Tükör, 1970. október-december (7. évfolyam, 40-52. szám)
1970-11-10 / 45. szám
VER ANDOR Egy Utolsó nyilvános szereplése hasonlított a lóra kötözött halott Szulimán szultánéhoz. A „hűség napján”, október 17-én a Mayo téren összegyűlt hatalmas tömeg előtt Éva is megjelent a Rózsaszínű Ház erkélyén. Espejo méltatta érdemeit, s mellére tűzte a „hűség” érmét. Ezután Perón tüntette ki önfeláldozó tevékenységéért a perónista érdemrenddel, majd keblére ölelte a zokogó Évát. — „Ez a csodálatos nép —mondta Perón —, amelyet én a világ legjobb népének tartok — Éva Perónnak szentelte ezt az október 17-ét. Nincs ennél igazságosabb tiszteletadás, mert Éva Perón nemcsak a mi mozgalmunk lelke és lobogója, de egyike az emberiség legnagyobb asszonyainak is”. Szent Evita napja Ezután Éva beszélt. A férje és mások támogatták, hogy össze ne essen. Páratlan akaraterejére vall, hogy ha el-elfúló hangon is, de rövid beszédet tudott intézni a tömeghez, amely percekig tombolva ünnepelte. Mikor végre elcsendesedett a tömeg, Perón bejelentette, hogy holnap „Szent Evita” napja lesz. (Ehhez tudni kell, hogy minden október 17-én Perón, beszéde végeztével a tömeg kórusban zúgta: „Mariana San Perón!” (Holnap Szent Perón napja), mire a kormány a következő napot is ünnepnek nyilvánította. Most kivételesen a másik „szent”, Évita napja lett a következő nap. Néhány nap múlva Évát beszállították a Presidente Perón klinikára. A klinika környékét ezer és ezer ember szállta meg, s térdre hullva imádkozott Éva felgyógyulásáért. Felfüggesztették a hivatalos szertartásokat és pártösszejöveteleket, könyörgő miséket rendeztek a templomokban, elárasztották a pápát táviratokkal, hogy ő is lépjen közbe Istennél Éváért. Az egész ország figyelmét a klinikai betegágyra irányították. Bár ebben a tömegmegmozdulásban sok volt a hisztéria és az őszinteség is, kétségtelen, hogy Éva haldoklását a lehető legjobban kihasználták választási propaganda céljaira is. November 6-án George T. Pack észak-amerikai ráksebész megoperálta Évát, aki miután érzéstelenítették, elalvása előtt azt kiáltotta, hogy „Éljen Perón!” (Erről a kiáltásról a lapokból és a rádióból az egész ország értesült) A műtét már nem segíthetett. A választás előtt egy nappal még a klinikán lemezre vették rövid beszédét. „Egy argentin számára — mondotta — nem Perónra szavazni egyet jelent az ország elárulásával”. Ő maga is leszavazott betegágyában. Perón hatvanhat százalékos abszolút többséggel győzött a választáson. A győzelem estéjén a CGT fáklyás felvonulást rendezett az elnöki palota elé. Kerekes széken kitolták Évát az erkélyre, de már nem beszélt. Megérte Perón beiktatása napját (1952. június 4.), sőt azt a törvényt is, amely kimondotta, hogy emlékét egy Buenos Airesben emelendő mauzóleum fogja megörökíteni (ebben pihennek majd a hamvai), s a mauzóleum hű másolatát felállítják az ország nagyobb városaiban is. Futotta erejéből még a mauzóleum részleteinek megbeszélésére is. A mauzóleumnak óriásinak kell lennie, a mellékalakokkal s tetejében egy roppant méretű szoborral, amely egy ingujjast ábrázol, meg kell haladnia a New York-i Szabadságszobor méreteit, s ami a legfontosabb, a mauzóleumot a történelmi fontosságú Mayo téren kell felállítani. Ennek az utolsó kívánságnak nem lehetett eleget tenni: a téren nem volt hely a mauzóleum számára. Éva ragaszkodott ehhez a helyhez, s már arra is gondoltak, hogy lerombolnak egy-két épületet, s a tér közepéről a piramist máshova helyezik, amikor a fogas problémát megoldotta Éva halála. Ekkor úgy határoztak (egy új törvény útján), hogy a mauzóleumot az elnöki palota előtt állítják fel, a tetején az ötvenhárom méter magas ingujjas szobor Perónt ábrázolja. A mauzóleum terveit egy Tomassi nevű olasz szobrász készítette el, költségeit közadakozás útján akarták előteremteni — a CGT hatmillió tagja össze is adott néhány százmillió pesót — s már el is kezdték a mauzóleum alapozási munkálatait, de arra, hogy a mauzóleumot fel is építsék, már nem telt az időből... Halála előtt néhány nappal Perón — minden hivatalos szertartás mellőzésével — kitüntette még a San Martin rendjellel, amelyet csak államfők kaphattak. (Ebbe az aranyból és platinából ötvözött rendjelben mellesleg több mint hétszázötven gyémánt, smaragd és rubinkő volt belefoglalva.) Éva Perón, a „Nemzet Szellemi Főnöknője” 1952. július 26-án, este nyolc óra ötven perckor halt meg. Ezt a bejelentést az összes rádióállomások tizenöt percenként közölték. Három napra megállt az élet Buenos Airesban. Bezárták az üzleteket, éttermeket, kávéházakat, színházakat, mozikat, nem jelentek meg a lapok, leálltak a taxik, a rádióállomások gyászindulókat közvetítettek, és Éva Perón, a „munka mártírja”, a „Védtelenek gyáva haldoklásával is a leghatékonyabb propagandaeszközt szolgáltatta Perón másodszori megválasztásához, halálával pedig felmagasztosította Perónt, prófétává ihlette a hivő tömegek szemében s megszilárdította a hatalmát. Halála után a szenátusban és a képviselőházban számos javaslat hangzott el emlékének méltó és az idők végezetéig szóló megörökítésére. Több javaslatból törvény is lett, például: mauzóleum építése, születése, halála, lemondása évfordulójának megünneplése, szobrok, emléktáblák felállítása és néma csönd nevének említésére stb. Egy Fontana nevű képviselő a legkomolyabban azt javasolta, hogy minden este nyolc óra 25 perckor (Éva halálának időpontja) az egész országban vibráljanak egy percig az összes villanyfények, Juana Alicia Espejo képviselőnő pedig azt indítványozta, hogy a parlament kupolatermében egy freskó örökítse meg Éva „megdicsőülését”. Ebből a két javaslatból nem lett törvény. Tény azonban, hogy Éva bebalzsamozott teste zarándokhelylyé .Avatta a CGT előcsarnokát, a perónista mozgalom szektárius jelleget kezdett ölteni, s egy eretnek pap „ hamdsítója”, a „Munkások reménysége”, a „Gyermekek csillaga” stb. halhatatlan dicsőségét zengték. Kormányrendelet írta elő, hogy július 26. ezentúl gyásznap lesz, a perónista párt tagjai kötelesek két hónapig fekete nyakkendőt hordani, az évfordulókon minden iskola küldöttsége virágot helyezzen a sírra, örök lány lobogjon emlékére, s hamvai mellett húsz munkás álljon díszőrséget. Évát bebalzsamozták, a munkaügyi minisztérium előcsarnokában felállított ravatal előtt sok százezer ember vonult el. Később a ravatalt átszállították a CGT palotájába, hogy itt maradjon mindaddig, amíg el nem készül a mauzóleum. Mialatt az átszállítás történt, zuhogott az eső, de a beláthatatlan tömeg nem tágított, lassú léptekkel, lehajtott fővel, sírva menetelt a koporsó mögött. Jól emlékszem, Beniteznek hívták — a katonai főiskolán tartott előadásában kijelentette, hogy sürgősen szükségesnek tartja a „perónista vallás” és a „perónista egyház" megalapítását. Duarte rejtélyes halála De hát nemcsak igével él az ember, hanem kenyérrel is. A mindennapi kenyér megszerzése pedig egyre nehezebb lett Argentínában. Növekedett az infláció, a megélhetés megdrágult, a mezőgazdasági és ipari termelés erősen csökkent. Az ország az üzérkedők, üzletezők és csempészek paradicsoma volt Akik a húsosfazék körül ültek, vidáman és főként büntetlenül loptak és tömték a zsebeiket Például Perón sógora és magántitkára, Juan Duarte is. 1953 március vége felé egy este a Colón opera előadásának szünetében odalépett Perónhoz Malisa Zini színésznő, s figyelmeztette az elnököt, hogy leghívebb emberei, köztük Duarte is, becsapják és visszaélnek bizalmával. Perón bevonult néhány percre Zinivel egy szobába, s itt a színésznő részletekkel szolgált, s másnapra meghívást kapott az elnöki palotába, ahol megismételte vádjait. Perón vizsgálatot rendelt el, s Bengoa tábornokot bízta meg a vizsgálat lefolytatásával. Egyben nyilatkozatot is tett, s erélyesen leszögezte, hogy mindenkivel, aki a kormányban lop és üzletezik, könyörtelenül végezni fog. „Szégyengyalázat — jelentette ki —, hogy száz ember közül, akit kihallgatásra fogadok, kilencvenöten becstelen ajánlatokkal jönnek, behozatali engedélyeket s egyéb disznóságokat kérnek tőlem.” A vizsgálat során feltörték Duarte hivatalában az íróasztalának fiókjait, de ezek már üresek voltak. Bertolini nevű kollégájának íróasztalfiókjából viszont olyan iratok , váltók, nagy összegekről szóló nyugták, hitellevelek, gyanús üzletekről szóló dokumentumok kerültek ki, amelyek erősen kompromittálták Duartét is. Duartét maga elé idézte Bengoa tábornok, de helyette a komornyikja telefonált: gazdáját halva találta ágyában. Perón azonnal leállíttatta a vizsgálatot, s rövid hivatalos jelentés közölte, hogy Duarte öngyilkos lett. Ezt senki sem hitte el. Volt egy verzió, amely szerint Duarte Perón utasítására követett el öngyilkosságot, mások szerint Perón tétette el láb alól, mert joggal tartott attól, hogy Duarte kihallgatása számára is nagyon kellemetlen adatokat hozott volna napvilágra. [A későbbiPerón bukása utáni) vizsgálat beigazolta a gyilkosságot, de a gyilkosokat sohasem találták meg.] A magányos férfi és a diáklányok Perón ezekben az időkben már belefáradt a harcba és az országvezetésbe. Mint mindig, most is korán reggel ment be a Rózsaszínű Házba, de nem maradt ott késő délutánig, hanem délelőtt tíz-tizenegykor eltávozott, s az olivosi elnöki palotában magánügyeinek szentelte magát. Mik voltak ezek a magánügyek? Ehhez tudni kell, hogy egy-két hónappal Éva halála után hivatalosan megalakították az UES-t (Union de estudiantes segundarios), azaz a középiskolai diákok szövetségét. Az UES célját Méndez San Martin közoktatásügyi miniszter az egybehívott tanárok előtt rövid, de annál furábban hangzó mondatban foglalta össze: „Felkelteni az elnök érdeklődését, aki rövid idővel ezelőtt vesztette el a feleségét.” Ebből a tömör meghatározásból önként következik, hogy az UES-nek két ágazata volt: az egyikbe a fiúk, a másikba a diáklányok tartoztak. (Ez utóbbiak feladata volt, hogy felkeltsék a megözvegyült elnök érdeklődését.) Az UES tagjai sportoltak, úsztak, tornásztak, kosárlabdáztak, labdát rúgtak, versenyeken vettek részt, amelyeken az értékes díjakat maga Perón osztotta ki. A szövetség ifjú tagjait a sporton kívül a Perón iránti rajongás kötötte össze. A perónista gyűlésekre az UES saját indulója hangja mellett, saját egyenruhában vonult fel, s tombolva ünnepelte Perónt. Szóval, az UES-isták éltek-haltak Perónért, s ugyanez az érzés hevítette Perónt is, de — legyünk tárgyilagosak! — légióként a női tagozat iránt. Ez abból is kitűnik, hogy míg a fiúknak Nuezben volt pazarul berendezett klubhelyiségük, a lányoknak a gáláns elnök az olvosi elnöki palotában adott szállást, mert — mint mondotta — „ez a palota túlságosan nagy egy magányos ember számára”. A palotában van úszómedence, tornaterem, nagy park, ahol lehet futni, fogócskát játszani, motorbiciklin száguldani, ez volt az elnök kedvelt sportja, s ezt megkedveltette a lányokkal is. Reggel hétkor már ott voltak a lányok, együtt reggeliztek Perónnal, utána az elnök bement Buenos Airesbe egy kicsit az országot kormányozni, a lányok pedig iskolába mentek. De kora délután már megint együtt voltak, együtt úsztak a medencében, együtt tornáztak, motorbicikliztek, játszottak, uzsonnáztak és a legfesztelenebbül beszélgettek egymással. Perón tegezte a lányokat, a lányok viszont úgy hívták Perónt, hogy „Pocho bácsi”. Pocho bácsiban nyoma sem volt az elnöki póznak és nagyképűségnek a lányok között, elragadóan kedves és közvetlen volt hozzájuk, talán zálogosdit is játszott velük, bár erre nézve nincs semmi adat. (Vége következik) diktátor tündöklése és bukása A PERÓNIZMUS REGÉNYE (9) A BUKÁS ÉS AZ EMELKEDÉS □ IS