Tükör, 1973. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)

1973-10-16 / 42. szám

A KÉPERNYŐ ELŐTT A huszadik s A negyvenegyedik Az elmúlt hét vége műsorai közül kiemelkedik a Csuhraj­­filmsorozat elindítása A negyvenegyedik című, 1956-ban ké­szült és sorrendben az első Csuhraj nagyjátékfilmmel, valamint a Szép Ernő halálának huszadik évfordulójára készített műsor, az író novelláinak, jeleneteinek televízióra alkalmazása — és rendezése — Kalmár András által. A késő szombat esti adásokban valósítja meg a tv azt a dicsé­retes szándékát, hogy sorra veszi a világ legnagyobb élő filmrendezőinek munkásságát. Eddig az olasz Federico Felli­ni és a lengyel Andrzej Wajda filmeit — amelyek közül egyik-másikról nyugodtan mondhatjuk: műalkotásait — ve­títették, most pedig sor került a szovjet Grigorij Csuhraj életművének bemutatására. Sok tv-néző talán egyet sem lá­tott eddig ezek közül a moziban, nekik nyújtja a televízió e sorozatával a legnagyobb műélvezetet. Mi viszont, akik ko­rábban Csuhraj valamennyi munkáját láttuk, most szívesen végignézzük újra mindet a soron következő szombat esté­ken, mert régen tudjuk már: ez az emberileg is oly rendkí­vül szuggesztív és rokonszenves szovjet művész csakugyan méltó a „legnagyobbak” klubjának tagságára. A negyvenegyedik az első, de még nem a legnagyobb filmje (az a Ballada a katonáról­­, vagy ki tudja, tán csak ezután fogja megcsinálni?), mégis filmtörténeti jelentőségű: a XX. kongresszus utáni új filmművészeti aranykor első jelentős alkotása. Halálának huszadik évfordulójára sugározta a Szép Ernő mű­sort a tv, s tegyük örömmel hozzá: végre nem ritka vendég már ez a kitűnő író a képernyőn. Az Úriemberek vagyunk, öt novella feldolgozása, jelene­tei, lazán köréje simuló keret játékkal. Jó munka volt, bár a jelenetek nem voltak egyenértékűek. Szép Ernő írói erényei­nek java részét azonban felmutatták így is: csendes líráját, fi­nom humorral átszőtt szomor­úságát, találó emberábrázolását, hangulatteremtő erejét. BARABÁS TAMÁS vagy halva. De ki? És miért? És miért nem jelentkezett még senki sem? Halálának hírét közben be­mondta a rádió. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy sem sze­rencsétlenség, sem öngyilkosság nem volt. — Mi történik ezután? — Münchentől kértünk segítséget. És hálistennek, ezúttal nem voltak bürokratikusak, bár megkeresésünk hivatalosan csak holnap ér oda. Maurach cigarettára gyújtott. — Még semmit sem tudunk. Azt sem, miért volt Frankfurtban, min dolgozott éppen. Jóformán semmit sem tudunk magánügyeiről. Egysze­rűen még túlságosan az elején tar­tunk. Legyen szíves, mondja meg ezt a kedves kollégáinak ott kint. De kérem, hogy holnap reggel hozzák le Jörgensen képét. Talán jelentkez­nek majd tanúk. — Legyen nyugodt, az újságok nagy ügyet csinálnak majd belőle. Mikor­ra várja a boncolás eredményét? — Holnap reggel. Ha felhív, többet mondhatok talán. — Majd az egyik emberem felhívja. Én még ma Münchenbe utazom. Lenne szíves beajánlani ottani kol­légájának? Maurach ránézett, s gunyorosan mo­solygott : — Nincs sok értelme. Kammhuber van ott. — No, akkor jó éjszakát. — Úgy látom, ismeri őt. — Nem szeret engem. A lapomat se. Mindig leéget a Tag javára. Lobenstein arra gondolt, honnan is­merheti egymást Maurach és Be­cher, a lapkiadó. Talán a kiadó jó állást ígért Maurach-nak, ha egy szép napon elege lesz a rendőri szol­gálatból? . Bechernek nemcsak ez a vállalata volt, hanem még vagy fél­tucat. Mintha nemrég említette is volna, hogy a Becher-üzemek vala­miféle őrséget szeretnének kiépíteni, mint a többi nagy konszern. Talán Maurach-nak már van is egy szer­ződés a zsebében. — Búcsúzom — mondta Lobenstein. — Megengedi, hogy nemsokára fel­hívjam Münchenből? — Természetesen. És jó szórakozást Kammhuberral. Röviddel hét után Lobenstein már a kocsiban ült. Arra is volt ideje, hogy a repülőtérről felhívja a Frankfurter Nachrichten szerkesztőségét. Közöl­ték vele, hogy Benno Bornig már délután hazament. Lobenstein hát otthon kereste. — Hallo, Benő! Hallottál valamit Jörgensenről? — Igen. Nem tudom elhinni! — Segítened kell nekem. Sorozatot kell írnom a REVUE számára. — Te? De hisz ez nem a te terüle­ted. Azt hittem, hogy csak szociál­­kritikai témákkal foglalkozol. — Ja, ember tervez, főnök végez. Naumann maga kért rá, s azt gondo­lom, hogy a sovány esztendőkben nem jön majd rosszul, ha valamiben a főnök kedvében jártam. Segítenél nekem? Én alig ismertem Jörgen­­sent. — Idejönnél még ma? — Nem. Gyorsan Münchenbe kell repülnöm, de azonnal jelentkezem, mihelyt hazaérkezem.­­ A müncheni repülőtéren, az in­formációnál egy fiatalember vár­ta Lobensteint, ő hozta a repülő­térre a bérautót. — Van kedve, hogy befuvarozzon a városba? — kérdezte az újságíró. Volt kedve hozzá. Különösen, hogy egy tízmárkást csúsztatott a kezébe. — Egyetemista? — Germanisztika és filozófia. — Hogyan lehet manapság még fi­lozófiát tanulni! A mi időnkben a filozófiát három mondatban össze le­het foglalni. Ha van valami­, vagy valaki. És: Egyél, vagy megesznek. És: Aki utolsó, abba harapnak a kutyák. Mi akar lenni maga? — Még nem tudom. Talán újságíró. — Ahhoz igazán nem kell tanulnia. Elvesztegetett idő. Okosnak kell len­ni. Keménynek. Vastagbőrűnek. Az emberek nyakára mászni. Lehúzni a bőrüket. Ha elöl kidobnak, mássz be az ablakon. Ásni, keresni, találni, kitalálni. És ami a legfontosabb: biz­tos állást szerezzen magának. Ott aztán tűnjön ki valamilyen módon, pl. könyököljön, furakodjon előre, felfelé. Bármilyen tüskés, sáros, pisz­kos az út... — Ön is így csinálta? — nézett rá a diák. — Maga tudja, ki vagyok? — Éppen ezért vállaltam ezt a mun­kát a diákok munkaközvetítőjénél. Tulajdonképpen másnak kellett vol­na kihoznia az autót. De egy ötösért átengedte nekem. Lobensteinnek nevetnie kellett. — Életemben először adtak el, még­hozzá ilyen olcsón. — Ne haragudjon. Azt gondoltam, talán használhat egy fiatalembert Münchenben, aki mindig rendelke­zésére áll. Amikor a Luisenstrasséra érkeztek, Lobenstein kérte a fiút, várjon rá. — Talán tényleg használhatom ma­gát. A kapu nyitva volt. Lobenstein meg­nézte a névjegyzéket: Jörgensen: második emelet balra. A lépcsőn, már majdnem a harma­dik emeleten egy sápadt, öreges férfi ült, ölében fényképezőgépet tartott. Amikor Lobenstein megállt a Jörgen­­sen-lakás előtt, a fényképezőgépes leszólt neki: — Maga a rendőrségtől van? Lobenstein felnevetett: — Nem vagyok hekus. — Rokon? — Az sem. — Akkor nyugodtan vissza is for­dulhat. Senkit sem engednek be. Többen voltunk itt, egész délután hiába próbálkoztunk. A többiek már el is mentek. — De maga még itt ül! A fotós kényszeredetten mosolygott: — Egyszer csak kijön valaki. Vagy én bejutok valahogy. Sohasem adom fel. Maga megpróbál bejutni? Vi­gyen magával. Tíz százalékot adok. Várta, hogyan reagál erre Loben­stein. Az belement a játékba. — Húsz. S csengetett. Harmadszorra jött va­laki. — Itt Lobenstein — szólt be. Egy tenyérnyire kinyílt az ajtó. A biztosító láncot nem akasztották ki. — Schraudenbach? — kérdezte Lo­benstein halkan, s minthogy a fo­lyosón elég sötét volt, egy lépést tett hátra, hogy valami fény essen ar­cára. Az ajtó ismét becsukódott. Majd lánccsörgés hallatszott. A fotóripor­ter felugrott helyéről, ő is lefelé igyekezett. — Maradj nyugton — intette le Lo­benstein, s besurrant az ajtón. Schreudenbach már várta. — Üdv, Schraudenbach. Jól csinál­tad. Nehéz volt? A kolléga a konyhába kalauzolta: — Van időnk. A néni az imént aludt el. Már-már ott tartottunk, hogy fél­tem, szívrohamot kap és vége. Ki tudja, mit csináltak volna akkor a többiek?! Már láttam a konkurrens lapok első oldalát: „A beteg, meg­viselt anyának meg kellett halnia, mert a REVUE a többi lapot ki akarta kapcsolni.” Egy ideig a szom­szédasszony segített, de aztán el kel­lett mennie, a gyerekei várták, s már féltem, hogy az örökös ajtónyi­­togatás közben valamelyik fickó még besurran a lakásba. Sokan van­nak kint? — Csak egy. Egy töpörödött fotóri­porter. (Folytatjuk) □ 27 JÁTÉK A BETŰKKEL Gyorsan közkedvelt lett egy új műsor. Márciusban indult a Játék a betűkkel, s rövidesen már a harmincadik adáshoz érkezik el. A fejtörő műsor játékveze­tője dr. Egri János. Feltettünk neki egy kérdést: — Milyen tapasztalatokat szereztek az eddigi adások során? — örülünk az érdeklődésnek. Úgy gon­doljuk, műsorunk egyik nagy erénye, hogy mindig kedden, a mese előtt je­lentkezik és húsz percig tart. A rövid műsoridő csak fokozza az izgalmat, a felszabadult játékosságot. — Mostanában meglehetősen ritka az élő adás a televízióban, minden bizony­nyal ez is egyik forrása a sikernek. — Természetesen ez is, de elsősorban az, hogy nálunk szeretnek játszani. Versenyzőink között akadnak 8—9 éves gyerekek és idős emberek, mint például az a 85 éves nyugdíjas is, aki történe­tesen bejött a stúdióba és bámulatos szellemi frisseséggel játszott. Pedig iga­zán nem könnyű a tévékamerák előtt szerepelni. Akik otthon képesek nagy­szerűen megoldani a feladványt, ami 400 pont feletti eredményt érne, itt, „a világ szeme előtt”, már nehezebben boldogulnak. Ennek ellenére a nézők is tanúi annak, hogy mennyi talpraesett, rögtönzésre kész versenyzőnk akad. — Időnként nem kevés az egy-egy fel­adványra jutó idő?­­ — Nem. Játékunk ritmusának ez felel meg a legjobban. Ez könnyed, derűs s mindenekelőtt szórakoztató műsor. Nem mozgat meg indulatokat, nem lehet „le­égni”. Sok embernek pedig lehetőséget nyújt a további fejlődésre. — Jelenleg hány aktív versenyzőt tar­tanak nyilván? — Hetenként 600—800 megfejtés érke­zik be hozzánk az adás után. Közülük számosan elérik a 400 pontot. Számukra most megalakítottuk a négyszázasok klubját. A továbbiakban innen választ­juk ki azokat a versenyzőket, akik sze­repelnek az élő adásban. Különös gon­dot fordítunk arra, hogy ha szerény eszközökkel is, de hozzájáruljunk anya­nyelvünk megszerettetéséhez, gazdagí­tásához. Érdekességként mondanám el, hogy felmerülnek olyan magyar sza­vak, melyeket ma már ritkán haszná­lunk. Ilyen volt például a macskaméz, ami tulajdonképpen a mézga, melyet különböző fák kérgén találhatunk, vagy a klakk, az összehajtható báli cilinder neve, amelyet egyébként még egy ér­telemben is használtak: a fizetett tap­­solókat hívták így. — Igyekeznek mindig egy kis megle­petéssel is szolgálni, ez megmutatkozik például a nyereményeknél is. — Minden játékhoz hozzátartozik a nyeremény. Mi azzal akarjuk vonzóbbá tenni, hogy a nyertes, a szerencsekerék segítségével, saját maga választhatja ki a nyereményét. De van egy jocker és egy kérdőjel is. Jocker esetén bármit választhat, a kérdőjel pedig­­ egy újabb meglepetés. Adtunk már élő puli­kutyát, első kiadású Ady kötetet, napi­­heti­ havi lapok, folyóiratok egyéves előfizetését. A huszonötödik adásunkat azzal is szerettük volna emlékezetessé tenni, hogy a két legjobb férfi verseny­­lő mérkőzött a két legjobb női verseny­zővel. Nos ezúttal a férfi páros nyert, nagy küzdelemben. A nők viszont „tud­tak veszíteni”, s vérbeli játékosokhoz méltóan gratuláltak a férfiaknak. — A játékmesternek van valami kíván­sága? — Igen. Minél többen nézzék a műsort, és sok megfejtést küldjenek be. B. L.

Next