Tükör, 1971. október-december (8. évfolyam, 40-52. szám)
1971-11-16 / 46. szám
egy ilyen alattomos drótdarab miatt egyszeriben elveszti már-már polgáriasnak ható ápoltságát. A bódé ajtaja nyitva volt. Eresztékei tompán recsegtek. Odabentről dohos szag áradt Pinty körülpillantott és átlépte a küszöböt. Sötétség borult rá, nyomott, fullasztó hőség. Az ajtó kicsapódott, aztán viszszalendült, a nyikorgást tompa puffanás követte. — Ijesztegesd ám a keresztanyádat — rezzent össze. Kitapogatta az egyik sarkot, kezével valami puhát érintett, gondolta, a fejét majd arra helyezi, de aztán fölrémlő viszolygása miatt elállt a szándékától. Lehúzta nedves ingét, csomóba gyűrte, s tarkóját a göngyölegre fektetve, elnyúlt a földön. Várta, hogy a szokásos könnyedséggel jön el érte az álom, hiszen azok közé az emberek közé tartozott, akik a talponállók pultjára dőlve, két korty között is tudnak egyet bólintani. Lehunyta szemét, egy korsó sörre gondolt, majd arra, hogy alkalomadtán szóváteszi a csapos ildomtalan viselkedését, ha benéz a tanácsra a sógorához. A nemlétező sógor egy pillanatra megbékítette, de továbbra sem érzett álmosságot. Gőzölgő bőre viszketni kezdett, hallotta az ajtó undorító, ütemes nyikorgását, de valami idegen nyugtalanság vibrált benne, éber feszültség, aminek már-már köze volt a félelemhez. A rohadt csapás miatt van az egész — gondolta. — Ha ez így megy tovább, lerohadok, mint a pinty. Oldalt fordult fesztelen könnyedséggel. És akkor közvetlen közelről megpillantotta a nyitott szemmel rátekintő elkékült arcot. A szempár egykedvűen figyelt, a selymes hoszszú haj elfedte a homlok domborulatát, a száj kissé szétnyílt, mintha lélegzene. — Nem — nyögte Pinty —, ezt nem tehetik velem. Inkább megígérem, hogy egy kortyot sem iszom többé. Ez a gondolat némiképp megnyugtatta, de aztán újra föltámadt benne a kétség, s miközben azon tűnődött, hogyan fogja megmagyarázni a fakabátoknak ezt a különös éjszakát, a tarkóját hideg veríték lepte el. — Azok se most jöttek le a falvédőről — motyogta maga elé. — Ha megpucolok, úgyis elkapnak, ahogy az már számos esetben történt. Rájönnek, ki tentikélt itt a közelben. A sarokban!... És lejjebb, a nyakon, a rémülettől megdermedt Pinty észrevette a fojtogató ujjak elfeketült nyomát. Egy pillanatig sem reménykedett abban, hogy mellette a kék arcú nő megmozdul és mond valamit. Elég hullát látott már életében ahhoz, hogy elszorult szívvel tudomásul vegye a bőr szederjes állapotát, a végtagok nyugodt merevségét és a lilára színeződött körmöket. Mégis a test fölé hajolt, fülét a mellkasára helyezte, de ott bent, a bordák mögött hideg csend fészkelt. A nő szép volt és fiatal, ha ugyan nem lehetség egy halottról ilyet mondani. Szomorú, dermedt szeme fölött a pillák seprűjét halványzöld festék borította, sötétszőke haja még eleven, lágy hullámokat vetett, az ajak résén át kivillantak az apró, hegyes fogak. De Pinty annak is jobban örült volna most, ha Basa néni, az öreg tökmagárus fekszik mellette, éktelen szemölcseivel, ritkás bajuszával, dinnye mellével , de elevenen. Oly kézenfekvő volt arra gondolnia, hogy a hullát esetleg szemrebbenés nélkül a nyakába varrják, nem sejtve, hogy Pinty egy legyet is képtelen megölni. De most egy pillanatig még ebben sem volt biztos, hiszen nem emlékezett rá, hol és mivel töltötte az éjszakát, csak a kocsmából való kínos távozás maradt meg emlékezetében. A félelem egyre kíméletlenebbül mardosta, mert ez a nő, beleszámítva azt a kettőt, akinek haláláról öreg rakodómunkások is rémülettel beszéltek, már a harmadik hulla volt, fél év leforgása alatt a harmadik hulla G. város belterületén , és az ilyenért kötél jár, még akkor is, ha az ember netán öntudatlanul cselekszik. Ne fogjak több halat... Tulajdonképpen ebből is kiderül: jó véleménye volt a rendőrségről. Egy pillanatig sem hitte, hogy túljárhat, teszem azt, Bence őrmester eszén, aki garázdaság szempontjából már többször felelősségre vonta. De a menekülés kényszerétől nem bírt szabadulni. Remegő térdekkel osont az ajtóhoz, kitekintett a résen, s elszoruló szívvel állapította meg, hogy odakint a reggeli fényben emberek járkálnak a kaviccsal felhintett utakon, koránkelő, dolgos polgárok, akik az éjszaka rémségeiből semmit sem sejtenek. Pinty a legtöbb esetben óvakodott a gondolkodástól, mert az ilyesmi felettébb fárasztotta. De most — ebben, a számára nem sok jóval biztató pillanatban — logikai fejtegetésekbe bocsátkozott. Tudta, ha kilép az ajtón, elkerülhetetlenül meglátja valaki, s később már könnyű lesz felfedezni az összefüggést lesunyt fejű surranása és a bódéban heverő holttest között. Tapasztalatai azt bizonyították, hogy a rendőrök figyelmét a legjelentéktelenebb apróság sem kerüli el. Egyszercsak megjelenik Bence őrmester, s tettetett nyájassággal azt kérdezi: „Na mondd csak, Pinty fiam, hol töltötted az augusztus 17- ről 18-ra virradó éjszakát?” Ilyenkor sok mindent lehet mondani, de Bence őrmester atyai hitetlenkedéssel csóválja a fejét, keresztkérdéseivel összezavarja, s végül mint valami jelentéktelen semmiséget, kiböki: „Pinty fiam, te azt az éjszakát egy hulla mellett töltötted a városi park bódéjában, ne fogjak több halat, ha nem így történt.” E szörnyű fogadkozás hallatára kénytelen mindent beismerni az ember, aki eddig is nehezen tűrte Bence őrmester lágy, szemrehányó tekintetét, így hát visszaült a kék arcú nő mellé a földre, s illedelmes káromkodások között latolgatni kezdte esélyeit. Bármennyire kutatott emlékezetében, nem talált arra példát, hogy őt valamikor is felelősségre vonták volna olyasmiért, amit nem követett el. Erre nem is volt szükség. Igaz, amikor kezdő korában elemelte egy ittas utókalkulátor kristalinját, még méltánytalanságnak érezte azt a hat hónap felfüggesztettet, amit Bence őrmester közreműködésével kapott, de később már bizonyos egyensúlyt fedezett fel cselekedetei és az azokat követő dorgálások között. A krlmkával kapcsolatos véleményét többször kifejtette a bíróság előtt, hivatkozva arra, hogy ő aligha lehet közveszélyes munkakerülő, amikor is napjában nyolc korsó sört iszik és a sörért kifizetett összeget többnyire tisztességes, piaci munkával keresi meg. De ezt a dolgot a bíróság és különösen Bence őrmester, másképpen értelmezte. — Mégis (— gondolta —), én Bence őrmesterben megbízom, habár ő nem bízik bennem. Ehhez a hullához hozzá se nyúltam, a vak is láthatja. Ha a fakabátok mégis a nyakamba varrják, magukra vessenek. Az ő lelkiismeretükön szárad egy ártatlan ember gyalázata. Felsóhajtott és magára húzta vizes ingét. Szívében bizalommal, ám végtagjaiban némi reszketéssel, kilépett az ajtón, aztán minden eshetőséggel számolva, a kidőlt kerítésről letépte a táblát, amelyen ez állt: „Idegeneknek az átjárás szigorúan tilos!” A feliratot a bódé ajtajára akasztotta, majd lomha, szomorú léptekkel megindult a rendőrkapitányság felé. Pinty jelentkezik A tengeri sügér tarkóján elhalványult a bíbor színű folt. Bence őrmester már-már azt hitte, hogy megcsalják következtetései, s semmitmondó sorokkal zárhatja le éjszakai ügyeletéről készült jelentését. „Szolgálatom során semmi rendkívülit nem tapasztaltam...” — fogalmazta, amikor az asztalon fölberregett a csengő. A jelentés így befejezetlen maradt, a „rendkívülit nem tapasztalt ...” kifejezés mögött üresség tátongott, s csak a későbbiek során derült ki, hogy a hiányzó hat betű helyett miféle titkok, szörnyűségek következnek G. város rendőrségének krónikájában. Bence őrmester letette a tollat és beleszólt a mikrofonba. A kapuügyelet jelentkezett. — Egy Lotár János nevű személy van itt — mondta a szolgálatos tizedes. — Azt állítja, hogy az őrmester elvtárs ismeri. — Ilyen nevű személyt nem ismerek. Mit akar? — Jelentem, mindenáron fel akar menni, mert csak az őrmester elvtársban bízik. Azt állítja, hogy együtt szedték a vadkörtét. Máskülönben Pintynek hívják, de ez a személyi igazolványában nincs bejegyezve. Csupa lucsok és úgy vacog, mintha a hideg rázná. — Pinty! — dörmögte maga elé Bence őrmester. — Pinty nem szalad akármilyen semmiségért a rendőrségre. Küldje fel! — recsegte a mikrofonba. — Adjon neki bilétát, és küldje fel. — Értettem — felelte a tizedes —, Pintyet felküldeni. Bence őrmester állát az öklére támasztva várakozott. Arcán nyájas szigor ömlött el, de a belsejében motoszkáló bizonytalanságtól nem tudott szabadulni. Eddig kivétel nélkül minden alkalommal ő kereste fel Pintyet. — Talán csak látni akar — gondolta és szívébe melegség lopódzott. — Hiányzom neki. Hiszen azt mondta odalent, hogy egyedül bennem bízik. Halkan megkoccant az ajtó. Pinty belépett. Enyhén csöpögő nadrágjában szemlesütve megállt a küszöbön, valami értelmetlen mormolás hagyta el az ajkát. — Foglaljon helyet — mondta Bence őrmester, aki híve volt annak, hogy ha már lúd, legyen kövér. Pinty csüggedten a szék szélére ült, és űzött tekintetét az őrmester arcára emelte. — Önként jöttem — szólalt meg alázatosan. — Azért, mert én egyedül Bence őrmester elvtársban bízom. — Megtesszük, ami tőlünk telik — recsegte szelíden az őrmester, habár a megszólítás kicsit fölkavarta. — Mi járatban van, mifelénk? — A parkban aludtam — nyögte Pinty —, nem messzire a bódétól. Ott ért az eső. — Így jár az, aki ittasra issza magát. Pedig úgy tudom, magának kényelmes ágybérlete van Basa néninél. — Hiába, az ember néha nem ér el oda, ahova indult, így történt aztán ... — Pinty fiam — találta meg a régi hangot Bence őrmester —, megmondtam neked számtalanszor, hagyj föl az ivással. A vége megint az lesz, hogy valami balhéba kerülsz. — Ezért jöttem — mondta Pinty. — Hiszen Bence őrmester elvtárs az egyetlen, aki jó szívvel van irántam. Ugyanis én befeküdtem a bódéba egy hulla mellé. — Legközelebb majd hallgatsz rám — mondta gondtalanul az őrmester. •— Akkor nem csinálsz ilyen marhaságot. Értsd meg végre, Pinty fiam... Bence őrmester arcáról hirtelen eltűnt a nyájas mosoly. Felugrott az asztal mellől. Elszorult torkából tompán buktak elő a szavak. — Mi van abban a bódéban? — Egy hulla — mondta Pinty. — Egy női holttest. Bence őrmester az előtte ülő férfi arcára meredt. — Egy női holttest — ismételte. — A harmadik! — Femineus mortus — rebegte zöldre vált arccal Pinty. — Megfojtották. Ki fojtotta meg?! Nem akarta felbosszantani Bence őrmestert, de emlékezetéből hirtelen előbukkantak a latin szavak, nem volt ideje visszaszívni őket. Nehezen viselte el a rászegeződő tekintet szigorát, a homloka verejtékezni kezdett. — A vesémbe lát — gondolta. — Bele a közepébe. — És ki fojtotta meg? — kérdezte tagoltan Bence őrmester. — Nem tudom — nyögte Pinty. — Mellette feküdtél, és nem tudod, ki fojtotta meg? Ezt a mondatot Bence őrmester nem szánta keresztkérdésnek, csupán valami meghatározhatatlan sugallatra hallgatott, sokesztendős szolgálata alatt tévedhetetlenül finomult szimatára. — Nem tudom — ismételte Pinty —, már halott volt, amikor mellé feküdtem. Ez a nyíltan beismert aljasság végképp kihozta a béketűrésből Bence őrmestert. Már-már megragadta Pinty gallérját, hogy ily módon préselje ki belőle az igazságot, de szolgálati szabályzat idevonatkozó paragrafusa jelent meg emlékezetében, így hát dühösen fújtatva legyintett egyet. — Sötét volt — bizonygatta Pinty. — Nem is sejtettem, hogy abban a bódéban egy hulla fekszik. Higgyen nekem őrmester elvtárs, hiszen sohasem vezettem félre. Erről Bence őrmesternek egészen más emlékei voltak, de most nem akarta az időt semmiségekre fecsérelni. A telefonért nyúlt. — Azonnal hagyja el a szobát — kiáltott Pintyre. Várakozzon az ajtó előtt. De onnan egy lépést se mozduljon. Megvárta, amíg Pinty görnyedt háttal kisurran az ajtón. Aztán fölemelte a telefonkagylót. A központ jelentkezett. — Sürgősen kapcsolja az éjszakai ügyeletre Dér őrnagyot — mondta Bence őrmester. — Hívja a lakásán. Persze, hogy azonnal. — Mi a baj? — kérdezte néhány másodperccel később Dér őrnagy, és a hangján érezni lehetett, hogy álmából ébredt. — Jelentem, egy Pinty nevű rovott múltú személy kereste fel mintegy öt perccel ezelőtt a szolgálattevő őrmestert, és közölte, hogy feltehetőleg az éjszakai órákban ... — Rövidebben — mondta Dér őrnagy —, ha lehet rövidebben. — Értettem. Ez a Pinty nevű személy azt állítja, hogy a városi park területén egy női holttestet talált. □ 27