Tükör, 1970. október-december (7. évfolyam, 40-52. szám)

1970-10-06 / 40. szám

VER ANDOR E­gy diktátor tündöklése és bukása A PERÓNIZMUS REGÉNYE (4) Hatalomra jutása után Perón tovább folytatta ezt a sajtópolitikát. Újabb lapokat tiltott be. 1950- ben volt San Mar­tin születésének századik évfordulója. A kormány kötelezte az összes újsá­gokat, hogy az egész év folyamán minden szá­mukban jelentessék meg a lap fején ezt a szöve­get: „1950 a Szabadító, San Martin tábornok éve". Akadt több lap — köztük az újból engedé­lyezett La Hora — amely egyetlen egyszer, inkább véletlenül mint szándé­kosan, nem közölte ezt a szöveget. Rögtön betil­tották valamennyit. A kormány legkivált két nagy tekintélyű, világ­szerte ismert ellenzéki napilapra fente a fogát, a La Prensára és a La Naciónra. Tárgyilagosan bíráló hangjukért ki­­sebb-nagyobb megtorlá­sokkal élt: egy-egy szá­mukat elkoboztatta, pa­pírkvótájukat lénye­gesen korlátozta, olykor tüntetést rendeztetett e lapok ellen. Az „alianzis­­ták”, ezek az argentin SS legények beverték az ablakokat, berontottak a a szerkesztőségekbe, tör­tek, zúztak. A lapok azért tovább ve­getáltak s nem hagyták megfélemlíteni magukat. 1951- ben azután a kor­mány kisajátította a La Prensát, a szerkesztőség és kiadóhivatal tagjait szélnek eresztette, he­lyükbe perónistákat ül­tetett, a lapokat átadta a CGT-nek, s ettől kezdve a La Prensa híven ki­szolgálta Perónt és nejét, a „Lenorát”. Az intézke­dés világszerte tiltakozá­sokat váltott ki, s éppen erre való tekintettel nem nyúltak hozzá a La Naciónhoz. A „Házaspár" dicsérete. Számos napi- és hetila­pot, kőnyomatost, táv­irati irodát, az összes rádióállomásokat lefog­lalta a maga számára, vagy potom áron megvá­sárolta a diktatúra. A rá­diókban senki sem tart­hatott előadást, kivéve Perónt, feleségét és a megbízható elemeket. Az ellenzéki politikai pártok nem használhatták vá­lasztási propaganda cél­jából a rádiót. A rádió kizárólag a hivatalos po­litika szolgálatában ál­lott. A filmvállalatok és a színházak is csak ab­ban az esetben részesül­hettek állami kedvezmé­nyekben, ha kötelezték magukat, hogy évente legalább egy perónista tendenciájú filmet, vagy színdarabot bemutatnak. A lapok, a rádióállomá­sok és hangszórók peró­nista jelszavakat és a Házaspár dicséretét zengték. A tájékoztatási és sajtóügyi államtitkár­ság, amely ezt a fülsértő és idegekre menő propa­gandát irányította, mel­lesleg 1949-ben 15 millió propaganda-röpiratot bocsátott ki, forgalomba hozta a Házapár nagy méretű és levelezőlap nagyságú fényképeit 2 859 000, illetve 6 747 000 példányban, szétosztott és kiragasztott másfél­­millió plakátot, amelyek­ről ugyancsak Perón és Éva mosolygott a járó­kelőkre, nem szólva ,a jelvények, röplapok mil­lióiról s a nagy példány­számban kinyomott „iro­dalmi” művekről, ame­lyekben mindenre kapha­tó tollnokok magasztal­ták az egekig a „justi­­cialista” paradicsomot és annak megteremtőit, Pe­rónt és Évát. Csodálatosképpen sem Perón, sem Éva nem vesztette el a fejét s a személyi kultusz egy-egy gyakran elképesztő meg­nyilatkozásait úgy tekin­tette, mint magától ér­tetődő hálaadót. Egyet­len szavukba került vol­na, hogy a parlament óriási szótöbbséggel tör­vénybe hozza, miszerint soha el nem múló érde­meikre való tekintetet Argentína nevét Juan Domingo Perónra, Bue­nos Airesét pedig Eva Perónra változtatják át. Csupán hallatlan sze­rénységüknek tudható be, hogy erre nem került sor. Igaz, viszont, hogy egyet­len tiltakozó szót nem ejtettek, amikor Chaco tartományt Provincia de Juan Perónnak, Pampa tartományt, továbbá Buenos Aires tartomány fővárosát, La Platát Éva Perónnak s egy Victoria nevű kisvárost Evitának neveztek el a bölcs és lo­jális törvényhozók. Ezen­kívül szerte az országban elneveztek róluk város­negyedeket, sugárutakat, utcákat, tereket, kórhá­zakat, múzeumokat, is­kolákat, kávéházakat, hajókat stb. Hát még a mellszobrok százai a kü­lönböző parkokban és intézmények előcsarno­kaiban! Ahova ment, ahova tekintett, újságle­pedőkön, intézmények falain, hirdető oszlopo­kon és kirakatokban, mindenütt saját mosoly­gó képeivel, kissé elha­markodottan előlegezett halhatatlanságával s bá­mulatos, bár mestersé­gesen szított népszerűsé­gével találkozott a Há­zaspár. 1950. október 17-én tar­tott beszédében bejelen­tette Perón a perónizmus „húsz alapvető igazsá­gát”. Ezekből az „igaz­ságokból” az egyik pon­tosan meghatározza a Házaspár munkakörét is: „A perónizmus két kar­ja a szociális igazság és a szociális segítség. Ezek­kel adjuk a népnek az igazság és szeretet ölelé­sét.” A dámák nem akartak leereszkedni... Perón gyakorolta a szo­ciális igazságtevést, Éva feladata volt a szociális segítségnyújtás, azaz a szegények támogatása, ő volt az „Elhagyottak anyja”, ő volt „A re­ménység asszonya”, de ezek csupán hivatalosan ráragasztott és népszerű­sített epitheton ornan­­sok. Nem fedik pontosan a lényeget. Azt az emésztő és csillapítha­tatlan becsvágyat, amely Évát szüntelen és sokol­dalú tevékenykedésre sarkallta, mert nem elé­gítette ki az egyszerű jó­tékonykodás. Most még­is maradjunk annál, hogy ebben a hatalom csúcsára került kettős­ben ő képviselte a „sze­retet ölelését”. Buenos Airesben volt egy több mint évszáza­dos karitatív intézmény: a Sociedad de damas de beneficencia, a Jótékony hölgyek társasága. Ezek a hölgyek a „felsőbb tízezrek” közé tartoztak, s nagyon kegyesen, fen­­sőségesen gyakorolták a szokványos jótékonyko­dást. A társaságnak min­dig a köztársaság elnö­kének a felesége volt a díszelnöknője. Éva ami­kor elnökné lett, várta, hogy a társaság a szo­káshoz híven küldöttsé­­gileg keresse fel s fel­ajánlja neki a díszelnök­séget. A küldöttség azon­ban nem jött. Az „elő­kelő” dámák nem voltak hajlandók leereszkedni „ahhoz a nőhöz”, s még kevésbé maguk fölé emelni. Igaz, hogy Éva, amikor hatalomra került, eltörölte a múltját s bár nem tagadta meg sze­gény származását, a ju­­niai családi élet és meg­aláztatások s a Buenos Aires-i keserves küzdel­mek minden nyomát el­tüntette s igyekezett azt a látszatot kelteni, mint­ha a gondviselés jelölte volna ki arra, hogy a semmiből, múlt és át­menet nélkül jusson a legszédítőbb magasba. Csakhogy a dámák min­dent tudtak és semmit sem bocsátottak meg. Éva dühbe gurult. Puha­tolózására a közvetítő Capello érsek útján a dámák tapintatosan tu­domására adták, hogy túl fiatalnak tartják er­re az érettebb kort megkívánó pozícióra. Éva fellélegzett s az anyját ajánlotta elnök­nek. Csakhogy a dámák a mamáról is tudtak mindent s felháborodtak az ajánlaton. Nem is vá­laszoltak rá. Ez volt a vesztük, már úgy értem, hogy a jótékonysági tár­saság veszte. Éva, aki so­hasem tudott megszaba­dulni a kisebbségi komp­lexumoktól, aki sanyarú gyermekkoráért mindig nagyobb és nagyobb kár­pótlást akart kicsikarni a sorstól s a magabiz­tosság szüntelen hiány­érzetét mindig át nem gondolt, hirtelen elhatá­rozásokkal igyekezett el­lensúlyozni, most bosszút esküdött. Elhatározta, hogy kiküszöböli a dá­mákat, megsemmisíti az egész felfuvalkodott tár­saságot, s ő, egyedül ő veszi kezébe a jótékony­kodás munkáját. Ebből a lihegő bosszú­vágyból született meg a világ legfantasztikusabb, legnagyobb méretű jó­tékonysági intézménye, a Fundation Éva Perón, az Éva Perón alapít­vány. Éva eleinte a jó­tékonyságot a népjólé­ti minisztériumban be­rendezett hivatalában gyakorolta. A szegények elárasztották, kérő leve­lekkel — naponta nyolc­­tízezer levelet kapott, ezeket a titkárok dol­gozták fel — ő fogadta a szegényeket, már aki­ket gondos szelektálás után eléje bocsátottak, a szegények elsírták pa­naszaikat, csókolgatták a kezét, a ruhája szegé­lyét s Éva, ha lehetett, segített rajtuk. Ez a hi­vatal lassan szűknek bi­zonyult, de felépült az Alapítvány óriási csinad­­rattával beharangozott palotája s Éva ide tette át székhelyét. Az Ala­pítvány nem csupán alamizsnát, pénzt, ruhát, cipőt, kelengyét, gyógy­szert szeretet­csomago­­kat osztogatott. Ez alig­ha elégítette volna ki Éva becsvágyát. Éva maradandót, vala­mi különösen nagyot akart alkotni, talán a le­hetetlent: jólétet terem­teni jótékonyság útján, ami a társadalmi beren­dezés gyökeres átalakí­tásával is csak nehezen sikerülhet. Valószínűbb azonban, hogy csupán saját dicsőségét akarta megörökíteni. Építtetett iskolákat, otthonokat, kórházakat, klinikákat, a többi között egy gyer­mekvárost is. Ez a min­den gyermeki elképze­lést megvalósító, mese­szerű, miniatűr város azt a célt szolgálta volna, hogy gyerekek lakjanak és legyenek benne boldogok, de a gyerekek csak látogat­ták és sohasem laktak benne. Végül is idegen­­forgalmi látványosság maradt pazar és csodá­latos életnagyságú, olaj­ba festett képével, ajkán sztereotip angyali mo­sollyal, s a hozzá tartozó márványba vésett, aranybetűs dithi­ambu­­szokkal. 100 ezer csomag bonbon Éva — legyünk tárgyi­lagosak! — sok jót tett, de jótett helyébe feltét­lenül jót várt. Adott, de mindenekelőtt azért, hogy kapjon. Kapott is. Emlékszem, 1948-ban Buenos Aires s az or­szág többi városainak falait is elborították a következő szövegű pla­kátok: „Perónné Duarte Mária Éva teremti meg az összes argentinok boldogságát. Támo­gasd!” Hát támogatták is, annyi szent. A lapok és rádióállomások a gazdag spanyol nyelv minden ékes jelzőjét rá­aggatták. Ő volt a ke­gyes, az irgalmas, az aranyszívű, a krisztusi jóságot gyakorló, a minden földi hívságtól mentes szent asszony, ő volt a könnyeket letör­­lő, örömet szerző, isteni nő, akinek az a külde­tése, hogy boldogságot teremtsen Argentínában s tündöklő példája utat mutasson az egész föld­tekén. Igen ám, de a jelzők csupán a hiúsá­got legyezgetik, egy olyan óriási szervezetet azonban, mint az Ala­pítvány, nem lehet fenn­tartani velük. Éva nemcsak jelzőket kapott, de pénzt is. Rengeteg pénzt. Az Ala­pítványt adományokból tartotta fenn. Mindenki­nek adni kellett. A mun­kások és tisztviselők évente kétnapi kerese­tüket voltak kötelesek az alapítványnak adni. De adtak külön a szak­­szervezetek is (például 1950-ben vasutasok szakszervezete egymil­lió pesót adományozott), adtak a kereskedők, ipa­rosok, gyárosok, házi­asszonyok, művészek, diplomaták, színházak, mozik, bukmékerek, fo­gadó­­irodák, rulettka­szinók. (Folytatjuk) 18 E3 C A 1/ If Rovatvezető: D M l\ l\ Mórián Tibor Nincs még egy rendszer, amelynek elmélete oly gyorsan változna, mint a szicíliai védelem ún. sárkány-változata. Íme, egy újabb kísérlet sötét részére — amely azon­ban világos szellemes játéka folytán ered­ménytelennek bizonyul. Szicíliai védelem J. Kotkov N. Krasznov Kujbisev, 1970. 1. e2—e4 c7—c5 2. Hgl—f3 d7—d6 3. d2—d4 c5Xd4 4. Hf3XdM Hg8—f6 5. Hbl—c3 g7—g6 6. Fel—e3 Ff8—g7 Nem 6. —, Hg4?? 7. Fb5t miatt. 7. f2—f3 8. Ffl—c4 9. Vdl—d2 10. 0—0—0 11. Ke1—b1 12. Fc4—b3 Hb8—c6 0—0 Fc8—d7 Vd8—a5 Bf8—c8 Ba8—b8?! Újítás de aligha jobb a régi 12. —, He5 folyta­tásnál. 13. h2—h4 b7—b5 14. h4—h5! Hf6—h5 15. g2—g4 Hh5—f6 16. Hd4—f5. ............ Hatásos áldozat, amelyet aligha lehet elfogadni. 16.............. Fd7—e6 16. —, gf :-re 17. Fh6!,­­He5 18. Fg7:, Kg7: 19. Vh6t, Kg8 20. Hd5! vagy 17. —, He8 18. Fg7:, Hg7: 19. Vh6! stb. nyer. 17. Hf5Xg7 Kg8Xg7 18. Fe3—h6t Kg7—g8 19. Fh6—g5! Fe6Xb3 19. —, b4 már elkésik 20. Ff6:, ef: 21. Bh7:!, Kh7: 22. Bhb­, Kg8 23. Vh6! miatt. 20. c2Xb3 Hf6—d7 21. BhlXf­7! Hd7—f8 21. —, Kh7­-re 22. Vh2, Kg8 23. Bhl, f6 24. Vh7t, Kf8 25. Vg6! a nyerés útja. 22. Bh7—h3 f7—f6 23. Fg5—e3 e7—e6 24. Vd2—h2 b5—b4 25. Bh3—h8+ Kg8—f7 26. Bdl—hl e6—e5 Fenyegetett 27. Vh7f! vezéráldozat. A vezér ütésére 28. Bbh7: azonnal matt, 27.—, Ke8-ra 28. Bf8:t! matt 2 lépésben. 27. Hc3—d5 Va5—b5 28. Bh8 Xf8t! sötét fel­adta. a­b­c­d­e­f­g­h

Next