Tükör, 1970. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)
1970-09-08 / 36. szám
NYÁRI ÉJ Kézenfogva sétálták körül a házat a kertben. A szomszéd ház tűzfala mellett kör alakú kőtömb szürkéllett. A vaskerítés beleolvadt az éj színébe. A lány föllépett a kőre és egyensúlyozott rajta. Vele ringatóztak a fák és a tűzfal is. Evans kapitány széttárta a karját. Kati előre dőlt. A fiú pillái szétágaztak és a kőről leugró lány bent állt a tekintetében. Úgy tetszett, a lánnyal együtt a tűzfal is feléje röpül, s az egész éjszaka. A fiú érezte a lány csúszkáló ruhája mögött a síkos testet. A csillagfény lehullott egy fenyő törzséről, zöldes, áttetsző kendőnek látszott a levegőben. A fűszálakról levált a napközben rájuk tapadt meleg. A csillagok kidobták fényüket az űrbe, levetkőzött a világ. Ciha fölhúzta a szoknyáját. — Fogd meg a hasamat. A kapitány rémülten nézett a lányra. Mozdulatlanul állt, mintha nem hallotta volna a fölszólítást. — Fogd meg — ismételte Ciha — és mondjál disznó szavakat. Evans kapitány keze előrelendült. Tenyere élesen csattant a lány arcán. Kati orrán kibuggyant a vér. A vércseppek jobbra-balra permeteztek, amint fejét rázva rohant ki a kertből és a nagy kovácsoltvas kapun át eltűnt a nyári éjszakában. Az oroszlánidomító nekidőlt egy fa törzsének, öklendezni kezdett. Így esett át az első szerelmen. AZ EMBER FEJE Leszerződött Dáviddal a Városligeti cirkuszba. Örökségét, az Első Magyar Oroszlánidomítót tizenhat billió pengőért eladta egy telekügynöknek s a kapott összegen másnap délfelé vett egy kék inget és egy lila alsónadrágot. Szerencsére a Városligeti cirkusz neki is, Dávidnak is természetben fizetett, így nem kellett az inflációtól szenvedniük. Mégis boldogtalanok voltak mind a ketten. Evans kapitány és Dávid egyszerre veszítették el az álmaikat. Mind a ketten illúziók nélkül léptek át a gyermeki szabadság korszakából az ifjúság idejébe. Ami játék volt közöttük, kenyérkeresetté vált. Aelianus történetéből eltűntek a költői pillanatok. Dávid ripacskodva ugrándozott három lábon, Evans kapitány többször hasra esett a ketrecben, végül az egész alkotásból csak a polka maradt meg. „Dávid, a táncoló oroszlán” hamarosan így szerepeltek az előadás műsorán. A közönség nagyszerűen szórakozott, önfeledt nevetésekkel, tapsrohamokkal kísérte Evans kapitány és az oroszlán mókáit. Hamarosan fizetésemelést kaptak. Dávid jövedelme napi félkiló nyershússal. Ewans kapitányé negyedkiló cukorral növekedett. A táncoló oroszlán számot két hónapig tartották műsoron. A harmadik hónapra Bellokvai úr, a cirkusz igazgatója, új produkciót kért Evans kapitánytól. — Valami vérfagyasztó dologra gondolok. Nézze, a háború már több mint egy esztendeje befejeződött, ideje egy kis idegtépő izgalomnak. Amellett augusztus elsejétől új, szilárd pénzünk lesz, a forint, komoly fizetésre számíthat. Valami újat kell nyújtanunk a közönségnek. — Csak nem arra gondol Bellokvai úr, hogy dugjam a fejemet az oroszlán szájába, mint Batty száz évvel ezelőtt? — nézett gunyoros mosollyal Ewans kapitány a művészeti igazgatóra. — Ragyogó! Kitalálta a gondolatomat, Ewans kapitány! — öntötte el a tiszta öröm rózsaszínre a sápadt igazgatói arcot. — Ez kell nekünk, Emberfej az oroszlán szájában! ÖSSZESZORÍTOTT SZÁJ Természetesen megcsinálja, sikert akar, nem kerül különösebb fáradságába, bizonyára Dávid is méltányolja ezt a pihenésnek is beillő mutatványt. Három nap alatt összedobják a hátborzongató számot, és majd aztán hozzákezdenek a művészi munkához. Amikor Evans kapitány belépett Dávid ketrecébe, tekintetéből körülbelül ezekről a gondolatokról értesülhetett az oroszlán. Az idomító szemének könnyed jelzései gyöngéden ereszkedtek Dávid pupilláira. — Nem! — pattant vissza az evansi csóva a sárga szemekről. — Hogy? — Nem. — Dávid! — Nem. A kapitány csodálkozva állt az oroszlán előtt. Várt, majd újból koncentrálta gondolatait. — Dávid! — Horrr! — Figyelj! — Horrrr! — Nyisd ki a szád! Az oroszlán elfordította a fejét. Evans kapitány átsietett a ketrec túlsó oldalára. Belehajolt az állat pofájába. — Dávid! — mélyesztette tekintetét az aranyhullámokat szóró oroszlánszembe. A nagy szemhéjak lezárultak. Dávid hátrálni kezdett az idomító elől. Néhány csúszó lépés után hasraereszkedett. Szemét kinyitotta. Apró nyilak röpködtek ki belőle. — Dávid! Soha nem kiáltott ilyen ingerülten az állatra. Pedig nem is rá volt bosszús, hanem önmagára. Gyorsan felszámolta magában a haragot. Zeke professzor tanítása szerint az idomító egy másodpercre sem veszítheti el uralmát az állat fölött. „Tökéletes biztonság, kíméletlen fölény, semmi érzelem.” Ez volt a megboldogult egyik alapelve. Követte az oroszlánt. Lekuporodott mellé. Dávid azonnal faképnél fagyta. Bevonult a ketrec egyik sarkába, leült és mozdulatlanul meredt a levegőbe. Evans kapitány utánasietett. A szegletben belekapaszkodott Dávid sörényébe, orrát az állat orrához nyomta, szeme kékje összekeveredett a sárga izzással. — Nyisd ki a szád! — parancsolta az ember lelke. — Nem — felelte az állaté. SZEM-PÁRBESZÉD — Mit tartok a kezemben. Dávid? — Nem tudom. — Egy korbácsot. — Az mi? — Tehetségtelen idomárok használják. Ütik vele az oroszlánt. — Ne tréfálj. — Nem tréfálok. Ezeknek a szíjaknak a végén ólomsúly van. Borzasztóan fáj. — El tudom képzelni. De honnan van neked ilyen korbácsod? — Vettem. — Minek? — Végső elkeseredésemben. Nem tehettem mást. A szívem vérzett, amikor megvásároltam — Engem akarsz ütni vele? — Dehogy akarlak. Éppen arra szeretnélek kérni, hogy ne kényszeríts a korbács használatára. — Ezt máris megígérhetem. — Köszönöm. — Kérlek, kapitány. — Akkor légy szíves, tátsd ki a szád. — Nem látom. — De az ég szerelmére, Dávid! Ha nem tátod ki a szád, akkor elvesztem. — Miért vesztél el, Evans kapitány? — Mert inkvizitorrá teszel. — Ha nem látsz más megoldást, légy inkvizitor. — Ne légy hozzám ilyen kegyetlen. Ne kényszeríts rá, hogy megkínozzalak. — Sajnos, nem tehetek mást. Az a fejbedugós hülyeség ellenkezik a természetemmel. Tudod, mennyire távol áll tőlem mindenféle ijesztgetés. — Tudom. De ha az emberek félni akarnak! — Féljenek maguktól, ne az oroszlánoktól. Egyébként, húzz végig rajtam a korbáccsal. Majd meglátjuk, milyen lesz. Ha nagyon fáj, lehet, hogy kitátom a számat. Nem bírom a fájdalmat. Nincs bennem semmi hősiesség. Oroszlán vagyok. Na, sújts le! — Igazán, csak a te kedvedért, Dávid ... Jaj! Azt hiszem, nekem jobban fájt ez az ütés, mint neked. — Én sem panaszkodhatom. A vér is kicsordult a nyakamon. Kitátom a számat. Áááá... — Én meg szépen belehelyezem a fejemet szád barlangjába ... így... Látod, most leharaphatnád! — Miért harapnám le? Hiszen meggyőztél. CYNTHIA Az új műsorban nekik volt a legnagyobb sikerük. Nekik és Cynthiának, a műlovarnőnek. Cynthia — polgári nevén Kovács Irén — egy légtornász házaspár húszéves lánya volt. A házaspár a két Bellini néven röpködte végig Európa cirkuszait. „Matematikai pontosság, a test lírai kulturáltsága jellemzi trapéz mutatványaikat.” Ezt írta róluk a Times azon a napon, amikor a londoni zsidó mészárosok szétkergették a Trafalgar Squaren, Mosley fasisztáit. A háború kitörése előtt másfél hónappal érkeztek haza Magyarországra és 1943 nyarán örökre visszavonultak a művészettől. — Miért? — kérdezte Evans kapitány a cirkusz udvaron, délelőtti gyakorlás közben a hamvas bőrű Cynthiától, aki fekete tornász trikóban spárgázott egy platán árnyékában. — Ó, ezt nagyon nehéz lenne elmondani — tárta szét karját repülő mozdulatba a lány. — Próbálja meg, Cynthia. — Nem, nem. — Ne keresse magát — dobta egy lehajtó ágra az idomító korbácsot Evans kapitány. — Úgyse értené meg. — Olyan nehézfejűnek tart? — Ő... ezt senki sem értheti meg. Egyik napról a másikra abbahagyták, vettek egy házat Zuglóban, gyümölcsössel. A mama a kertben dolgozik, a papa gyerekjátékokat farag. Azóta úgy élnek, és soha nem beszélnek cirkuszról. Engem néha meg szoktak nézni. Ha tetszik, amit csinálok, gratulálnak és kész. — És boldogok? — Nem. Addig voltak boldogok, amíg a trapézon dolgoztak. Húsz méter magasságban, háló nélkül. — Csakugyan nem értem — Egyszer talán elmondom, Evans kapitány. (Folytatjuk.) GYÁRFÁS MIKLÓS OROSZLÁN' mm — Egy artista legendája — Kisregény (4)