Tükör, 1972. július-szeptember (9. évfolyam, 27-39. szám)
1972-07-11 / 28. szám
Kl MIT TUDÓT MEG? Hány tagja volt a zsűrinek? Egymillió, kétmillió? A létszám megállapíthatatlan. Ha a képernyőn látható s a döntésekért felelős szakemberek számához hozzáadnók a levelezőlapokon szavazó tízezreket, valamint ama dühös-lelkes levélírók sokaságát, akik a lapok szerkesztőségeit bombázták javaslataikkal és tiltakozásukkal, a végeredmény még mindig hamis lenne. Én is zsűritag voltam, ugyanis barátaim, ismerőseim zöme szintén zsűritag volt, s bár szavazati jogunkkal nem éltünk, mi is vitatkoztunk, ítélkeztünk s néha csaknem olyan bőbeszédűen kommentáltuk a látottakat, mint a színjátszórendező, aki mikrofonba mondta el véleményét. Lakásokban, művelődési házakban, üdülőkben, kórházakban a tévé-készülékek körül megannyi zsűritag ült. És természetesen: csupa szakértő. Helyzetünk kényelmesebb volt, mint amazöké, akik a kamerákkal néztek farkasszemet — ha a műsor túlságosan hosszúra nyúlt, tevékenységünket egyszerűen abbahagytuk. És lefeküdtünk. Megjegyzem: ritkán. A játék hatalmába kerítette az országot. Mit tudtunk meg végül az idei „Ki mit tud?”-bál? Lehetne szigorúbb Kövessük a hivatalos zsűri diplomatikus módszerét, melynek minden tagja előbb azt dicsérte, ami, vagy aki kevésbé tetszett s csak utóbb, sokszor rövidebben a győztes produkciót. Tehát: elismeréssel állapíthattuk meg, hogy a fiatalokban egyre nagyobb a vállalkozási kedv, a merészség és az önbizalom. Akkora, hogy néha fittyet hány az óriási nyilvánosságnak és nem veszi tudomásul önnön korlátáit. Így fordulhatott elő, hogy láttunk egy-egy versmondót, anélkül, hogy verset hallottunk volna, mert a szereplő csak magát* kívánta bemutatni, a költőről, a verssorokról úgy megfeledkezett, mint évzáró ünnepségen a kisiskolás, akinek a feledékeny tanító néni előző nap nyomta kezébe a „felmondandó” szöveget. És így léphetett elő „produkcióvá” a közepes jógagyakorlat, így eshetett meg, hogy egyébként tehetséges együttesek olyan csodákban bíztak, hogy egy hét leforgása alatt betanulhatják, megrendezhetik koreografálhatják és drámává szerkeszthetik huszonhét év magyar történelmét, vagy Dózsa tragédiáját. Mint a zsűri tette a leponForgócs Gábor, a jódlizó tozott számok után, ismétlem: a bátorság szép dolog, az önbizalom szerencsés adottság, s attól, hogy valaki hamisan énekel a középdöntőben, vagy dilettánsnak mutatkozik az artista pályán, még lehet sikeres fellépője egy házi rendezvénynek, hangutánzásaival elszórakoztathatja szűkebb baráti körét és változatlanul hasznos polgára maradhat a hazának. Legfeljebb a selejtezés lehetne szigorúbb. A mi kedvünkért. Karrierre megy Mit tudtunk meg még, ami elismerésre méltó és érthető, ám az elkövetkező vetélkedőkön mégsem ajánlott „továbbjutásra”? Hogy sokak számára túlságosan vérre, életre, karrierre megy a játék. Még az első Fordulóban olvashattuk néhány résztvevő nyilatkozatát az ifjúsági lapban. Rokonszenves, őszinte nyilatkozatok voltak. Cs*ak ... Csak éppen kiderült belőlük, hogy a nyilatkozók az amatőrök játékos versenyét eldöntött pályaválasztásuk rakétakilö- vő-állomásának tekintik. Az egyik túl van már a Színművészeti Főiskola felvételi vizsgáján, a másik (a birkózó, egyensúlyozó honvéd) leszerelése után artistaként kíván elhelyezkedni. A dolog természetes. Hiszen — és erre a Televízió állandóan ismétlődő műsorokkal hívta fel a figyelmet — „a” Koncz Zsuzsa, „a” Hacki, „a” Kovács Kati is így kezdte. A félő csupán az, hogy a fél-profik, a mindent egy lapra tevők, a hírnevet és anyagi érvényesülést hajszolók zöme csalódik. A „Ki mit tiud?” pedig veszít játékosságából és a természetesnél több félreismert zsenit, a saját bőrében, köznapi életében feszengő, elégedetlen fiatalt „termel ki”, olyanokat, akik munkájuk végeztével a Vörösmarty téri kultúrpalota, meg a Televízió székháza környékén keringenek, vagy statisztaként remélik, hogy megakad rajtuk holmi „nagy ember” szeme. Persze, néhány valódi tehetség kiugrása ezt a rossz társadalmi jelenséget némiképp kiegyenlíti.