Tükör, 1971. október-december (8. évfolyam, 40-52. szám)

1971-11-16 / 46. szám

egy ilyen alattomos drótdarab miatt egyszeriben elveszti már-már polgá­riasnak ható ápoltságát. A bódé ajtaja nyitva volt. Ereszté­kei tompán recsegtek. Odabentről dohos szag áradt Pinty körülpil­lantott és átlépte a küszöböt. Sötét­ség borult rá, nyomott, fullasztó hő­ség. Az ajtó kicsapódott, aztán visz­­szalendült, a nyikorgást tompa puf­fanás követte. — Ijesztegesd ám a keresztanyádat — rezzent össze. Kitapogatta az egyik sarkot, kezével valami puhát érintett, gondolta, a fejét majd arra helyezi, de aztán föl­­rémlő viszolygása miatt elállt a szándékától. Lehúzta nedves ingét, csomóba gyűrte, s tarkóját a gön­gyölegre fektetve, elnyúlt a földön. Várta, hogy a szokásos könnyedség­gel jön el érte az álom, hiszen azok közé az emberek közé tartozott, akik a talponállók pultjára dőlve, két korty között is tudnak egyet bólin­tani. Lehunyta szemét, egy korsó sörre gondolt, majd arra, hogy al­kalomadtán szóváteszi a csapos il­domtalan viselkedését, ha benéz a tanácsra a sógorához. A nemlétező sógor egy pillanatra megbékítette, de továbbra sem érzett álmosságot. Gőzölgő bőre viszketni kezdett, hal­lotta az ajtó undorító, ütemes nyi­korgását, de valami idegen nyugta­lanság vibrált benne, éber feszült­ség, aminek már-már köze volt a fé­lelemhez. A rohadt csapás miatt van az egész — gondolta. — Ha ez így megy to­vább, lerohadok, mint a pinty. Oldalt fordult fesztelen könnyedség­gel. És akkor közvetlen közelről megpillantotta a nyitott szemmel rá­tekintő elkékült arcot. A szempár egykedvűen figyelt, a selymes hosz­­szú haj elfedte a homlok domboru­latát, a száj kissé szétnyílt, mintha lélegzene. — Nem — nyögte Pinty —, ezt nem tehetik velem. Inkább megígérem, hogy egy kortyot sem iszom többé. Ez a gondolat némiképp megnyug­tatta, de aztán újra föltámadt ben­ne a kétség, s miközben azon tűnő­dött, hogyan fogja megmagyarázni a fakabátoknak ezt a különös éjsza­kát, a tarkóját hideg veríték lepte el. — Azok se most jöttek le a falvédő­ről — motyogta maga elé. — Ha megpucolok, úgyis elkapnak, ahogy az már számos esetben történt. Rá­jönnek, ki tentikélt itt a közelben. A sarokban!... És lejjebb, a nyakon, a rémülettől megdermedt Pinty észrevette a foj­togató ujjak elfeketült nyomát. Egy pillanatig sem reménykedett abban, hogy mellette a kék arcú nő megmozdul és mond valamit. Elég hullát látott már életében ahhoz, hogy elszorult szívvel tudomásul ve­gye a bőr szederjes állapotát, a vég­tagok nyugodt merevségét és a lilá­ra színeződött körmöket. Mégis a test fölé hajolt, fülét a mellkasára he­lyezte, de ott bent, a bordák mögött hideg csend fészkelt. A nő szép volt és fiatal, ha ugyan nem lehetség egy halottról ilyet mondani. Szomorú, dermedt szeme fölött a pillák seprűjét halványzöld festék borította, sötétszőke haja még eleven, lágy hullámokat vetett, az ajak résén át kivillantak az apró, hegyes fogak. De Pinty annak is job­ban örült volna most, ha Basa néni, az öreg tökmagárus fekszik mellette, éktelen szemölcseivel, ritkás baju­szával, dinnye mellével , de eleve­nen. Oly kézenfekvő volt arra gondolnia, hogy a hullát esetleg szemrebbenés nélkül a nyakába varrják, nem sejtve, hogy Pinty egy legyet is kép­telen megölni. De most egy pillanatig még ebben sem volt biztos, hiszen nem emléke­zett rá, hol és mivel töltötte az éj­szakát, csak a kocsmából való kí­nos távozás maradt meg emlékeze­tében. A félelem egyre kíméletle­­nebbül mardosta, mert ez a nő, be­leszámítva azt a kettőt, akinek ha­láláról öreg rakodómunkások is ré­mülettel beszéltek, már a harmadik hulla volt, fél év leforgása alatt a harmadik hulla G. város belterüle­tén , és az ilyenért kötél jár, még ak­kor is, ha az ember netán öntudat­lanul cselekszik. Ne fogjak több halat... Tulajdonképpen ebből is kiderül: jó véleménye volt a rendőrségről. Egy pillanatig sem hitte, hogy túl­járhat, teszem azt, Bence őrmester eszén, aki garázdaság szempontjából már többször felelősségre vonta. De a menekülés kényszerétől nem bírt szabadulni. Remegő térdekkel osont az ajtóhoz, kitekintett a résen, s elszoruló szívvel állapította meg, hogy odakint a reggeli fényben em­berek járkálnak a kaviccsal felhin­tett utakon, koránkelő, dolgos pol­gárok, akik az éjszaka rémségeiből semmit sem sejtenek. Pinty a leg­több esetben óvakodott a gondolko­dástól, mert az ilyesmi felettébb fá­rasztotta. De most — ebben, a szá­mára nem sok jóval biztató pilla­natban — logikai fejtegetésekbe bo­csátkozott. Tudta, ha kilép az ajtón, elkerülhetetlenül meglátja valaki, s később már könnyű lesz felfedez­ni az összefüggést lesunyt fejű sur­­ranása és a bódéban heverő holttest között. Tapasztalatai azt bizonyítot­ták, hogy a rendőrök figyelmét a leg­jelentéktelenebb apróság sem kerüli el. Egyszercsak megjelenik Bence őr­mester, s tettetett nyájassággal azt kérdezi: „Na mondd csak, Pinty fiam, hol töltötted az augusztus 17- ről 18-ra virradó éjszakát?” Ilyenkor sok mindent lehet mondani, de Ben­ce őrmester atyai hitetlenkedéssel csóválja a fejét, keresztkérdéseivel összezavarja, s végül mint valami je­lentéktelen semmiséget, kiböki: „Pinty fiam, te azt az éjszakát egy hulla mellett töltötted a városi park bódéjában, ne fogjak több halat, ha nem így történt.” E szörnyű fogad­kozás hallatára kénytelen mindent beismerni az ember, aki eddig is ne­hezen tűrte Bence őrmester lágy, szemrehányó tekintetét, így hát visszaült a kék arcú nő mel­lé a földre, s illedelmes káromkodá­sok között latolgatni kezdte esélyeit. Bármennyire kutatott emlékezetében, nem talált arra példát, hogy őt va­lamikor is felelősségre vonták volna olyasmiért, amit nem követett el. Er­re nem is volt szükség. Igaz, amikor kezdő korában elemelte egy ittas utókalkulátor kristalinját, még mél­tánytalanságnak érezte azt a hat hó­nap felfüggesztettet, amit Bence őr­mester közreműködésével kapott, de később már bizonyos egyensúlyt fe­dezett fel cselekedetei és az azokat követő dorgálások között. A krlm­­kával kapcsolatos véleményét több­ször kifejtette a bíróság előtt, hivat­kozva arra, hogy ő aligha lehet köz­­veszélyes munkakerülő, amikor is napjában nyolc korsó sört iszik és a sörért kifizetett összeget többnyire tisztességes, piaci munkával keresi meg. De ezt a dolgot a bíróság és különösen Bence őrmester, máskép­pen értelmezte. — Mégis (— gondolta —), én Bence őrmesterben megbízom, habár ő nem bízik bennem. Ehhez a hullához hoz­zá se nyúltam, a vak is láthatja. Ha a fakabátok mégis a nyakamba varr­ják, magukra vessenek. Az ő lelkiis­meretükön szárad egy ártatlan em­ber gyalázata. Felsóhajtott és magára húzta vizes ingét. Szívében bizalommal, ám vég­tagjaiban némi reszketéssel, kilé­pett az ajtón, aztán minden eshető­séggel számolva, a kidőlt kerítésről letépte a táblát, amelyen ez állt: „Idegeneknek az átjárás szigorúan tilos!” A feliratot a bódé ajtajára akasztotta, majd lomha, szomorú léptekkel megindult a rendőrkapi­tányság felé. Pinty jelentkezik A tengeri sügér tarkóján elhalvá­nyult a bíbor színű folt. Bence őr­mester már-már azt hitte, hogy meg­csalják következtetései, s semmit­mondó sorokkal zárhatja le éjszakai ügyeletéről készült jelentését. „Szol­gálatom során semmi rendkívülit nem tapasztaltam...” — fogalmaz­ta, amikor az asztalon fölberregett a csengő. A jelentés így befejezet­len maradt, a „rendkívülit nem ta­pasztalt ...” kifejezés mögött üres­ség tátongott, s csak a későbbiek so­rán derült ki, hogy a hiányzó hat betű helyett miféle titkok, szörnyű­ségek következnek G. város rendőr­ségének krónikájában. Bence őrmester letette a tollat és be­leszólt a mikrofonba. A kapuügyelet jelentkezett. — Egy Lotár János nevű személy van itt — mondta a szolgálatos ti­zedes. — Azt állítja, hogy az őrmes­ter elvtárs ismeri. — Ilyen nevű személyt nem isme­rek. Mit akar? — Jelentem, mindenáron fel akar menni, mert csak az őrmester elv­társban bízik. Azt állítja, hogy együtt szedték a vadkörtét. Máskülönben Pintynek hívják, de ez a személyi igazolványában nincs bejegyezve. Csupa lucsok és úgy vacog, mintha a hideg rázná. — Pinty! — dörmögte maga elé Ben­ce őrmester. — Pinty nem szalad akármilyen semmiségért a rendőr­ségre. Küldje fel! — recsegte a mik­rofonba. — Adjon neki bilétát, és küldje fel. — Értettem — felelte a tizedes —, Pintyet felküldeni. Bence őrmester állát az öklére tá­masztva várakozott. Arcán nyájas szigor ömlött el, de a belsejében mo­toszkáló bizonytalanságtól nem tu­dott szabadulni. Eddig kivétel nél­kül minden alkalommal ő kereste fel Pintyet. — Talán csak látni akar — gondolta és szívébe melegség lopódzott. — Hiányzom neki. Hiszen azt mondta odalent, hogy egyedül bennem bí­zik. Halkan megkoccant az ajtó. Pinty belépett. Enyhén csöpögő nad­rágjában szemlesütve megállt a kü­szöbön, valami értelmetlen mormo­­lás hagyta el az ajkát. — Foglaljon helyet — mondta Ben­ce őrmester, aki híve volt annak, hogy ha már lúd, legyen kövér. Pinty csüggedten a szék szélére ült, és űzött tekintetét az őrmester ar­cára emelte. — Önként jöttem — szólalt meg alá­zatosan. — Azért, mert én egyedül Bence őrmester elvtársban bízom. — Megtesszük, ami tőlünk telik — recsegte szelíden az őrmester, ha­bár a megszólítás kicsit fölkavarta. — Mi járatban van, mifelénk? — A parkban aludtam — nyögte Pinty —, nem messzire a bódétól. Ott ért az eső. — Így jár az, aki ittasra issza ma­gát. Pedig úgy tudom, magának ké­nyelmes ágybérlete van Basa néni­nél. — Hiába, az ember néha nem ér el oda, ahova indult, így történt az­tán ... — Pinty fiam — találta meg a régi hangot Bence őrmester —, meg­mondtam neked számtalanszor, hagyj föl az ivással. A vége megint az lesz, hogy valami balhéba ke­rülsz. — Ezért jöttem — mondta Pinty. — Hiszen Bence őrmester elvtárs az egyetlen, aki jó szívvel van irántam. Ugyanis én befeküdtem a bódéba egy hulla mellé. — Legközelebb majd hallgatsz rám — mondta gondtalanul az őrmes­ter. •— Akkor nem csinálsz ilyen marhaságot. Értsd meg végre, Pinty fiam... Bence őrmester arcáról hirtelen el­tűnt a nyájas mosoly. Felugrott az asztal mellől. Elszorult torkából tom­pán buktak elő a szavak. — Mi van abban a bódéban? — Egy hulla — mondta Pinty. — Egy női holttest. Bence őrmester az előtte ülő férfi arcára meredt. — Egy női holttest — ismételte. — A harmadik! — Femineus mortus — rebegte zöldre vált arccal Pinty. — Megfoj­tották. Ki fojtotta meg?! Nem akarta felbosszantani Bence őrmestert, de emlékezetéből hirtelen előbukkantak a latin szavak, nem volt ideje visszaszívni őket. Nehezen viselte el a rászegeződő tekintet szi­gorát, a homloka verejtékezni kez­dett. — A vesémbe lát — gondolta. — Bele a közepébe. — És ki fojtotta meg? — kérdezte tagoltan Bence őrmester. — Nem tudom — nyögte Pinty. — Mellette feküdtél, és nem tudod, ki fojtotta meg? Ezt a mondatot Bence őrmester nem szánta keresztkérdésnek, csupán va­lami meghatározhatatlan sugallatra hallgatott, sokesztendős szolgálata alatt tévedhetetlenül finomult szi­matára. — Nem tudom — ismételte Pinty —, már halott volt, amikor mellé fe­küdtem. Ez a nyíltan beismert aljasság vég­képp kihozta a béketűrésből Bence őrmestert. Már-már megragadta Pinty gallérját, hogy ily módon pré­selje ki belőle az igazságot, de szol­gálati szabályzat idevonatkozó pa­ragrafusa jelent meg emlékezetében, így hát dühösen fújtatva legyintett egyet. — Sötét volt — bizonygatta Pinty. — Nem is sejtettem, hogy abban a bódéban egy hulla fekszik. Higgyen nekem őrmester elvtárs, hiszen so­hasem vezettem félre. Erről Bence őrmesternek egészen más emlékei voltak, de most nem akarta az időt semmiségekre fecsé­relni. A telefonért nyúlt. — Azonnal hagyja el a szobát — ki­áltott Pintyre. Várakozzon az ajtó előtt. De onnan egy lépést se moz­duljon. Megvárta, amíg Pinty görnyedt hát­tal kisurran az ajtón. Aztán fölemel­te a telefonkagylót. A központ je­lentkezett. — Sürgősen kapcsolja az éjszakai ügyeletre Dér őrnagyot — mondta Bence őrmester. — Hívja a lakásán. Persze, hogy azonnal. — Mi a baj? — kérdezte néhány másodperccel később Dér őrnagy, és a hangján érezni lehetett, hogy ál­mából ébredt. — Jelentem, egy Pinty nevű rovott múltú személy kereste fel mintegy öt perccel ezelőtt a szolgálattevő őr­mestert, és közölte, hogy feltehető­leg az éjszakai órákban ... — Rövidebben — mondta Dér őr­nagy —, ha lehet rövidebben. — Értettem. Ez a Pinty nevű sze­mély azt állítja, hogy a városi park területén egy női holttestet talált. □ 27

Next