Tükör, 1970. március-június (7. évfolyam, 14-26. szám)
1970-04-07 / 14. szám
kor kezdődik, amikor jó ösztönei eltompulnak, vagy amikor kitörési kísérletei sorra kudarcot vallanak. És száz évekre viszszamenőleg nekünk csak ilyen kudarcaink voltak, sorra elbuktak szabadító forradalmaink. Huszonöt évvel ezelőtt következett el az a nagy alkalom, hogy fordítsunk a történelem menetén, s vessünk véget tragikus ismétlődéseinek. Igen, alkalom volt ez akkor még csak, aminek a megteremtéséhez, sajnos, csak kevéssé tudtunk hozzájárulni — és éppen ezért nem is dőlt el mindjárt, hogy élni tudunk-e majd vele? Nos, azóta véglegesen eldőlt ez a kérdés. Nem könnyen és nem egyszerre, nem automatikusan. Sokan hajlamosak rá — magamat se veszem ki e sorból —, hogy a huszonöt évvel ezelőtti időket, a kezdet hónapjait és éveit, valami derűs romantikával idézzék: „Tavasz Magyarországon.” Tavasz volt az, csakugyan, de változékony, olykor komorló tavasz. Nem csak az ország volt körülöttünk csupa rom, — az emberek százezreiben, sőt, talán millióiban is rengeteg volt a kétség, s nagy a zűrzavar. Új, friss erők mozdultak föl a mélyből, csodálatos aktivitással — de nem volt kicsi a visszahúzó nehézkedés ereje sem. Gondoljunk az 1945-ös, első szabad választásra, amikor a bontakozó forradalmi demokrácia fő biztosítéka, a kommunista párt, a szavazatoknak csak a 17 százalékát nyerte el. S a koalíciós harcokra, amikor még egyáltalán nem dőlt el, hogy „ki kit győz le?”! Egy bizonyos volt: a polgári demokratikus vívmányoknál megállani — ez egyenlő volt a nagy történelmi lehetőség elmulasztásával, az „örök elkésettség” prolongálásával. De ezt a felismerést elfogadtatni egy egész néppel!... Történészek vitatják: 1948 táján nem volt-e túl gyors és túl éles a fordulat, társadalmunk szocialista átformálására? Vannak, akik azt állítják, hogy igen, s hogy a későbbi tragikus hibák forrása is, részben, ebben található. Nem vagyok történész, nem tudom, igaz-e ez. Azt viszont tudom, hogy maga a fordulat elkerülhetetlen volt. Vagy előre kellett lépni, vagy elakadt s eliszaposodott volna az, ami a felszabadulással kezdődött. Huszonöt év már történelem. S ez a legutóbbi, a mienk, különösen az. Csak egységben lehet nézni a nagy ívét, hogy honnan indult s meddig ért el? Ez nem azt jelenti, hogy feledkezzünk el a belső töréseiről, hogy csak az eredményekről beszéljünk s a kudarcokat, azok tanulságait elfelejtsük. Csak ezekkel együtt hiteles és a jövőnek szóló a tanúságtétel. Ám, a jövő útjait, tennivalóit is az jelzi igazán, hogy hová értünk el mára?! Szólamnak tűnhetik, s én mégis ezzel kezdem: megszüntettük a szegénységet, milliók nyomorúságát, a létbizonytalanságot. Azt aligha mondhatnánk el, hogy „Megálljunk, mert itt van már a Kánaán!” Nem élünk még elég jól; az anyagi javak menynyiségének a gyarapításában van még mit tennünk; az elosztásában vannak — olykor fájdalmas — különbségek. Ám az, hogy nincsenek — legalábbis tömegesen nincsenek — éhes és rongyos gyerekek, nélkülöző felnőttek, munka nélküli munkások, földtelen parasztok, ez mindennél többet mond. Nekünk legalábbis, akik ismertük a „hárommillió koldus” országát. Tudom, hogy ez a mai fiataloknak nem mond sokat; de, hogy az ő számukra már az a természetes, ami van és sokszor ezzel elégedetlenek — ez is mellettünk bizonyít. A tulajdonviszonyok radikális megváltoztatása, a kizsákmányolás megszüntetése nem teremti meg automatikusan az emberi szabadság maximumát. Nálunk se teremtette meg. De mégis ez volt az alapja a kiáltó és megalázó társadalmi különbségek megszüntetésének. Az olyan emberi viszonylatok megszüntetésének, amelyek olykor jobban tudnak fájni, mint a fizikai nélkülözés. Osztályok, rétegek között a különbségek nem szűnnek meg egyszerre. Eset ma másfélék születnek, a szocializmusban is ,,újratermelődhet” az emberi gyarlóság; „boiing&11^3^0013!!21111^5” sosem volt és nem is lesz. De az intézményes megaláztatás kora, amely szinte a természeti törvény rangjára emelte a megalapt osztálykülönbségeket, mégis eltűnt. Nem könnyű a régi erkölcs helyébe újat, tisztábbat, emberibbet teremteni. Az átmenetnek lehetnek anarchikus jegyei is. Mégis, az igazság az, hogy az új emberi kapcsolatok szocialista jegyei egyre inkább erősödnek nálunk. Szándékosan nem beszélek én most a számokkal, statisztikai adatokkal kifejezhető gazdasági fejlődés imponáló eredményeiről. Talán mondanom se kell: nem hogy nem becsülöm le azokat, de éppen rendkívül fontosaknak, sokatmondóknak tartom. Azonban nem tartom mellékesnek a huszonöt év mérlegén megmérni fejlődésünk emberi-társadalmi-közösségi oldalait. A „frizsider-szocializmusról” szóló ál-baloldali eszmefuttatások végső soron kispolgáriak, retrográdok. Egyre növekvő élet-