Tükör, 1971. október-december (8. évfolyam, 40-52. szám)
1971-11-02 / 44. szám
A Thália Színház költözködésre kész felfordulásában alig találom. Harsányi Gábor az öltözőben fekszik, filmgyári szerelésben, a Bartókiána próbájának szabad perceiben. Villámgyorsan talpraugrik, megigazítja dróthaját és mosolyog. Végtelenül álmos az arca, szürke homály a szeme. Az édesapjától tudom, hogy egész éjjel forgatott. Hirtelen felpislákol a figyelme, ahogy a 16 részes tévéfilm, az „Egy óra múlva itt vagyok” főszerepéről kérdezem : — Nagyon szeretem ezt a srácot, azt a konok elszántságát amivel mindenen felülkerekedik, minden mélységből visszapattan és azt a folyamatot is, ahogyan a végén kikupálódik. Izgalmas játék ugyanebben a filmben a másik szerepem, a hitleri karakterű szadista nyomozó, akit a srácra állítanak. A hangszóró recsegve színpadra kéri. A kulisszák mögött már egészen ébren, de alig hallhatóan suttog a készülő, új darabról, szerepéről, a fiatal Kodályról, és általában a szerepformálás lehetőségeiről. — Azt hiszem, ez a körforgás a lényeg az egészben — mondja, és mutatja is a kört a homlokától a bal mellkasáig, s vissza. — Hogy a gondolat, ha van — teszi hozzá egy könnyű biggyesztéssel — eljusson ide le, telítődjék melegséggel és viszszakerüljön a tudat szűrőjébe. Az ösztönös és tudatos játék legharmonikusabb egységében hiszek. Egyik a másik nélkül nem lehet meg. Aztán, hogy kinél, melyikből, mennyit? Egyénisége válogatja és a tudás, a tapasztalás foka ... Egy példát arra, hogy az ösztönök mennyire elvihetnek a dzsungelbe. Azt az első színművészeti felvételi vizsgán elcsúszott Harsányit, az elállófülű kölyköt most hogyan látom? Aki csak az ösztöneire épít, elbukik. Még a vitt számommal is mekkorát tévedtem! „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni...” mondtam Antoniusként a súlyos szavakat, kiskölykös morcosságommal. Harsányi, a hirtelen befutott színész, értelmiségi gyerek, akinek még a dédöregapja is jogász volt Olyan biztosan hitte, hogy színinövendék lesz, hogy a jogi karra el se ment. „Most aztán edd meg, amit főztél magadnak!” — mondta az apja. — Most is azokból a melósokból építem a szerepeimet, akik közé bekerültem segédmunkásnak. Mennyi mindent megélhettem ott! Azt is megtanultam, hogy szinte minden csak akaraterő kérdése... Én a fájdalom ellen, tudja hogyan szoktam védekezni? Az erősségét hangjegy formájában a kottasorok közé képzelem, aztán erős önszuggesztióval lassan (módosítójellel) leszállítom egy fél hanggal. Még egy féllel. Még egygyel. Amíg meg nem szűnik. Majdnem mindig sikerül. A jógik ezt fordítva csinálják; felfokozzák a fájdalmat egészen az elviselhetőség határáig, mivel köztudott, hogy bizonyos határon túl már nem érezhető. Anyjától öröklött „génjei” mellé jó lecke volt bátorságból az a munkásév. Az egymásrautaltság kollégialitásra nevelte. Nagy készlete van; hitből, derűből, erőből, — bőségesen osztogatja. Szeretetet kap érte. — Hajdani főiskolás törekvéseiből mit sikerült megvalósítania és mit nem? — Ne kérdezzen ilyen nehezeket... A szakmát akartam és akarom megismerni. Mindent tudni akarok, ami a színészet, vagy ami kapcsolatos lehet vele. Tehát az életet akarom nagyon tudni. Amikor összeszalad a függöny, és amíg hallom a tapsot, addig azt hiszem, már sok mindent tudok. Még kicsit utána is jólesik a fáradtság, amíg az a daráló el nem indul bennem, ami olyan mint a szerelemben a kielégítetlenség. Már nem is tetszik egészen, amit a színpadon csináltam, már azt mérlegelem, mit, mennyire és hogyan kellett volna másként. Színházi alakításaim után ez mindig bekövetkezik. Csak a verseknél vagy a rövid jelenetnyi szerepeknél nem érzem. — Mi az, amit nem szívesen mondana el önmagáról? —... Dührohamos vagyok. Emiatt sok bajom volt mindvégig a főiskolán is. A szakmával kapcsolatos dolgok könnyen és hamar kiborítanak. Tudja aztán mi a legborzalmasabb? Amikor úgy érzem, biztosan igazam van, de nem ismerik el. Ennél csak az a borzasztóbb, ha mégis bebizonyosodik később, hogy nem is volt igazam. Ezt viszont — a kívülállónak úgy tűnik — sportszerűen könnyen beismerem. Csak egyébként azt az égető szégyenérzetet pokoli nehezen viselem el. A frissen befutottak jólápoltsága hiányzik belőle. Egyszerű pamutingekben, pulóverekben jár, kopott a nadrágja és a kocsija is agyonhasznált. Az eszközöknek, melyek az embert minden percében kísérik, nála még kellékfontossága sincs. Kócos kamaszokat játszik, slágert énekel a rézmozsárról, korosztályát a 25 éveseket nagyszerűen tipizálja, de az életéveinél sokkal többet megélt. Nem takarékoskodik önmagával, teljes lánggal ég, nemzedékének minden bátorságával, őszintén nyilvánul meg, kendőzetlenül. Kérges és cserzett a lénye, mint a kéz, amit nem kíméltek a munkától. Az a fiatal tehetség, akit most már nem kell félteni, ha eddig nem sikerült, ezután sem tudjuk elkapatni. Ha a vizsgaelőadás óta szüntelen sikerben eltelt három év a szerénységre nevelte, ezután sem vesz föl már sztáros allűröket. ÓNODY ÉVA AKAROK SZTÁR LENNI! FOTÓ: RAJNOGEL IMRE