Tükör, 1970. október-december (7. évfolyam, 40-52. szám)

1970-12-01 / 48. szám

AUTÓ A HOLDOM Három és fél évvel ezelőtt, a Tükör 1967. évi 15. számában, április 11-én „Közlekedés a Holdon” címmel cikk jelent meg e sorok írójának tollából. Akkoriban sokan fantazmagóriának nevezték ezt, sőt, a szerző gúnyos hangú levelet is kapott. Pedig csak ennyit tett: összegyűjtötte és rend­szerezte a fellelhető forrásmunkákat. S most megvalósult „az álom” első lépése. A Luna 17. szovjet holdraké­ta egy 3 méter hosszú, nyolckerekes autót vitt a Hold felszínére. E sorok írása idejére a Lunohod (Holdjáró) 1. elnevezésű speciális terepjáró már nyugovóra tért a A Maré Imbrium (Esők tengere) elnevezésű síkságon. A Nap lenyugodott s nincs energia­­forrás, ami a holdjárót mozgatni tudná. (Ugyanis napelemekkel mű­ködik.) Egy kis történelem Az asztronautika előtörténetét keve­sen ismerik. Az első holdautó gondo­latát K. E. Ciolkovszkij, a nagy orosz tudós vetette fel még az évszázad elején. Tudományosan megrajzolt, műszakilag pontosan megtervezett — elméleti — formában Hermann Obert (erdélyi, magyar származású fizikatanár) publikált róla egy kissé bonyolult és mai szemmel nézve mo­numentális változatot. Foglalkozott vele az amerikai Goddard, a német származású von Braun, míg végül az 1955. évi koppenhágai űrhajózási kongresszuson Leonyid Szedov aka­démikus, a Nemzetközi Űrhajózási Bizottság többször megválasztott el­nöke bemutatta Jurij Hlebcevics le­­ningrádi mérnök-fizikus úgynevezett tanklaboratórium-tervét. Ebből az automata járműből semmi sem való­sult meg , illetve minden megvaló­sult, de másképp, mint tervezték. Az eltérés igen egyszerűen magyarázha­tó: 1955 óta oly sokat fejlődött a technika, a távirányítás, az elektro­nika, hogy mai szemmel nézve szinte primitívnek tűnne az 1955-ös, eredeti tanklaboratórium-terv. A hernyótalpból nem lett semmi, és a spirálküllős megoldás sem állta ki a földi „nyúzási” próbát. Mindössze két dolog maradt meg az eredeti el­képzelésből. Az egyik: gumikereket nem használnak. A másik: valami­féle elektromos meghajtást kell al­kalmazni, mert a Holdon — levegő­hiány miatt — közönséges robbanó­motornak nincs sok keresnivalója. Viszont érdekes újítás a nyolc kerék külön-külön meghajtású villanymo­torral, amelyeket — valószínűleg ak­kumulátor áttétellel — napelemek táplálnak.­­Ha az űrhajózás tovább fejlődik s nagyobb teljesítményű hordozórakétákat indítanak majd, lehetséges, hogy nagyobbak lesznek az akkumulátorok és a holdautók sötétben is tovább dolgozhatnak. A Holdjáró 1. még napszálltakor is mozgott, amikor a napsugarak szin­te a talajjal párhuzamosan érték napelemeit. Ez arra mutat, hogy volt némi energiatartaléka.) Hiányos lenne beszámolónk, ha nem tájékoztatnánk olvasóinkat a Luna 17. útjáról, manővereiről és arról, merre található a híres Mare Imb­rium medence, ahol ez az eddig egyedülálló rakétatípus talajt ért. A Mare Imbrium bázis A Luna 17. november 11-én Föld kö­rüli parkoló pályáról indult a Hold irányába, amelynek körzetét 14-én érte el. Több, mint kétnapos manő­verezés után (a pálya közösítése, majd leszálló ellipszis pályára vezér­lése után, a Luna 17. éppúgy eny­hén „lejtős”, a Hold felszíne felé kö­zelítő pályára került, mint két hó­nappal ezelőtti elődje, a Luna 16., amely automatikusan, kőzetmintákat hozott a Mare Faecunditatis (Termé­kenység Tengere) síkságáról. A mos­tani leszállási hely több ezer kilo­méterrel északkeleti irányban van a Luna 16. landolási pontjától. A Mare Imbrium (teliholdkor puszta szem­mel, mint kerek, sötét folt látszik a Hold északkeleti vidékén) egyszer már (1959. szeptember 13-án) világ­hírűvé vált. Ugyanis ezen az alföl­dön, az Archimédesz és Autolycus kráterek közelében, a Földről való indítás után 37 óra 15 perccel, ütkö­zött be az emberiség első automata előőrse, a Luna (Lunyik) 2. Bennün­ket azért is érdekel, mert magyar csillagászok észlelték a legjobban a beütközés nyomán feldobódott por­felhőt, és a magyar tudósok által megadott beütközési helyet — szele­­nografikus szélesség és hosszúság — fogadják el általában hitelesnek. Ezen az 1100 kilométer átmérőjű mélyföldön szállt le 17-én a Luna 17. Míg azonban 11 évvel ezelőtti előd­je szétzúzódott, elolvadt, megsemmi­sült a roppant erejű ütközéstől (a végsebesség körülbelül 3300 méter volt másodpercenként), addig a Lu­na 17. úgy szállt le, mint egy lassan mozgó lift. Mint a virág szirmai A Luna 17. ezek után olyasmit pro­dukált — részben programozva, rész­ben a földi koordinációs központ irányító jelzéseire —, ami messze ki­emeli ezt a rakétát a sorozat eddigi, egyébként igen hasznos tagjai közül. A leszállás után szétpattant a rakéta (valószínűleg négy részből) összeil­lesztett burkolata és a leszálló rész fölött egy platón láthatóvá vált a holdautó. Az egyik burkolati rész egyik oldala úgy képzelhető el, mint amikor egy lovagvár hídját leeresz­tik. Ezen a „hídon” a talajra gördült a nyolckerekes csilléhez hasonló hold jármű. (Természetesen előbb megvárták, amíg a napelemek ele­gendő elektromos energiát gyűjtöttek az első „kiránduláshoz”.) A „garázs” — teljesen nyitva — ottmaradt, mi­közben földi irányítással elindult az első olyan gépkocsi, amely egy má­sik égitesten mozog, 384 000 kilomé­terre a „sofőrtől”, aki a bajkonuri vezérlő központban maradt. Hogyan lehetséges ez? Ezt a kísérletet a szinte kifogástalan televíziós technika tette lehetővé. Az A tizenöt évvel ezelőtt elképzelt holdjáró tanklaboratórium­a és a megvalósult első holdautó. (A holdjáró az indulás előtti, földi terhelési próba közben látható, amint éppen áthalad egy talajrepedésen)

Next