Tükör, 1970. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)
1970-07-28 / 30. szám
110 kilós, majd két méter magas birkózóbajnoknak e létfontosságú szerve alig volt fejlettebb egy ötéves gyerek veséjénél. A baleset felborította az ilyenképpen amúgy is labilis szervezet egyensúlyát, s végül is a halált ez a titokban sorvadozó vese okozta; ez a baj, amelynek létezéséről a baleset előtt sem maga Kozma István, sem sportorvosai mit sem tudtak. De hadd álljon itt egy másik eset is. 1968. december 21-én rendkívül súlyos vasúti szerencsétlenség történt Mende község határában. Az összeütközésnek 53 halálos áldozata volt. Néhány óra leforgása alatt 13 életveszélyes sérültet hoztak a Koltóiba. Az utoljára, hajnalban beszállított, 16 esztendős Beregszászi András több mint hat órán át feküdt törött végtagokkal egy vasúti kocsi összepréselődött roncsai között. Az Intenzív Osztály főorvosa tárgyilagosan közli: „Mind a 13 sérült gyógyultan hagyta el a kórházat. Az első sebesültet alig egyheti, az utolsót négyhónapos kezelés után bocsátottuk haza”. Amikor kilépek az intézet kapuján és feltekintek rá, úgy érzem, ha van a világon kapu, amely a reménységé, úgy minden bizonynyal a Költői Kórház kapuja az. Sz. I. ► A hiperbárikus oxigénkamra: lényegében egy fekvő henger, amelyben 2,5 atmoszférás nyomással, mintegy „szelíd kényszerrel” a vérbe préselik az oxigént Műanyagcsöveken át áramlik a mesterséges táplálék: zsír, cukor, szénhidrát oldata az ereken keresztül jut a szervezetbe. A sérült napok óta eszméletlen... FOTÓ: SZALAY ZOLTÁN Nyíltan Szerintem nincs csúnyább, mint gyerekeket rosszra tanítani. De e pillanatban nem tudom pontosan megítélni, ni, vajon mire, jóra-e vagy rosszra tanítja a kisgyerekeket az a nyugatnémet pszichológus, aki — mint olvasom (Welt am Sonntag), — úgy akarja előkészíteni őket az életre, hogy mindig mondják csak ki hangosan, félelem nélkül, mindazt, amit gondolnak. Tizenöt négyéves óvodista szolgál a kísérlet céljaira. Bármit mondhatnak, nincs érte dádá. Remélhetőleg később, amikor már más korcsoportba lépnek, ilyesmiért akkor sem lesz részük dadában (visszavágásban, hideg zuhanyban, átszervezésben, vagyis olyasmiben, amit egy négyéves gyerek még nem szokott ismerni). Minthogy az e tekintetben előforduló lehetőségek nem számíthatnak nyugatnémet specialitásnak, párhuzamos oktatást ajánlok. Egyrészt nem lehet eléggé üdvözölni azt az elképzelést, hogy az ember már palánta korában szokja meg a nyílt, őszinte beszédet, a szókimondást, a gondolatok közlését. Ne legyen igaza annak az aforizma írónnak, aki szerint valaki „kimondta az első gondolatot, ami az eszébe jutott, s ez volt az utolsó szava”. S ezért másrészt: kísérletezni kellene az irányban is, hogyan vehetnék elejét annak, hogy a „hangosan gondolkodás” hasznos legyen, ne fizessen rá, aki erre vetemedik. Nagyon elgondolkoztató volt a múltkor a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság egyik utóvizsgálata. (Azt hiszem, ezt már egyszer megemlítettem.) Megnézték, eléggé nem üdvözölhető ötlettel, hogy mi történt közérdekű bejelentések után, hányan vannak még a helyükön. Kiderült, hogy jó részük már nincs ott. Csak nem a viszszásságok elkövetői, hanem azok, akik a jogos bejelentéseket tették. Kitől ezzel, kitől azzal az ürüggyel szabadultak meg a megbíráltak, pedig igazán náluk lett volna helyénvaló a fent említett visszavágás, hideg zuhany, átszervezés, dáda. Sajnos, az is tény, hogy sok helyütt a hangosan gondolkodás helyett a halkan fülbesúgás divatosabb, a fűrészelés, a fúrás kedvelt foglalatosság. (Pedig a sötétben való szúrást meg kellene hagyni a szúnyogok előjogának). Még nem elegen látják be, milyen stílustalan dolog a pletykálásra, meg „mószerolásra” adni, s a lelki finomságot abban kiélni, hogy „kötelez a titoktartás". A nyíltságot nemcsak az öli meg, ha a vélemény hangos kifejezése retorziókkal járhat, hanem az is, ha a befeketítő elbújhat az árnyékban. (Az a tapasztalatom, hogy ma már sok Ábel nem engedhet meg magának külön Káint, s kénytelen egy egész kollektívára bízni magát...) Mint sokszor, most is eszembe jut egy történet. Ismerősömmel találkoztam egyszer. Nagyon letörtnek látszott. — Csak nincs valami bajod? — Ne is kérdezd. A főnököm már kibírhatatlan. Igazságtalan, fenyeget, elnyom, kiskirály. Feldühödtem én is. — Miért hagyod magad? Ha legközelebb megint neked támad, csak mondd meg te is a véleményedet! Nemsokára megint összejöttünk. Még szomorúbb volt. — Megint a főnököd? Csak bólintott. — De legalább visszavágtál neki? Megint bólintott. — És mit válaszolt? — Leváltott. Szörnyű gyanú ébredt bennem: — Te, te szerencsétlen, csak nem úgy mondtad, hogy ő is meghallja? ”