Tükör, 1973. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)

1973-10-02 / 40. szám

KÉPES POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP FŐSZERKESZTŐ: VETŐ JÓZSEF H. FŐSZERKESZTŐ: BÁCSKAI LÁSZLÓ SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST VIK­., GYULAI PÁL U. 14. TELEFON: 137-660 POSTAI LEVÉLCÍMÜNK: 1982 BUDAPEST 8. PF 6 KIADJA: A HÍRLAPKIADÓ VÁLLALAT LEVÉLCÍM: 1959 BUDAPEST FELELŐS KIADÓ: CSOLLÁNY FERENC TERJESZTI A MAGYAR POSTA ELŐFIZETHETŐ BÁRMELY POSTAHIVATALNÁL, A KÉZBESÍTŐKNÉL, A POSTA HÍRLAPÜZLETEIBEN ÉS A POSTA KÖZPONTI HÍRLAP IRODÁNÁL BUDAPEST V., JÓZSEF NÁDOR TÉR 1. SZ. ELŐFIZETÉSI DÍJ: EGY HÓNAPRA 16,— FORINT NEGYEDÉVRE 48,— FORINT EGY ÉVRE 192 — FORINT 73.3015 ATHENAEUM NYOMDA BUDAPEST ROTÁCIÓS MÉLYNYOMÁS FELELŐS VEZETŐ: SOPRONI BÉLA VEZÉRIGAZGATÓ INDEX 25 817 Meg nem rendelt fényképe­kért és kéziratokért a szer­kesztőség nem vállal felelős­séget. A címlapon: Madaras József, írásunk a 15. oldalon. Fotó: Keleti Éva (MTI). A hátoldalon: Nagy keresztrejtvény Önkéntesség és önkény Három év óta a demokrácia egyik legbiztatóbb reménysé­ge volt ez a földrajzilag tő­lünk annyira távoli, lelkünk­höz mégis oly közel férkőzött latin-amerikai ország. S most egyszeriben, hirtelen és bru­tális eszközökkel elárasztotta a fasizmus Chilét. A fasizmus menedékjogot kap Milyen könnyen tudjátok ki­mondani a fasizmus szót, bo­csátkozott vitába valaki, nemrég jártak itt látogató­ban a chilei rokonaim és azt mesélték, náluk olyan de­mokrácia volt és van, hogy például Eduardo Frei az elő­ző elnök fényes nappal sétál­gatott Santiago utcáin a fe­leségével s közel-távol sem ólálkodott sehol egy testőr. E vitatkozóval azonban sen­ki nem értett szót. Annyi­szor megtanultuk már a tör­ténelemben, hogy a demok­rácia, sajnos, nem Frei utcai sétáin múlik, mint ahogy a fasizmus sem a gázkamrával kezdődik — az már az End­­lösung, ahogy Eichmannek is nevezték, s végső megoldás, amellyel befejeződni szokott. A kezdete igen gyakran jobb­oldali tisztek katonai puccsa és ezt mi magyarok, kivált azok a nemzedékeink, ame­lyek még Horthy Miklós ten­gernagy országában nőttek fel, nagyon jól megtanultuk. „Én sohase menekülök el el­lenségeim elől és egyetlen követségtől sem kérek mene­déket” — nem sokkal a puccs előtt nyilatkozta ezt Salva­dor Allende, Chile 1970. szep­tember 4-én törvényesen megválasztott köztársasági elnöke Régis Debray hajdani guevarista, néhány évig Bo­líviában bebörtönzött, majd Allende Chiléjében lábado­zó-pihenő, utóbb latin-ame­rikai tapasztalatairól Párizs­ban könyvet kiadó újságíró­nak. És csakugyan nem kért me­nedéket, inkább vállalta a halált azon a helyen, ahová a nép állította őt. Ismét me­nedékjogot kért viszont ma­gának a fasizmus, mégpedig olyan országban, ahol eddig se vízumhoz se mandátumhoz soha nem jutott. Koncentrációs tábor a stadionban „Főként letartóztatott diá­kokkal tele teherautók ro­bogtak a Robinson-szigetre, foglyok más csoportjait pe­dig a santiagói futballsta­­dionba hurcolták” — így írt a letartóztatásokról, a depor­tálásokról a rengeteg halott­ról és sebesültről Marlise Si­mons, a Washington Post chilei tudósítója. (S keserűen eltűnődik az ember: lám, az ország gazdasági életének megbénítására korábban ösz­­szeesküvő teherautó-tulajdo­nosok most, ennél a terror­akciónál már nem sztrájkol­tak, a junta foglyainak szál­lítására rendelkezésre bocsá­tották kocsijukat.) Az amerikai újságírónő kí­vülállóként, két letartózta­tott, majd később nagykövet­ségük erélyes követelésére szabadon engedett svéd ál­lampolgár, a 24 éves Henrik Janbell mérnök és a 35 éves Claes Cromer közgazdász pe­dig személyes áldozatként nyilatkozhatott a junta ter­rorjáról. A stadionba hurcol­ták őket is, ott napokon át egy folyosón feküdtek, arccal a föld felé, kezüket tarkóju­kon összekulcsolva. „Megrug­dostak és ütlegeltek bennün­ket, másokat pedig kivezet­tek és agyonlőttek” — mond­ta Cromer, aki a rögtönzött koncentrációs táborrá átala­kított stadion parancsnoká­ban fölismerte a Haza és Szabadság elnevezésű fasisz­ta szervezet Robert Thieme nevű egyik vezetőjét. Fehér terror tört tehát hata­lomra puccs útján Chilében, akárcsak 19-ben Magyaror­szágon Horthy, Héjjas, Pró­­nay vezetésével. De amíg ná­lunk akkor proletárdiktatú­rát váltottak fel, egy forra­dalmi terror elleni harc adta hivatkozásukat saját ellen­­forradalmi terrorjuk gyakor­lására, addig mai chilei elv­barátaik még ennyi magya­rázkodásra sem képesek, hi­szen egy polgári demokrati­kus alkotmány alapján ural­kodó elnököt és kormányt gyilkoltak, illetve döntöttek meg! S abban is továbbmen­tek Horthyéknál, hogy nem­csak a kommunista pártot tiltották be, hanem a szocia­listát is. A „tragikus vétség" Forgatom a Tükör 1970. szeptember 29-i számát, új­ra olvasom a Chilében vajon másképp lesz? című cikket. Amely idézi a külföldi lapok akkori chilei elemzésének — mert akkor is ezzel a latin­amerikai országgal volt tele a világsajtó — tartalmát és címeit „Forradalom fegyver nélkül” — írta a londoni Economist s milyen súlyosan cseng e tárgyilagos megálla­pítás most, hogy az ellenfor­radalom viszont csak fegy­verrel tudta magához ragad­ni a hatalmat, „önként vá­lasztott marxizmus” — volt az International Herald Tri­bune akkori publicisztikájá­nak címe, amely megint csak azt juttatja eszünkbe, hogy lám, az anti-marxizmust vi­szont nem önként vállalta Chile népe, azt csak erőszak­kal sikerült a nyakába akasz­tani. A Tükör akkori cikke részle­tesen ismertette a nyugat­német Spiegel beszélgetését Allende elnökkel. Mai szem­mel olvasva ezt az interjút, a chilei tragédia lezajlása után, világosabbá válik Sal­vador Allende e dráma tragi­kus hősének — hasonlatunk­nál maradva — „tragikus vétsége”. Feltehetően a nai­vitásig menő bizalom okozta bukását. Hiszen a politikai­lag „dörzsölt”, s ennek meg­felelően szkeptikus hambur­gi lapszerkesztők, noha érez­hető rokonszenvvel fogadták a chilei kísérletet, már ak­kor, három esztendeje feltet­ték a kérdést Allendének: „Beavatkozik-e a hadsereg a Népfront jelöltje ellen, s hogy ha mégsem, képes lesz-e az Egyesült Államok gazda­sági eszközökkel tönkretenni a győztes baloldalt?” Allende optimista válaszában el­mondta: a puccsoknak ezen a kontinensén Chile a kivé­tel, mert itt minden elnök a mandátuma lejártáig kor­mányzott, a parlament száz­húsz éve áll fenn, s az or­szágban mindig olyan polgá­ri demokrácia volt, mint se­hol másutt Latin-Ameriká­­ban. Ez volt az utolsó felvétel, amely Allendéről még életében ké­szült. Utoljára integet népének az elnöki palota erkélyéről... ... Nem sokkal ezután a fasiszta katonai junta parancsára tan­kok dübörögtek fel az elnöki palota közelében és a légierő is bombazáport zúdított az épületre Ki az áldozat ? A Spiegel tovább forszírozta a kérdést, kifejtve, hogy a történelem tanulsága szerint a kapitalisták sohasem mon­dottak le önként hatalmuk­ról, Chilében vajon ezúttal másképp lesz? A polgári alkotmány s a szocializmus forradalmi vál­tozásait egyaránt vállaló, jobb felől és a szélső „balol­dalról” egyként támadott Al­­lende­s Népi Egység kor­mányzata végül is elbukott a Pinochet tábornok és társai vezette fasiszta junta fegyve­res felkelése nyomán. Allen­­de lett tehát Chile történel­mének első elnöke, aki nem kormányozhatott mandátu­ma lejártáig: úgy akadályoz­ták meg benne, hogy meg­gyilkolták. Majdnem úgy tör­tént tehát, ahogy a Spiegel három éve elképzelte: az USA — korábbi nyílt kato­nai beavatkozási manőverei­nél ezúttal sokkal kifinomul­tabb háttéreszközöket hasz­nálva — mindent megtett, hogy az országot gazdasági­lag tönkre tegye. Azután pe­dig, a káoszt kihasználva és a válságra hivatkozva fegy­veresen beavatkozott a chilei hadsereg a Népfront jelöltje, a törvényesen megválasztott elnök és kormánya ellen. Csakhogy amint ezt még a tekintélyes svájci polgári he­tilap, a Weltwoche is leszö­gezi, az áldozat nemcsak Al­­lende, hanem a demokrácia eszménye is, egy ingatag kontinensen. Azt is hozzá kell fűznünk azonban, amit Olivier Todd a párizsi Nou­­vel Observateur szerkesztője így fogalmazott: „Allende halálával egy­szersmind egy egyedülálló modell is meghalt. Csakhogy nincs olyan , puccs, amely meg tudná ölni az eszmé­nyeket.”­­ BARABÁS TAMÁS

Next