Tükör, 1973. április-június (10. évfolyam, 14-26. szám)

1973-06-12 / 24. szám

ÚJ POLITIKA?N­ ixon elnök, amikor latin­amerikai küldöttségeket fo­gad, rendszerint hatáskeltő mó­don emlékezik vissza arra, hogy annak idején, újdonsült nejével, Pátriáéval, Közép- és Dél-Ame­­rikában töltötte mézesheteit. Az Egyesült Államok manapság azonban aligha éli mézesheteit a déli kontinenssel... Rogers külügyminiszter csak nemrégen tért vissza tizenhét na­pos „protokolláris villámlátogatá­sáról”, amelynek során gyors egymásutánban felkereste Mexi­kót, Nicaraguát, Venezuelát, Pe­rut, Kolumbiát, Brazíliát, Jamai­cát, majd Argentínában részt vett Cam­pora elnök beiktatásán. Bue­nos Airesben, a chilei nagykövet­ség épületében háromnegyedórás megbeszélés zajlott le Allende és az amerikai külügyminiszter kö­zött, ez a találkozó nem szerepelt az előzetes programtervezetekben. Késés a Rózsaszínű Házban Az amerikai sajtótudósítók a lá­togatás második félidejében már megkockáztatták azt a véleményt, hogy ezúttal elmaradnak a rom­lott paradicsomok és záptojások. (A célzás arra vonatkozott, hogy Nixont még Eisenhower aláno­kéként, majd négy évvel ezelőtt Nelson Rockefellert a Fehér Ház küldötteként heves tüntetésekkel fogadták Latin-Amerika-szerte, páncélozott kocsijukra poshadt gyümölcsök és zápuló tojások áradata zúdult.) Nos, az elége­dettség korai volt, mert amikor Buenos Airesben az elnöki palota, a híres Rózsaszínű Ház felé in­dult, tüntetők tömege állta el út­ját s kénytelen volt visszafordul­ni. Az amerikai külügyminiszter végül is alaposan elkésett s nem lehetett jelen azokban az ünne­pélyes percekben, amikor Lanus­­se tábornok leköszönt az elnök­ségről s átadta hivatalát Hector Camporának. Az igazi gondot mégsem közvetlenül az utca han­gulata jelentette Rogersnek. Azok a jelszavak, amelyeket korábban az amerikai vendégek és saját kormányuk ellen felvonuló cso­portok hangoztattak, a nagy vál­tozások nyomán, ma már több helyütt a kormányépületekben is hallhatók. Néhány megrögzött ame­­rikabarát rendszert leszámítva, Washington képviselőjét hiva­talosan is meglehetősen hű­vös fogadtatásban részesítették. A Rogers-látogatás villanófényé­nél az Egyesült Államoknak még inkább szembe kell néznie latin­­amerikai politikájának terebélye­sedő csődtömegével. Jó egy évti­zeddel ezelőtt Kennedy tűzte elő­ször napirendre ennek gyökeres felülvizsgálatát. Amikor 1961-ben kudarcba fulladt a Kuba ellen irányuló zsoldostámadás, majd egy esztendővel később kiderült, hogy a rakétaválsággal kirobban­tott feszültség sem hozhatott eredményt — meghirdette a Szö­vetség a Haladásért programot. A terv célja az volt, hogy négy­­milliárd dolláros segéllyel csök­kentse a földrész elmaradottsá­gát; feloldja gazdasági és társa­dalmi feszültségeit; „pozitív egyensúlyt” biztosítson a kubai példával szemben s kialakítsa a Washingtonnal rokonszenvező, demokratikus és virágzó latin­amerikai mintaállamokat. A nagy lendülettel megindított program azonban hamarosan fennakadt a realitások zátonyán. A segélypénzek elkallódtak, az alapvető gazdasági és társadalmi problémákat nem tudták és nem akarták megoldani s úgy, mint azelőtt, folytatódtak a puccsok. Amikor pedig 1965-ben, a ki­csiny Dominikában egy demok­ratikus kísérlet kezdett kibonta­kozni, Washingtonban meghirdet­ték a Johson-doktrínát, amely­nek értelmében amerikai tenge­részgyalogosok szálltak partra Santo Domingóban. Széttöredezett blokád A régi recept szerint a mézes­madzagtól a nagy furkósbotig az amerikai politika valamennyi eszközét bevezették Latin-Ameri­­kában, de hiába. A Kuba földjén épülő szocialista rendszer mellett az Egyesült Államoknak számol­nia kell Chilében a Népi Egység haladó kormányával, az 1973 de­cemberében esedékes venezuelai választásokon egy erős népfront jelentkezésével, Uruguayban a bontakozó Széles Fronttal. Új tí­pusú haladó katonai kormányza­tok jöttek létre Peruban, Pana­mában, egyelőre csupán elemei­ben Ecuadorban. A változás jelei bontakoztak ki Argentínában, Campora máris teljesíteni igye­kezett több választási ígéretét, s a közép-amerikai kis „banánköz­társaságok” közül Costa Rica igen nagy bátorsággal leplezte le a CIA (amerikai Központi Hír­szerző Ügynökség) tevékenységét. Természetesen egyoldalú lenne a kép, ha csupán ezeket az orszá­gokat említenénk. Paraguayban, Nicaraguában, Guatemalában, és másutt szinte rezzenetlenek a reakciós diktatúrák, a brazil ka­tonai juntával a középpontban az Egyesült Államok pedig egy Wa­­shington-barát új latin-amerikai erőközpontot szeretne létrehozni. Figyelembe véve az összes ténye­zőket, mégis megállapítható a „zöld kontinens” örvendetes fej­lődése. Ez kifejezésre juthat a Kuba­­ellenes blokád széttöredezésében is. Amikor az Amerikai Államok Szervezetében 1962-ben megtör­tént Kuba „kiátkozása”, Mexikó kivételével, valamennyi latin­amerikai ország szakított Havan­nával. Az elmúlt években először Chile és Peru állította heyre diplomáciai kapcsolatait Kubá­val, de Castro dél-amerikai útja során rövid időre megállt Quitó­­ban, Ecuador fővárosában is. Az­után négy karib-tengeri ország (Guayana, Trinidad-Tobago, Ja­maica, Barbados) döntött a kap­csolatok felvételéről, majd Ar­gentínában Campora tette meg ezt a lépést. Történelmi igazság­szolgáltatásként is, hiszen tizen­egy évvel ezelőtt Argentína tá­madta talán a legélesebben a szigetországot. A latin-amerikai szakértők tudni vélik, hogy a kö­vetkező Venezuela lesz a sorban, s ez a gazdasági kapcsolatok — esetleges olajszállítások­ — szem­pontjából sem lebecsülendő. Panamában Panamáról A latin-amerikaiak véleménye az idén tavasszal sűrítetten jutott felszínre három jelentős nemzet­közi értekezleten. Az ENSZ Biz­tonsági Tanácsa Addisz Abeba után, második alkalommal tartott „kihelyezett ülést”, ezúttal Pana­ma fővárosában. A genius boá, a hely szelleme a latin-amerikai országok gazdasági önállósodását, különösképpen pedig a Panama­csatorna ügyét állította a viták középpontjába. Ismét egy törté­nelmi fricska: Panamát hetven évvel ezelőtt az amerikaiak „ta­lálták ki”, államcsínnyel szakí­tották el Kolumbiától, hogy en­gedelmes állam szülessék a csa­tornához. Most viszont ez a Pa­nama került szembe a korábbi pártfogóval. Quitóban az ECLA, az ENSZ latin-amerikai gazdasá­gi bizottsága tartotta meg jubi­leumi ülésszakát. Itt ugyancsak megfogalmazódott a „második függetlenség” követelése. Hiszen a jelenlegi állapotok szerint, ha az Egyesült Államok csupán fél centtel fizet kevesebbet egy-egy font (kb. 45 dekagramm) cuko­rért vagy kávéért, az Dominiká­nak 31 millió, Brazíliának 53 mil­lió dollár veszteséget okoz. Az ugyancsak negyedszázados AÁSZ Washingtonban tartotta meg két­hetes ünnepi közgyűlését. Ezen az amerikaiö?i kapcsolatok kerültek bonckés alá s határozat született az eddigi elvek és az eddigi gya­korlat felülvizsgálatáról. A „rokonság" fokai Washingtonnak lépnie kellett s meghirdették — éppen ezen az AÁSZ értekezleten — az Egye­sült Államok „új latin-amerikai politikáját”. Mi az új ebben a politikában? Rogers megfogalma­zása szerint átalakulóban vannak a „rokoni formák”, Washington fel akar hagyni az eddigi „atyás­­kodással”, paternalizmussal és a partnerságot, az „egyenrangúak testvériségét” kívánja. Az elkép­zelés egyelőre csupán a jelszavak szintjén mozog, Washington nem fejtette ki, mit is ért az egyen­rangúság és testvérkedés alatt, miként realizálná mindezt. Sőt, azok a hírek, hogy az Egyesült Államok akár még stratégiai tar­talékaiból is piacra dobna bizo­nyos nyersanyagokat, hogy így leszorítva azok árait, nyomást gyakoroljon a déli szomszédokra, nem éppen a jószándék megnyi­latkozását bizonyítják. Kézzelfogható eredményként vé­gül csak a Rogers-utazás maradt, amit az amerikai kormányzat azért kezdeményezett, hogy bizo­nyítsa : az ázsiai gondok és „Európa éve” mellett azért gon­dol Latin-Amerikára is. Sőt, fel­vetődött egy későbbi elnöki kör­út terve is. Csakhogy az önma­gukért való utazások vajmi keve­set érnek. Rogers „rokonlátoga­tása” során is hamar kitűnt, hogy az a poggyász, amelyben az „új latin-amerikai politikát” hoz­ta volna — valójában üres volt... RÉTI ERVIN Lanusse, argentin elnök (jobbról) átadja az elnöki hatalom jelvényét az új elnöknek, Hector José Camporának (balról)

Next