlen szenvedé­lyeit látta megtestesülni képein, s ez ösztönöz­te arra, hogy ilyen képeket alkosson. Anakro­nisztikus, fél-feudális lét körvonalai bonta­koznak ki Rudnay festészetében, alakjai a régi Magyarország hivatalos költészetének és prózájának jellegzetes alakjai. Már Munkácsy is rendkívül időszerűtlen későn jött pátoszá­val a XX. század hajnalán, de ezt a pátoszt mégis a maga gigászi léptékei szerint tudta vászonra vetíteni. Rudnay kisszerűbb, lehig­­gadtabb, szenvedélyei is csöndesebbek, inkább érzelmes, mint elkeseredett, inkább sír, mint kiáltozik. Rudnay festészete olyan országban bontakozott ki, amely — a világháborúk éveitől eltekintve — semmiképpen nem volt elszigetelt a XX. század folyamán. Vagy legalább, annyira nem volt elszigetelve, hogy Rudnay ne láthatta vol­na Európában a kortárs törekvéseket — akár saját, hazai művésztársaiét. Derkovits, Egry és Vajda Lajos neve fémjelzi leginkább a két vi­lágháború közti időszakot. Mindegyik a maga módján teremtett világképet, s egyik sem a nyugati áramlatok hatása alatt. Csak éppen nem zárkóztak el attól, ami őket körülvette, nem zárták magukat egy mesterségesen kiala­kított, melegházszerű világba. Rudnay ezt tette, anakronisztikus módon festett, gondosan ügyelve arra, hogy az újszerű életformának, a változó embertípusoknak, formálódó polgári társadalomnak egy csírája se zavarja herme­­tikus művészetét. S mivel sajnálatos módon itthon meglehetősen erős volt a múltba­ vágyó réteg, ez csak táplálta Rudnay régi betyárok­ról, mulatozó nagyurakról szőtt álmait. Bizonyára helyes Rudnay festészetét bemutat­ni. Meg kell ismernünk ahhoz, hogy helyét tisztán lássuk a magyar művészet egészében. Megérdemel hát egy emlékkiállítást. De rajta kívül megérdemelnének még mások is. Sőt, ta­lán jobban. Fiataljaink például alig láthatták Egry József életművét, olyan régen volt Pesten kiállítása. S még sorolhatnánk más példákat. Rudnay kétségkívül nem a legfontosabb mu­lasztásunk volt. Egy hamis tradíció folytatását jelenti­­, egy félresiklott életpályát, amely nem ösztönözhet semmiféle irányba. A sírva­­vigadás korszaka lejárt — mindenképpen le­járt, és semmilyen emlékkiállítás nem tá­maszthatja fel poraiból. Csavargó, 1919. ^ pa»««» ithri­ri»*ttirt«' A képzőművészet története RENESZÁNSZ- ITÁL/a'bAN Örkény•' Voronyezs

Next