Tükör, 1970. október-december (7. évfolyam, 40-52. szám)

1970-11-10 / 45. szám

VER ANDOR Egy Utolsó nyilvános szerep­lése hasonlított a lóra kötözött halott Szulimán szultánéhoz. A „hűség napján”, október 17-én a Mayo téren összegyűlt hatalmas tömeg előtt Éva is megjelent a Ró­zsaszínű Ház erkélyén. Espejo méltatta érde­meit, s mellére tűzte a „hűség” érmét. Ezután Perón tüntette ki önfel­áldozó tevékenységéért a perónista érdemrend­del, majd keblére ölelte a zokogó Évát. — „Ez a csodálatos nép —mond­ta Perón —, amelyet én a világ legjobb népének tartok — Éva Perónnak szentelte ezt az október 17-ét. Nincs ennél igaz­ságosabb tiszteletadás, mert Éva Perón nem­csak a mi mozgalmunk lelke és lobogója, de egyike az emberiség leg­nagyobb asszonyainak is”. Szent Evita napja Ezután Éva beszélt. A férje és mások támogat­ták, hogy össze ne es­sen. Páratlan akaratere­jére vall, hogy ha el-el­­fúló hangon is, de rövid beszédet tudott intézni a tömeghez, amely perce­kig tombolva ünnepel­te. Mikor végre elcsen­desedett a tömeg, Perón bejelentette, hogy hol­nap „Szent Evita” napja lesz. (Ehhez tudni kell, hogy minden október 17-én Perón, beszéde vé­geztével a tömeg kórus­ban zúgta: „Mariana San Perón!” (Holnap Szent Perón napja), mi­re a kormány a követ­kező napot is ünnepnek nyilvánította. Most ki­vételesen a másik „szent”, Évita napja lett a következő nap. Néhány nap múlva Évát beszállították a Presi­­dente Perón klinikára. A klinika környékét ezer és ezer ember száll­ta meg, s térdre hullva imádkozott Éva felgyó­gyulásáért. Felfüggesz­tették a hivatalos szer­tartásokat és pártössze­jöveteleket, könyörgő miséket rendeztek a templomokban, elárasz­tották a pápát távira­tokkal, hogy ő is lépjen közbe Istennél Éváért. Az egész ország figyel­mét a klinikai beteg­ágyra irányították. Bár ebben a tömegmeg­mozdulásban sok volt a hisztéria és az őszinte­ség is, kétségtelen, hogy Éva haldoklását a lehe­tő legjobban kihasznál­ták választási propagan­da céljaira is. November 6-án George T. Pack észak-amerikai rákse­bész megoperálta Évát, aki miután érzéstelení­tették, elalvása előtt azt kiáltotta, hogy „Éljen Perón!” (Erről a kiál­tásról a lapokból és a rádióból az egész or­szág értesült) A műtét már nem segíthetett. A választás előtt egy nap­pal még a klinikán le­mezre vették rövid be­szédét. „Egy argentin számára — mondotta — nem Perónra szavazni egyet jelent az ország elárulásával”. Ő maga is leszavazott betegágyá­ban. Perón hatvanhat százalékos abszolút többséggel győzött a vá­lasztáson. A győzelem estéjén a CGT fáklyás felvonulást rendezett az elnöki pa­lota elé. Kerekes széken kitolták Évát az erkély­re, de már nem beszélt. Megérte Perón beikta­tása napját (1952. június 4.), sőt azt a törvényt is, amely kimondotta, hogy emlékét egy Buenos Ai­resben emelendő mau­zóleum fogja megörökí­teni (ebben pihennek majd a hamvai), s a mauzóleum hű másola­tát felállítják az ország nagyobb városaiban is. Futotta erejéből még a mauzóleum részleteinek megbeszélésére is. A mauzóleumnak óriási­nak kell lennie, a mel­lékalakokkal s tetejében egy roppant méretű szo­borral, amely egy ing­ujjast ábrázol, meg kell haladnia a New York-i Szabadságszobor mére­teit, s ami a legfonto­sabb, a mauzóleumot a történelmi fontosságú Mayo téren kell felállí­tani. Ennek az utolsó kí­vánságnak nem lehetett eleget tenni: a téren nem volt hely a mauzó­leum számára. Éva ra­gaszkodott ehhez a hely­hez, s már arra is gon­doltak, hogy lerombol­nak egy-két épületet, s a tér közepéről a pira­mist máshova helyezik, amikor a fogas problé­mát megoldotta Éva ha­lála. Ekkor úgy határoztak (egy új törvény útján), hogy a mauzóleumot az elnöki palota előtt állít­ják fel, a tetején az öt­venhárom méter magas ingujjas szobor Perónt ábrázolja. A mauzóleum terveit egy Tomassi ne­vű olasz szobrász készí­tette el, költségeit köz­adakozás útján akarták előteremteni — a CGT hatmillió tagja össze is adott néhány százmillió pesót — s már el is kezdték a mauzóleum alapozási munkálatait, de arra, hogy a mauzó­leumot fel is építsék, már nem telt az idő­ből... Halála előtt néhány nappal Perón — minden hivatalos szertartás mel­lőzésével — kitüntette még a San Martin rend­jellel, amelyet csak ál­lamfők kaphattak. (Eb­be az aranyból és plati­nából ötvözött rendjel­ben mellesleg több mint hétszázötven gyémánt, smaragd és rubinkő volt belefoglalva.) Éva Perón, a „Nemzet Szel­lemi Főnöknője” 1952. július 26-án, este nyolc óra ötven perckor halt meg. Ezt a bejelentést az összes rádióállomá­sok tizenöt percenként közölték. Három napra megállt az élet Buenos Airesban. Bezárták az üzleteket, éttermeket, kávéházakat, színháza­kat, mozikat, nem jelen­tek meg a lapok, leáll­tak a taxik, a rádióállo­mások gyászindulókat közvetítettek, és Éva Pe­rón, a „munka mártír­ja”, a „Védtelenek gyá­­va haldoklásával is a leghatékonyabb propa­gandaeszközt szolgáltat­ta Perón másodszori megválasztásához, halá­lával pedig felmagaszto­­sította Perónt, prófétá­vá ihlette a hivő töme­gek szemében s megszi­lárdította a hatalmát. Halála után a szenátus­ban és a képviselőház­ban számos javaslat hangzott el emlékének méltó és az idők vége­zetéig szóló megörökíté­sére. Több javaslatból törvény is lett, például: mauzóleum építése, szü­letése, halála, lemondá­sa évfordulójának meg­ünneplése, szobrok, em­léktáblák felállítása és néma csönd nevének említésére stb. Egy Fontana nevű kép­viselő a legkomolyabban azt javasolta, hogy min­den este nyolc óra 25 perckor (Éva halálának időpontja) az egész or­szágban vibráljanak egy percig az összes villany­fények, Juana Alicia Es­pejo képviselőnő pedig azt indítványozta, hogy a parlament kupolater­mében egy freskó örö­kítse meg Éva „megdi­csőülését”. Ebből a két javaslatból nem lett tör­vény. Tény azonban, hogy Éva bebalzsamo­zott teste zarándokhely­­lyé .Avatta a CGT elő­csarnokát, a perónista mozgalom szektárius jelleget kezdett ölteni, s egy eretnek pap „ ha­mdsítója”, a „Munkások reménysége”, a „Gyer­mekek csillaga” stb. halhatatlan dicsőségét zengték. Kormányrende­let írta elő, hogy július 26. ezentúl gyásznap lesz, a perónista párt tagjai kötelesek két hó­napig fekete nyakkendőt hordani, az évforduló­kon minden iskola kül­döttsége virágot helyez­zen a sírra, örök lány lobogjon emlékére, s hamvai mellett húsz munkás álljon díszőrsé­get. Évát bebalzsamoz­ták, a munkaügyi mi­nisztérium előcsarnoká­ban felállított ravatal előtt sok százezer ember vonult el. Később a ra­vatalt átszállították a CGT palotájába, hogy itt maradjon mindaddig, amíg el nem készül a mauzóleum. Mialatt az átszállítás történt, zuho­gott az eső, de a belát­hatatlan tömeg nem tá­gított, lassú léptekkel, lehajtott fővel, sírva menetelt a koporsó mö­gött. Jól emlékszem, Benitez­­nek hívták — a katonai főiskolán tartott előadá­sában kijelentette, hogy sürgősen szükségesnek tartja a „perónista val­lás” és a „perónista egy­ház" megalapítását. Duarte rejtélyes halála De hát nemcsak igével él az ember, hanem ke­nyérrel is. A mindenna­pi kenyér megszerzése pedig egyre nehezebb lett Argentínában. Nö­vekedett az infláció, a megélhetés megdrágult, a mezőgazdasági és ipa­ri termelés erősen csök­kent. Az ország az üzér­kedők, üzletezők és csempészek paradicso­ma volt Akik a húsos­fazék körül ültek, vidá­man és főként büntetle­nül loptak és tömték a zsebeiket Például Perón sógora és magántitkára, Juan Duarte is. 1953 március vége felé egy este a Colón opera előadásának szünetében odalépett Perónhoz Ma­lisa Zini színésznő, s fi­gyelmeztette az elnököt, hogy leghívebb emberei, köztük Duarte is, be­csapják és visszaélnek bizalmával. Perón bevo­nult néhány percre Zi­­nivel egy szobába, s itt a színésznő részletekkel szolgált, s másnapra meghívást kapott az el­nöki palotába, ahol meg­ismételte vádjait. Perón vizsgálatot rendelt el, s Bengoa tábornokot bíz­ta meg a vizsgálat le­folytatásával. Egyben nyilatkozatot is tett, s erélyesen leszögezte, hogy mindenkivel, aki a kormányban lop­ és üz­­letezik, könyörtelenül végezni fog. „Szégyen­­gyalázat — jelentette ki —, hogy száz ember kö­zül, akit kihallgatásra fogadok, kilencvenöten becstelen ajánlatokkal jönnek, behozatali enge­délyeket s egyéb disznó­­ságokat kérnek tőlem.” A vizsgálat során fel­törték Duarte hivatalá­ban az íróasztalának fiókjait, de ezek már üresek voltak. Bertolini nevű kollégájának író­asztalfiókjából viszont olyan iratok , váltók, nagy összegekről szóló nyugták, hitellevelek, gyanús üzletekről szóló dokumentumok kerültek ki, amelyek­­ erősen kompromittálták Duar­­tét is. Duartét maga elé idézte Bengoa tábornok, de helyette a komor­nyikja telefonált: gaz­dáját halva találta ágyá­ban. Perón azonnal le­állíttatta a vizsgálatot, s rövid hivatalos jelentés közölte, hogy Duarte öngyilkos lett. Ezt senki sem hitte el. Volt egy verzió, amely szerint Duarte Perón utasításá­ra követett el öngyilkos­ságot, mások szerint Pe­rón tétette el láb alól, mert joggal tartott attól, hogy Duarte kihallgatá­sa számára is nagyon kellemetlen adatokat hozott volna napvilágra. [A későbbi­­Perón bu­kása utáni) vizsgálat be­igazolta a gyilkosságot, de a gyilkosokat soha­sem találták meg.] A magányos férfi és a diáklányok Perón ezekben az idők­ben már belefáradt a harcba és az országveze­tésbe. Mint mindig, most is korán reggel ment be a Rózsaszínű Házba, de nem maradt ott késő délutánig, hanem dél­előtt tíz-tizenegykor el­távozott, s az olivosi el­nöki palotában magán­ügyeinek szentelte ma­gát. Mik voltak ezek a ma­gánügyek? Ehhez tudni kell, hogy egy-két hó­nappal Éva halála után hivatalosan megalakí­tották az UES-t (Union de estudiantes segunda­­rios), azaz a középisko­lai diákok szövetségét. Az UES célját Méndez San Martin közoktatás­ügyi miniszter az egybe­hívott tanárok előtt rö­vid, de annál furábban hangzó mondatban fog­lalta össze: „Felkelteni az elnök érdeklődését, aki rövid idővel ezelőtt vesztette el a feleségét.” Ebből a tömör meghatá­rozásból önként követ­kezik, hogy az UES-nek két ágazata volt: az egyikbe a fiúk, a másik­ba a diáklányok tartoz­tak. (Ez utóbbiak fel­adata volt, hogy felkelt­sék a megözvegyült el­nök érdeklődését.) Az UES tagjai sportoltak, úsztak, tornásztak, ko­sárlabdáztak, labdát rúg­tak, versenyeken vettek részt, amelyeken az érté­kes díjakat maga Perón osztotta ki. A szövetség ifjú tagjait a sporton kí­vül a Perón iránti rajon­gás kötötte össze. A peró­nista gyűlésekre az UES saját indulója hangja mellett, saját egyenru­hában vonult fel, s tom­bolva ünnepelte Perónt. Szóval, az UES-isták él­­tek-haltak Perónért, s ugyanez az érzés heví­tette Perónt is, de — le­gyünk tárgyilagosak! — légióként a női tagozat iránt. Ez abból is kitű­nik, hogy míg a fiúknak Nuezben volt pazarul berendezett klubhelyi­ségük, a lányoknak a gáláns elnök az ol­vosi elnöki palotában adott szállást, mert — mint mondotta — „ez a palo­ta túlságosan nagy egy magányos ember számá­ra”. A palotában van úszómedence, tornate­rem, nagy park, ahol le­het futni, fogócskát ját­szani, motorbiciklin szá­guldani, ez volt az el­nök kedvelt sportja, s ezt megkedveltette a lá­nyokkal is. Reggel hétkor már ott voltak a lányok, együtt reggeliztek Perónnal, utána az elnök bement Buenos Airesbe egy ki­csit az országot kormá­nyozni, a lányok pedig iskolába mentek. De ko­ra délután már megint együtt voltak, együtt úsztak a medencében, együtt tornáztak, motor­bicikliztek, játszottak, uzsonnáztak és a leg­­fesztelenebbül beszélget­tek egymással. Perón te­gezte a lányokat, a lá­nyok viszont úgy hívták Perónt, hogy „Pocho bá­csi”. Pocho bácsiban nyoma sem volt az el­nöki póznak és nagyké­pűségnek a lányok kö­zött, elragadóan kedves és közvetlen volt hozzá­juk, talán zálogosdit is játszott velük, bár erre nézve nincs semmi adat. (Vége következik) diktátor tündöklése és bukása A PERÓNIZMUS REGÉNYE (9) A BUKÁS ÉS AZ EMELKEDÉS □ IS

Next