Tükör, 1973. április-június (10. évfolyam, 14-26. szám)
1973-06-12 / 24. szám
ÚJ POLITIKA?N ixon elnök, amikor latinamerikai küldöttségeket fogad, rendszerint hatáskeltő módon emlékezik vissza arra, hogy annak idején, újdonsült nejével, Pátriáéval, Közép- és Dél-Amerikában töltötte mézesheteit. Az Egyesült Államok manapság azonban aligha éli mézesheteit a déli kontinenssel... Rogers külügyminiszter csak nemrégen tért vissza tizenhét napos „protokolláris villámlátogatásáról”, amelynek során gyors egymásutánban felkereste Mexikót, Nicaraguát, Venezuelát, Perut, Kolumbiát, Brazíliát, Jamaicát, majd Argentínában részt vett Campora elnök beiktatásán. Buenos Airesben, a chilei nagykövetség épületében háromnegyedórás megbeszélés zajlott le Allende és az amerikai külügyminiszter között, ez a találkozó nem szerepelt az előzetes programtervezetekben. Késés a Rózsaszínű Házban Az amerikai sajtótudósítók a látogatás második félidejében már megkockáztatták azt a véleményt, hogy ezúttal elmaradnak a romlott paradicsomok és záptojások. (A célzás arra vonatkozott, hogy Nixont még Eisenhower alánokéként, majd négy évvel ezelőtt Nelson Rockefellert a Fehér Ház küldötteként heves tüntetésekkel fogadták Latin-Amerika-szerte, páncélozott kocsijukra poshadt gyümölcsök és zápuló tojások áradata zúdult.) Nos, az elégedettség korai volt, mert amikor Buenos Airesben az elnöki palota, a híres Rózsaszínű Ház felé indult, tüntetők tömege állta el útját s kénytelen volt visszafordulni. Az amerikai külügyminiszter végül is alaposan elkésett s nem lehetett jelen azokban az ünnepélyes percekben, amikor Lanusse tábornok leköszönt az elnökségről s átadta hivatalát Hector Camporának. Az igazi gondot mégsem közvetlenül az utca hangulata jelentette Rogersnek. Azok a jelszavak, amelyeket korábban az amerikai vendégek és saját kormányuk ellen felvonuló csoportok hangoztattak, a nagy változások nyomán, ma már több helyütt a kormányépületekben is hallhatók. Néhány megrögzött amerikabarát rendszert leszámítva, Washington képviselőjét hivatalosan is meglehetősen hűvös fogadtatásban részesítették. A Rogers-látogatás villanófényénél az Egyesült Államoknak még inkább szembe kell néznie latinamerikai politikájának terebélyesedő csődtömegével. Jó egy évtizeddel ezelőtt Kennedy tűzte először napirendre ennek gyökeres felülvizsgálatát. Amikor 1961-ben kudarcba fulladt a Kuba ellen irányuló zsoldostámadás, majd egy esztendővel később kiderült, hogy a rakétaválsággal kirobbantott feszültség sem hozhatott eredményt — meghirdette a Szövetség a Haladásért programot. A terv célja az volt, hogy négymilliárd dolláros segéllyel csökkentse a földrész elmaradottságát; feloldja gazdasági és társadalmi feszültségeit; „pozitív egyensúlyt” biztosítson a kubai példával szemben s kialakítsa a Washingtonnal rokonszenvező, demokratikus és virágzó latinamerikai mintaállamokat. A nagy lendülettel megindított program azonban hamarosan fennakadt a realitások zátonyán. A segélypénzek elkallódtak, az alapvető gazdasági és társadalmi problémákat nem tudták és nem akarták megoldani s úgy, mint azelőtt, folytatódtak a puccsok. Amikor pedig 1965-ben, a kicsiny Dominikában egy demokratikus kísérlet kezdett kibontakozni, Washingtonban meghirdették a Johson-doktrínát, amelynek értelmében amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra Santo Domingóban. Széttöredezett blokád A régi recept szerint a mézesmadzagtól a nagy furkósbotig az amerikai politika valamennyi eszközét bevezették Latin-Amerikában, de hiába. A Kuba földjén épülő szocialista rendszer mellett az Egyesült Államoknak számolnia kell Chilében a Népi Egység haladó kormányával, az 1973 decemberében esedékes venezuelai választásokon egy erős népfront jelentkezésével, Uruguayban a bontakozó Széles Fronttal. Új típusú haladó katonai kormányzatok jöttek létre Peruban, Panamában, egyelőre csupán elemeiben Ecuadorban. A változás jelei bontakoztak ki Argentínában, Campora máris teljesíteni igyekezett több választási ígéretét, s a közép-amerikai kis „banánköztársaságok” közül Costa Rica igen nagy bátorsággal leplezte le a CIA (amerikai Központi Hírszerző Ügynökség) tevékenységét. Természetesen egyoldalú lenne a kép, ha csupán ezeket az országokat említenénk. Paraguayban, Nicaraguában, Guatemalában, és másutt szinte rezzenetlenek a reakciós diktatúrák, a brazil katonai juntával a középpontban az Egyesült Államok pedig egy Washington-barát új latin-amerikai erőközpontot szeretne létrehozni. Figyelembe véve az összes tényezőket, mégis megállapítható a „zöld kontinens” örvendetes fejlődése. Ez kifejezésre juthat a Kubaellenes blokád széttöredezésében is. Amikor az Amerikai Államok Szervezetében 1962-ben megtörtént Kuba „kiátkozása”, Mexikó kivételével, valamennyi latinamerikai ország szakított Havannával. Az elmúlt években először Chile és Peru állította heyre diplomáciai kapcsolatait Kubával, de Castro dél-amerikai útja során rövid időre megállt Quitóban, Ecuador fővárosában is. Azután négy karib-tengeri ország (Guayana, Trinidad-Tobago, Jamaica, Barbados) döntött a kapcsolatok felvételéről, majd Argentínában Campora tette meg ezt a lépést. Történelmi igazságszolgáltatásként is, hiszen tizenegy évvel ezelőtt Argentína támadta talán a legélesebben a szigetországot. A latin-amerikai szakértők tudni vélik, hogy a következő Venezuela lesz a sorban, s ez a gazdasági kapcsolatok — esetleges olajszállítások — szempontjából sem lebecsülendő. Panamában Panamáról A latin-amerikaiak véleménye az idén tavasszal sűrítetten jutott felszínre három jelentős nemzetközi értekezleten. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa Addisz Abeba után, második alkalommal tartott „kihelyezett ülést”, ezúttal Panama fővárosában. A genius boá, a hely szelleme a latin-amerikai országok gazdasági önállósodását, különösképpen pedig a Panamacsatorna ügyét állította a viták középpontjába. Ismét egy történelmi fricska: Panamát hetven évvel ezelőtt az amerikaiak „találták ki”, államcsínnyel szakították el Kolumbiától, hogy engedelmes állam szülessék a csatornához. Most viszont ez a Panama került szembe a korábbi pártfogóval. Quitóban az ECLA, az ENSZ latin-amerikai gazdasági bizottsága tartotta meg jubileumi ülésszakát. Itt ugyancsak megfogalmazódott a „második függetlenség” követelése. Hiszen a jelenlegi állapotok szerint, ha az Egyesült Államok csupán fél centtel fizet kevesebbet egy-egy font (kb. 45 dekagramm) cukorért vagy kávéért, az Dominikának 31 millió, Brazíliának 53 millió dollár veszteséget okoz. Az ugyancsak negyedszázados AÁSZ Washingtonban tartotta meg kéthetes ünnepi közgyűlését. Ezen az amerikaiö?i kapcsolatok kerültek bonckés alá s határozat született az eddigi elvek és az eddigi gyakorlat felülvizsgálatáról. A „rokonság" fokai Washingtonnak lépnie kellett s meghirdették — éppen ezen az AÁSZ értekezleten — az Egyesült Államok „új latin-amerikai politikáját”. Mi az új ebben a politikában? Rogers megfogalmazása szerint átalakulóban vannak a „rokoni formák”, Washington fel akar hagyni az eddigi „atyáskodással”, paternalizmussal és a partnerságot, az „egyenrangúak testvériségét” kívánja. Az elképzelés egyelőre csupán a jelszavak szintjén mozog, Washington nem fejtette ki, mit is ért az egyenrangúság és testvérkedés alatt, miként realizálná mindezt. Sőt, azok a hírek, hogy az Egyesült Államok akár még stratégiai tartalékaiból is piacra dobna bizonyos nyersanyagokat, hogy így leszorítva azok árait, nyomást gyakoroljon a déli szomszédokra, nem éppen a jószándék megnyilatkozását bizonyítják. Kézzelfogható eredményként végül csak a Rogers-utazás maradt, amit az amerikai kormányzat azért kezdeményezett, hogy bizonyítsa : az ázsiai gondok és „Európa éve” mellett azért gondol Latin-Amerikára is. Sőt, felvetődött egy későbbi elnöki körút terve is. Csakhogy az önmagukért való utazások vajmi keveset érnek. Rogers „rokonlátogatása” során is hamar kitűnt, hogy az a poggyász, amelyben az „új latin-amerikai politikát” hozta volna — valójában üres volt... RÉTI ERVIN Lanusse, argentin elnök (jobbról) átadja az elnöki hatalom jelvényét az új elnöknek, Hector José Camporának (balról)