Tükör, 1970. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)

1970-07-28 / 30. szám

„Az impresszárió-helyettes99 Szatmáry időközben egyre gyakrabban emlegette, hogy „fogytán a p­énze". Tartoznak neki ugyan közel húszezer forinttal, de időbe telik, amíg ügy­védje a p­énzt be tudja hajtani. Kölcsönt kért. Hogy mire? Hát az utazás előkészületeire. Gyakran beszél telefonon Kölnnel, illetve küld táviratot Szel­epjeire is készül. Ehhez pedig eredeti partitúrákra van szüksége, amiket csak Olaszországból tud behozatni. A kölni opera impresszáriója is Buda­pestre érkezik. Pénz kell ahhoz is, hogy őt illően fogadhassa. Sőt, meg is kell ajándékoznia. S a két mérnök a zsebébe nyúlt. De adott hasonló kiadá­sokra — mint ezt később megtudták: 15 ezer forintot — az énekelni tanuló adminisztrátor is. Hogy az énektanárnőtől kapott-e pénzt, azt nem tudják. De az bizonyos: a várva várt impresszárió nem érkezett meg. ..Helyettesét" küldte el maga helyett Budapestre. Legalábbis Szatmáry ezt állította. Tanít­ványát el is vitte a Metrop­olba, hogy a német meghallgassa énektudását. De a hallban Szatmáry szomorúan adta a tudtára: az „impresszárió-helyettes” elnézést kér, de váratlanul el kellett utaznia. — Szélhámos lenne? — kérdezi a mérnök. — Hogy áll jelenleg a kiutazásuk? — kérdezek vissza. — Szatmáry szerint minden rendben van. Legutóbb már nekem is mérnöki állást ígért. Rövidesen utazunk — Egyébként perceken belül itt lesz — szól közbe a fiatalabb mérnök. — Az útlevél-kérőlapjukat hozza, hogy kitöltesse velünk. Maradok. Legalább „munka közben” vehetem szemügyre a „művész urat”. Perceken belül csengetnek. A házigazda nyit ajtót. A beléprő Szatmáry, amint megpillant, kissé meghökken. A házigazda régi barátként mutat be. Ion művess úr 99 titkárt keres Nem bűnügyi riporterként jöttem a rendőrségre. Tanúnak idéztek. A vizs­gálótiszt ezúttal engem kérdez. Mit tudok Szatmáry S. Béláról? A követke­zőket: Nemrég egy tervezőmérnök hívott fel telefonon és előadta­ ismerőse, Szat­máry Béla operaénekes rövidesen Nyugat-Németországba utazik vendég­­szereplésre. S a művész úr személyi titkáraként magával szándékozik vinni őt. De barátjának is — aki szintén mérnök —, állást szerez. Másoknak pe­dig megígérte, leszerződteti őket a kölni vagy a müncheni operához. A mű­vész úr egyébként pénzzavarban van és az utazás előkészületeire kölcsönö­ket kér. A napokban a tervezőmérnöknek kételyei támadtak. De nem akar alaptalanul vádaskodni, ezért nem fordul a rendőrséghez. A tanácsomat kéri. A téma érdekel. Megígérem, felkeresem a lakásán. Bérlet az Operába Két nap múlva indulok is hozzá. De nem üres kézzel. Időközben ugyanis, megérdeklődtem, hogy ki is ez a Szatmáry. Az Operaházban sohasem éne­kelt. A Koncertiroda 1959 óta — az egyik vidéki színház bejelentése alapján — táncosként tartja nyilván. Mást nem tudnak róla. Egyébként kizártnak tartják, hogy bármelyik operaház is tárgyal vele fellépésről. A bíróságon viszont már többet tudtak. 1965-ben Szatmáryt valutaüzérkedésért négy hó­napra, egy évvel később pedig csalásért négy és fél évre ítélték. Módszere a következő volt: azt állította, hogy rövidesen nyugat-németországi vendég­­szereplésre indul. Odakint gépkocsit vesz, amelyet már előre szívesen elad annak, aki előleget ad rá. S adtak, harmincnégyen, ki négy-, ki húszezer forintot. De múltak a hónap­ok, s a művész úr nem utazott. Türelmetlen­kedő vevőit hiába hitegette azzal: a szerződés már régen a kezében van, csak itthoni irigyei akadályozzák meg kiutazását. Végül is feljelentették. A börtönből 1969 december végén engedték feltételesen szabadlábra. Se­gédmunkásként helyezkedett el. Április óta azonban nem dolgozik. A mérnök szívélyesen fogad. Nincs egyedül. Barátját, aki szintén külföldre készül, idehívta. Beszélgetünk. Valóban tanácstalanok. Az a benyomásom, hogy a gyanú még alig-alig éledezik bennük. S a legjobban azt szeretnék, ha kiderülne: a művész úr mégsem szélhámos, és segítségével néhány évre valóban kijuthatnának nyugatra. Én viszont gyanítom: az egészből nem lesz semmi. Egyelőre azonban hallgatok erről. Érdekel, milyen körülmények kö­zött ismerték meg Szatmáryt. A mérnök, elmondja, bérlete van az Operába. Ez év januárjában, a páholy­ban egy fiatalember foglalt helyet mellette. Csupán néhány szót váltottak. De a legközelebbi előadás szünetében a fiatalember, Szatmáry Béla, a büfé­ben régi ismerősként üdvözölte. Beszélgettek az előadásról. Azután máskor is találkoztak. Szatmáry azt állította magáról, hogy operaénekes, s fél éve sincs, hogy több éves nyugat-németországi vendégszerepléséről hazatért. Idehaza nincs szándékában fellépni. Jelenleg a kölni operaház impresszá­riójával tárgyal egy újabb szerződés megkötéséről. Odakint magasabb a gázsi. Tizennyolcezer márkát hagyott kint. De mit ér a pénz — panaszko­dott —, ha odakint az ember szinte „jár a társtalanságtól”. Épp­en ezért el­határozta, legközelebbi külföldi útjára már személyi titkárt visz magával Később megkérdezte a mérnököt, nem volna-e kedve ehhez az álláshoz. Fi­zetése havi hatszáz nyugatnémet márka lenne, teljes ellátással. A mérnök töprengett, számítgatott. Úgy gondolta, „egy-két év nem a világ”. Ennyi idő alatt, még a szakmából sem esik ki. Viszont összegyűjt vagy tíz­ezer márkát, gépkocsit vesz és itthoni társbérletét felcserélheti egy örökla­kással. Igent mondott. A mérnök később megtudta, hogy Szatmáry énekelni tanít egy adminisztrá­tort és éppen azt intézi, hogy valamelyik nyugatnémet operaházban fellép­jen. Egy énektanárnőnek szintén ilyesmit ígért. Erről az énektanárnőről Szatmáry megjegyezte: neki is titkárra lenne szüksége. A mérnök a barát­ját ajánlotta. De a művész úr később már tippjei jött. Barátjának inkább a kölni operaházban szerez mérnöki állást. Leereszkedően nyújtja a kezét. Nevéhez hangsúlyozottan odabiggyeszti: operaénekes. Én viszont nem teszem hozzá, hogy bűnügyi riporter. Nehezen indul a beszélgetés. A művész úr szemmel láthatóan feszélyezve érzi magát. A két mérnökkel, mintha valóban régi barátok lennénk, kötetlenül fecse­günk mindenféléről. Szatmáry lassan megnyugszik és bekap­csolódik a be­szélgetésbe. De kerüli a „témát”. A házigazda tér rá. Megemlíti, mintha még nem tudnám: rövidesen hosszabb időre külföldre utaznak. Szatmáry nem tud kitérni. A kölni távirat — Kölnből megérkezett a szerződésetek — adja a két mérnök tudtára köny­­nyedén. — Én meg kereshetek magamnak másik titkárt. — Hol a szerződés? — kérdezik mindketten felcsillanó szemmel. Nincs nála. Amint megkapjta, nyomban beadta a fordító irodába. Zsebébe nyúl és hanyag mozdulattal a fordító iroda elismervényét odamutatja a két mérnöknek. Egyébként­ a fizetésük kétezernyolcszáz márka lesz havonta. Két-három héten belül utazniuk kell. Az útlevélkérő lapokat nem hozta el, mert tévedésből az IBUSZ-hoz ment. De hétfőre megszerzi a nyomtatvá­nyokat. A vízummal sem lesz probléma — ígéri. Elég, ha bemutatja a kölni opteraház levelét. Kéri a fényképeket. Kiderül, hogy a két mérnök még nem csináltatott. A „művész úr” nagyon dühös lesz. Közli, hogy neki július ele­jén már fellép­ése van­, és szeretné, ha együtt utaznának. Tanácsot ad, hol készíthetnek gyorsfényképet. Majd megkérdezi: — A névkártyámat megtaláltátok a gépkocsiban? — Igen — mondja a fiatalabbik mérnök. — Nos, a hátuljára ráírtam, mibe került a kölni távirat és két telefon. Meg­kaphatnám ezt a pénzt? A két mérnök egymásra néz. Látom rajtuk, tanácstalanok. Végül is a fia­talabbik bizonytalan hangon azt ígéri: hétfőn oda adják a p­énzt. Szatmáry­­nak szemmel láthatóan nem tetszik az elutasítás, elkomorodik. De nem eről­teti a dolgot. Mindkettőjükkel találkozót beszél meg hétfő estére az egyik presszóba. A lelkükre köti, az útlevélhez szükséges fényképet és a p­énzt feltétlen hozzák magukkal. Majd lekezelő hűvösséggel búcsúzik. Mindketten kérdően néznek rám. Mit szólok az egészhez? Lehet, hogy még­sem szélhámos? Ekkor mondom el, miket tudtam meg a „művész” úrról. S hogy korábban már, hasonló módszerrel emberek tucatját károsította meg. Letörten hall­gatnak. Talán most értették meg igazán, hogy a „kétezernyolcszáz márkás állásból” egy szó sem volt igaz. Vajon hány hiszékeny embertől csalt még ki pénzt Szatmáry külföldi fel­­lép­és vagy nagyszerű állás ígéretével? Ki tudja. A két mérnöknek tanácso­lom: — Jelentsék fel a rendőrségen. * Ez megtörtént. És Szatmáry Bélát őrizetbe vették. Ügyét a XII. kerületi rendőrkapitányság vizsgálja. BÁN ERNŐ

Next