Tükör, 1969. október-december (6. évfolyam, 40-52. szám)
1969-12-30 / 52. szám
KAJÁN KÉPERNYŐMŰHELYEK ÉS GALÉRIÁK RUDNAY GYULA EMLÉKKIÁLLÍTÁSA Rudnay Gyula tevékenysége több mint fél évszázadot fog át; az 1900-as évek elejétől haláláig, 1957-ig dolgozott. A Magyar Nemzeti Galéria régi adósságát kívánta törleszteni, mikor bemutatta, több száz képből válogatva, legjelentősebb műveit. A termekben sétálva érdeklődéssel, kíváncsian várjuk, hogyan is áll össze az életmű. Hiszen Rudnay-képet rengeteget lehetett látni itt is, ott is, bizományi áruházaikban, aukciókon, magángyűjteményekben — mégis most nyílik rá alkalom, hogy az egészet, vagy megközelítően az egészet, együttesen lehessen áttekinteni, s a művek erejét egymáshoz viszonyítva lemérni. Rudnay egyike volt — sőt ma is egyike — a legnépszerűbb s leginkább keresett magyar művészeknek. Mi okozta sikerét? Minek köszönhette, hogy olyan magától értetődően tudott megélni festészetéből, míg, ugyanakkor, a legjobb magyar alkotók nyomorogtak, s úgyszólván napról napra tartották fenn magukat? Rudnay — ismerősei elbeszélései szerint — kedves, szívélyes, magávalragadó egyéniség volt. Ez azonban még nem magyarázat. A magyarázatot csak a képek adhatnák meg. A festmények zsíros-fekete felülete, meg-megvillanó világosabb foltja, sokszor lázasan odavetett ecsetvonása egy rég letűnt világot támaszt fel halottaiból. Rudnay egyike a XX. század legutolsó, hamisítatlan romantikusainak. Mert romantikus a szenvedélye, ahogyan a menekülő anyát festi, vagy a pihenő hegedűst, de különösen az elkeseredett, mezítlábas csavargót, vagy a dzsentri társaság sírvavigadását. Rudnay Ady Endre és József Attila korában élt, sőt, mindkettőjüket évtizedekkel túlélte. S mégis, úgy érezzük, mintha inkább Munkácsy Mihály kortársa lenne: pátoszában, sőt, még népi figuráinak megelevenítésében, történeti jeleneteinek mesterkélt heroizmusában is. Munkácsy Mihály viszont Baudelaire és Zola kortársa volt, s festészetben az impresszionistáké. Rudnay fiatal korában születik meg a kubizmus és halála után már a pop-art kezd kibontakozni. Rudnay Munkácsy stílusában kezdi a piktúrát és ott is marad. Mintha tökéletesen érzéketlen lenne mindarra, ami körülötte történik. Sírva-vigadó magyarok a világháborúk idején. Ady is írt búsuló nemesekről, kurucokról és Bartók is a folklórhoz nyúlt, az igazi magyar folklórhoz. Adyn és Bartókon kívül, ebben az időszakban, igen sok festő is úgy talál rá a népi kultúrára, mint új ösztönzőerőre, amelytől fantáziája megelevenedik, s amelytől erőt és lendületet kap. De Rudnay nem a folklórra talált rá, az egészében távol is állt tőle. Egy pusztuló, letűnőben levő, talajtalan, már nem nemesi, még nem polgári réteg életformáját és gondolatvilágát vetítette vászonra. Ez a réteg igényelte, vásárolta, csodálta, mert a maga vágyait, értelmetlen és időszerűtlen szenvedélyeit látta megtestesülni képein, s ez ösztönözte arra, hogy ilyen képeket alkosson. Anakronisztikus, fél-feudális lét körvonalai bontakoznak ki Rudnay festészetében, alakjai a régi Magyarország hivatalos költészetének és prózájának jellegzetes alakjai. Már Munkácsy is rendkívül időszerűtlen későn jött pátoszával a XX. század hajnalán, de ezt a pátoszt mégis a maga gigászi léptékei szerint tudta vászonra vetíteni. Rudnay kisszerűbb, lehiggadtabb, szenvedélyei is csöndesebbek, inkább érzelmes, mint elkeseredett, inkább sír, mint kiáltozik. Rudnay festészete olyan országban bontakozott ki, amely — a világháborúk éveitől eltekintve — semmiképpen nem volt elszigetelt a XX. század folyamán. Vagy legalább, annyira nem volt elszigetelve, hogy Rudnay ne láthatta volna Európában a kortárs törekvéseket — akár saját, hazai művésztársaiét. Derkovits, Egry és Vajda Lajos neve fémjelzi leginkább a két világháború közti időszakot. Mindegyik a maga módján teremtett világképet, s egyik sem a nyugati áramlatok hatása alatt. Csak éppen nem zárkóztak el attól, ami őket körülvette, nem zárták magukat egy mesterségesen kialakított, melegházszerű világba. Rudnay ezt tette, anakronisztikus módon festett, gondosan ügyelve arra, hogy az újszerű életformának, a változó embertípusoknak, formálódó polgári társadalomnak egy csírája se zavarja hermetikus művészetét. S mivel sajnálatos módon itthon meglehetősen erős volt a múltba vágyó réteg, ez csak táplálta Rudnay régi betyárokról, mulatozó nagyurakról szőtt álmait. Bizonyára helyes Rudnay festészetét bemutatni. Meg kell ismernünk ahhoz, hogy helyét tisztán lássuk a magyar művészet egészében. Megérdemel hát egy emlékkiállítást. De rajta kívül megérdemelnének még mások is. Sőt, talán jobban. Fiataljaink például alig láthatták Egry József életművét, olyan régen volt Pesten kiállítása. S még sorolhatnánk más példákat. Rudnay kétségkívül nem a legfontosabb mulasztásunk volt. Egy hamis tradíció folytatását jelenti, egy félresiklott életpályát, amely nem ösztönözhet semmiféle irányba. A sírvavigadás korszaka lejárt — mindenképpen lejárt, és semmilyen emlékkiállítás nem támaszthatja fel poraiból. Csavargó, 1919. ^ pa»««» ithriri»*ttirt«' A képzőművészet története RENESZÁNSZ- ITÁL/a'bAN Örkény•' Voronyezs