Tükör, 1973. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)
1973-10-02 / 40. szám
KÉPES POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP FŐSZERKESZTŐ: VETŐ JÓZSEF H. FŐSZERKESZTŐ: BÁCSKAI LÁSZLÓ SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST VIK., GYULAI PÁL U. 14. TELEFON: 137-660 POSTAI LEVÉLCÍMÜNK: 1982 BUDAPEST 8. PF 6 KIADJA: A HÍRLAPKIADÓ VÁLLALAT LEVÉLCÍM: 1959 BUDAPEST FELELŐS KIADÓ: CSOLLÁNY FERENC TERJESZTI A MAGYAR POSTA ELŐFIZETHETŐ BÁRMELY POSTAHIVATALNÁL, A KÉZBESÍTŐKNÉL, A POSTA HÍRLAPÜZLETEIBEN ÉS A POSTA KÖZPONTI HÍRLAP IRODÁNÁL BUDAPEST V., JÓZSEF NÁDOR TÉR 1. SZ. ELŐFIZETÉSI DÍJ: EGY HÓNAPRA 16,— FORINT NEGYEDÉVRE 48,— FORINT EGY ÉVRE 192 — FORINT 73.3015 ATHENAEUM NYOMDA BUDAPEST ROTÁCIÓS MÉLYNYOMÁS FELELŐS VEZETŐ: SOPRONI BÉLA VEZÉRIGAZGATÓ INDEX 25 817 Meg nem rendelt fényképekért és kéziratokért a szerkesztőség nem vállal felelősséget. A címlapon: Madaras József, írásunk a 15. oldalon. Fotó: Keleti Éva (MTI). A hátoldalon: Nagy keresztrejtvény Önkéntesség és önkény Három év óta a demokrácia egyik legbiztatóbb reménysége volt ez a földrajzilag tőlünk annyira távoli, lelkünkhöz mégis oly közel férkőzött latin-amerikai ország. S most egyszeriben, hirtelen és brutális eszközökkel elárasztotta a fasizmus Chilét. A fasizmus menedékjogot kap Milyen könnyen tudjátok kimondani a fasizmus szót, bocsátkozott vitába valaki, nemrég jártak itt látogatóban a chilei rokonaim és azt mesélték, náluk olyan demokrácia volt és van, hogy például Eduardo Frei az előző elnök fényes nappal sétálgatott Santiago utcáin a feleségével s közel-távol sem ólálkodott sehol egy testőr. E vitatkozóval azonban senki nem értett szót. Annyiszor megtanultuk már a történelemben, hogy a demokrácia, sajnos, nem Frei utcai sétáin múlik, mint ahogy a fasizmus sem a gázkamrával kezdődik — az már az Endlösung, ahogy Eichmannek is nevezték, s végső megoldás, amellyel befejeződni szokott. A kezdete igen gyakran jobboldali tisztek katonai puccsa és ezt mi magyarok, kivált azok a nemzedékeink, amelyek még Horthy Miklós tengernagy országában nőttek fel, nagyon jól megtanultuk. „Én sohase menekülök el ellenségeim elől és egyetlen követségtől sem kérek menedéket” — nem sokkal a puccs előtt nyilatkozta ezt Salvador Allende, Chile 1970. szeptember 4-én törvényesen megválasztott köztársasági elnöke Régis Debray hajdani guevarista, néhány évig Bolíviában bebörtönzött, majd Allende Chiléjében lábadozó-pihenő, utóbb latin-amerikai tapasztalatairól Párizsban könyvet kiadó újságírónak. És csakugyan nem kért menedéket, inkább vállalta a halált azon a helyen, ahová a nép állította őt. Ismét menedékjogot kért viszont magának a fasizmus, mégpedig olyan országban, ahol eddig se vízumhoz se mandátumhoz soha nem jutott. Koncentrációs tábor a stadionban „Főként letartóztatott diákokkal tele teherautók robogtak a Robinson-szigetre, foglyok más csoportjait pedig a santiagói futballstadionba hurcolták” — így írt a letartóztatásokról, a deportálásokról a rengeteg halottról és sebesültről Marlise Simons, a Washington Post chilei tudósítója. (S keserűen eltűnődik az ember: lám, az ország gazdasági életének megbénítására korábban öszszeesküvő teherautó-tulajdonosok most, ennél a terrorakciónál már nem sztrájkoltak, a junta foglyainak szállítására rendelkezésre bocsátották kocsijukat.) Az amerikai újságírónő kívülállóként, két letartóztatott, majd később nagykövetségük erélyes követelésére szabadon engedett svéd állampolgár, a 24 éves Henrik Janbell mérnök és a 35 éves Claes Cromer közgazdász pedig személyes áldozatként nyilatkozhatott a junta terrorjáról. A stadionba hurcolták őket is, ott napokon át egy folyosón feküdtek, arccal a föld felé, kezüket tarkójukon összekulcsolva. „Megrugdostak és ütlegeltek bennünket, másokat pedig kivezettek és agyonlőttek” — mondta Cromer, aki a rögtönzött koncentrációs táborrá átalakított stadion parancsnokában fölismerte a Haza és Szabadság elnevezésű fasiszta szervezet Robert Thieme nevű egyik vezetőjét. Fehér terror tört tehát hatalomra puccs útján Chilében, akárcsak 19-ben Magyarországon Horthy, Héjjas, Prónay vezetésével. De amíg nálunk akkor proletárdiktatúrát váltottak fel, egy forradalmi terror elleni harc adta hivatkozásukat saját ellenforradalmi terrorjuk gyakorlására, addig mai chilei elvbarátaik még ennyi magyarázkodásra sem képesek, hiszen egy polgári demokratikus alkotmány alapján uralkodó elnököt és kormányt gyilkoltak, illetve döntöttek meg! S abban is továbbmentek Horthyéknál, hogy nemcsak a kommunista pártot tiltották be, hanem a szocialistát is. A „tragikus vétség" Forgatom a Tükör 1970. szeptember 29-i számát, újra olvasom a Chilében vajon másképp lesz? című cikket. Amely idézi a külföldi lapok akkori chilei elemzésének — mert akkor is ezzel a latinamerikai országgal volt tele a világsajtó — tartalmát és címeit „Forradalom fegyver nélkül” — írta a londoni Economist s milyen súlyosan cseng e tárgyilagos megállapítás most, hogy az ellenforradalom viszont csak fegyverrel tudta magához ragadni a hatalmat, „önként választott marxizmus” — volt az International Herald Tribune akkori publicisztikájának címe, amely megint csak azt juttatja eszünkbe, hogy lám, az anti-marxizmust viszont nem önként vállalta Chile népe, azt csak erőszakkal sikerült a nyakába akasztani. A Tükör akkori cikke részletesen ismertette a nyugatnémet Spiegel beszélgetését Allende elnökkel. Mai szemmel olvasva ezt az interjút, a chilei tragédia lezajlása után, világosabbá válik Salvador Allende e dráma tragikus hősének — hasonlatunknál maradva — „tragikus vétsége”. Feltehetően a naivitásig menő bizalom okozta bukását. Hiszen a politikailag „dörzsölt”, s ennek megfelelően szkeptikus hamburgi lapszerkesztők, noha érezhető rokonszenvvel fogadták a chilei kísérletet, már akkor, három esztendeje feltették a kérdést Allendének: „Beavatkozik-e a hadsereg a Népfront jelöltje ellen, s hogy ha mégsem, képes lesz-e az Egyesült Államok gazdasági eszközökkel tönkretenni a győztes baloldalt?” Allende optimista válaszában elmondta: a puccsoknak ezen a kontinensén Chile a kivétel, mert itt minden elnök a mandátuma lejártáig kormányzott, a parlament százhúsz éve áll fenn, s az országban mindig olyan polgári demokrácia volt, mint sehol másutt Latin-Amerikában. Ez volt az utolsó felvétel, amely Allendéről még életében készült. Utoljára integet népének az elnöki palota erkélyéről... ... Nem sokkal ezután a fasiszta katonai junta parancsára tankok dübörögtek fel az elnöki palota közelében és a légierő is bombazáport zúdított az épületre Ki az áldozat ? A Spiegel tovább forszírozta a kérdést, kifejtve, hogy a történelem tanulsága szerint a kapitalisták sohasem mondottak le önként hatalmukról, Chilében vajon ezúttal másképp lesz? A polgári alkotmány s a szocializmus forradalmi változásait egyaránt vállaló, jobb felől és a szélső „baloldalról” egyként támadott Allendes Népi Egység kormányzata végül is elbukott a Pinochet tábornok és társai vezette fasiszta junta fegyveres felkelése nyomán. Allende lett tehát Chile történelmének első elnöke, aki nem kormányozhatott mandátuma lejártáig: úgy akadályozták meg benne, hogy meggyilkolták. Majdnem úgy történt tehát, ahogy a Spiegel három éve elképzelte: az USA — korábbi nyílt katonai beavatkozási manővereinél ezúttal sokkal kifinomultabb háttéreszközöket használva — mindent megtett, hogy az országot gazdaságilag tönkre tegye. Azután pedig, a káoszt kihasználva és a válságra hivatkozva fegyveresen beavatkozott a chilei hadsereg a Népfront jelöltje, a törvényesen megválasztott elnök és kormánya ellen. Csakhogy amint ezt még a tekintélyes svájci polgári hetilap, a Weltwoche is leszögezi, az áldozat nemcsak Allende, hanem a demokrácia eszménye is, egy ingatag kontinensen. Azt is hozzá kell fűznünk azonban, amit Olivier Todd a párizsi Nouvel Observateur szerkesztője így fogalmazott: „Allende halálával egyszersmind egy egyedülálló modell is meghalt. Csakhogy nincs olyan , puccs, amely meg tudná ölni az eszményeket.” BARABÁS TAMÁS