Tükör, 1974. július-szeptember (11. évfolyam, 27-39. szám)
1974-08-13 / 33. szám
G A KÉPERNYŐ ELŐTTI--------------------------------------------------------------------------------------------------1 Sarkadi utolsó darabja A Hannibál utolsó útja című tévéjátékot — a főcím és a műsorújság szerint — Sarkadi Imre írta, Siklós Olga pedig fennmaradt töredékekből összeállította. Ha jól értelmezem, ezek szerint minden szöveg, amit itt hallottunk, a Sarkadié volt, ha vázlatosan írta is meg annak idején és sohase jutott hozzá művének végső színpadra (vagy pláne: tévére) szerkesztéséhez. Ez utóbbi munkát végezte el tehát Siklós Olga, akit magáért a felfedezésért, a kézirat megtalálásáért és gondozásáért, majd képernyőre segítéséért is elismerés illet. Mert az Út a tanyákról és a Szeptember, az Oszlopos Simeon és A gyáva rendkívül tehetséges és oly tragikus-fiatalon elhunyt írója igen érdekes és nagyon jó darabot írt, illetve őrizgetett jegyzetekben, töredékekben, valamiképp nem jutván hozzá szövegének végső formába öntéséhez. Elsősorban Hannibáljával teremtett emlékezetes, elgondolkodtató figurát, egy olyan deheroizált hőst, olyan gondolkodó, bölcs, jóságos, foglalkozásával és hivatásának — a hadvezérségnek — képzeteivel gyökeresen ellentétben álló embert, amilyenekkel leginkább Bernard Shaw és annak legjobb svájci tanítványa, Friedrich Dürrenmatt műveiben találkozunk. Abban, hogy ez az árnyaltan ábrázolt, rokonszenves gondolkodásúvá és egyéniségűvé rajzolt Hannibál annyira tetszett, jelentős része volt Gábor Miklósnak is, aki konzseniálisan játszotta el a figurát. Mellette Hajdúfy Miklós rendezésében, sok jó alakítást láttunk még, legkivált Inke László, Tordy Géza, Horváth Sándor, Őze Lajos, Béres Ilona és Bencze Ilona neve érdemel feljegyzést. A színes tévéfilmet nagyon szépen fényképezte Sík Igor, noha a színek számomra, sajnos, elvesztek, mert fekete-fehér televízión láttam. Színes volt azonban, átvitt értelemben, a tévéjáték maga sziporkázó ötleteivel, mély gondolataival, nemes és tiszta üzenetével, amely a békéről, a humanizmusról, az emberhez igazán méltó tevékenységek szépségéről szólt. BARABÁS TAMÁS Nyitott ősrégi a mondás: minden ügy mögött emberek vannak. Hátha még olyan emberek, akik hosszú esztendők óta gyűjtik a pénzt a lakásra, s a bürokrácia, a lélektelenség útvesztői miatt nem tudnak abba beköltözni. A Nyitott boríték című műsorban nem is egy ilyen ügyről értesülhettünk. Egyikük-másikuk nem is először szerepelt a tévé nagy nyilvánossága előtt. Kétszázhuszonhat család várja immáron több mint egy esztendeje a beköltözést az új lakásba, mindhiába. Mindhiába, mert a fővállalkozó úgy véli, hogy az alvállalkozók késlekednek. Objektív és szubjetív okokra is hivatkoznak. Sőt a rendeletek nem ismerését is felróják a megrendelőknek. S eközben sok-sok ember vár és legfeljebb reménykedik. Azután a következő ügy: lehetetlen, embertelen körülmények között lakik egy idős asszony, mert a háztulajdonos a lakását egyetlen romhalmazzá tette. Hány és hány határozat született, hogy ezt kell tenni, azt kell tenni, s mégis marad — legalábbis egyelőre — minden a régiben. Mindkét ügyben lenne, lehetne megoldás? Természetesen. A Nyitott boríték ésszerű tanácsokat adott erre, melyeket végre meg kellene fogadni. De változik a kép és egy szemétlerakodó telepet látunk. A lakók panaszkodnak: tűrhetetlen nyáron a por, télen a sár. A teherautók elviselhetetlen állapotokat teremtenek. Az itt élőknek bizony nincsen irigylésre méltó életük. S akkor mit látunk? A riporter „szembesíti” a két illetékest, a kerületi ta karítók náci vb elnökét és a Köztisztasági Hivatal egyik vezetőjét. Az eredmény? Hát igen, az eredmény — gyors és határozott intézkedés! Megállapodnak a részletekben, a műszaki tennivalókban, s még hátra van egy jellemző epizód. Szóba kerül, hogy meggyorsítaná a rendezést, az életfeltételek javítását, ha az érintett lakók hozzájárulnának ehhez egy kis társadalmi munkával. S a lakók, a bizony sokat szenvedett lakók közül nem is egy felajánlja a segítséget. Azután még egy levelet ismertetnek. Az egyik gyár munkásnői panaszt tettek egy helytelen normarendezésre. A válasz itt is gyors és hatásos. Az igazgató megváltoztatta a korábbi döntést, és helyt adott a munkásnők jogos panaszának. Két-két eset, két-két ügy. Természetesen nem egyforma, nem egymáshoz mérhető ügyek. De mégis van közös vonás bennük. Két esetben „győzedelmeskedik” a bürokrácia, az egymásratologatás, a felelősség áthárítás. A két másik esetben pedig a felelősségérzet, a döntési készség és akarat kerekedik felül. Az ügyek mögött tehát emberek vannak. De nemcsak sértett vagy éppen jól kiszolgált (mert erről sem szabad elfeledkezni!) emberek, hanem döntési, cselekvési joggal felruházott emberek is, legyenek azok művezetők, tanácsi vezetők vagy éppen vállalati igazgatók, akiknek mindenkori kötelességük az adott szó betartása és betartattása éppúgy, mint az ügyek lelkiismeretes intézése. B. L. humor innen-onnan humor innen-onnan humor innen-onnan humor innen-onnan Történelmi emlékmű . . . Hangsúlyoznom kell, hogy tisztelt földünk, az első törökellenes felkelés részvevője, községünk területén született. És hálánk jeléül most helyreállítjuk a házát. — Kedves elnök elvtárs, a községi bizottság irodájában nagy vonalakban már megismerkedtem e történelmi emlékmű tervével. Nem közölhetne néhány érdekes részletet olvasóink számára? — Örömmel. Nos hát, a ház, amelyet helyre akarunk állítani, vagy mint mondani szokás, romjaiból feltámasztani, a község legmagasabb helyén emelkedik majd, az új emlékpark kellős közepén, és kisvárosunk egyik legszebb épülete lesz. — Már megbocsásson, de amennyire tudom, az az ember, akiről beszélünk, a faluvégen, a patak menti völgyben született és nőtt fel. — Igaz, ez nyirkos, egészségtelen vidék volt. De helyes volna-e most, amikor lehetőségink ennyire bővültek, dicső hősünket és harcosunkat ilyen isten háta mögötti zugban hagyni? Nem kérem, úgy döntöttünk, hogy ő ezentúl ide kerül, egy emeletes házba. — Emeletes házba? De hiszen kunyhóban élt... — Igen, de most más történelmi időszakban élünk. Sokat vitáztunk erről és a többség amellett foglalt állást, hogy a helyreállítandó épületnek méltónak kell lennie e kiváló ember érdemeihez. — De neki mégiscsak kunyhója volt... — Hogyhogy kunyhója? Hát ezért gyűjtöttünk önkéntes adományokat? Vajon kunyhóért kértünk hozzájárulást a köztársasági költségvetésből? Manapság egyszerűen szégyen ilyesmiről beszélni! — Tehát emeletes ház lesz? — Igen, ezt megtárgyaltuk és jóváhagytuk. Velencei csillárok és ablakok, francia tapéta és porcelán ... A mintákat már megvizsgáltuk és jóváhagytuk. — így tehát fényűző villa lesz. Talán túlságosan is fényűző a felkelés egyszerű közkatonája számára? — Valóban így van. Mi azonban tudatosan választjuk ezt a megoldást. Tisztában vagyunk ugyanis azzal, hogy híres elődünk szerény ember volt. Abban a helyzetben azonban könnyű volt szerénynek lennie. Különleges fényűzést egyébként mi sem engedünk meg. Dolgozószobája például egészen egyszerű lesz. — Dolgozószobája? — Igen, kis dolgozószoba is lesz: asztalka, egy karosszék és írógép, természetesen régi mintájú. — Micsoda? írógép? — Persze, ő mint közkatona, csak szablyát meg lándzsát tartott a középen. Úgy vélem, közönséges tintával és lúdtollal is megelégedett. Annál inkább, mivel köztudomásúan írástudatlan volt. No de ... a körülmények köteleznek. — Mondja kérem, még mi érdekes lesz az első törökellenes felkelés e részvevőjének házában? — A pincében kis bárt rendezünk be, nemzeti stílusban. — Bárt? — Igen, ősi vendégszeretetünk jelképe gyanánt. — Tehát önök minden lehetőséget számba vettek? — Igen, kérem. Küldöttségünk végigjárt több európai országot, hogy tanulmányozza, miként oldják meg ott az ilyen problémákat. Higgye el, Franciaországban, a Loire mentén láttunk egy kastélyt, amely valamikor pompás lehetett, most pedig szörnyen elhanyagolt és rozzant. Szomorú lenne, ha a hozzánk látogató sok turista ilyesfélét látna minálunk, egy szocialista országban. — Engedje meg, hogy feltegyek még egy, utolsó kérdést: úgy gondolja ön, hogy az utódok az ön érdemeiről is hasonlóképpen megemlékeznek majd? — Azt hiszem, igen. Csakhogy van egy kis különbség. Mint láthatja, híres elődünk emlékművét csak most készítjük, az enyémről pedig magam gondoskodom jó előre, nehogy a hálás utódokat terheljem vele ... Miroszlav Mitrovics (Jugoszlávia) A gyerekek dolgozatot írnak. Cím: „Vendégségben a nagypapánál”. — A legrövidebb dolgozat szövege: ,,A nagypapa nem volt otthon”. — Banán van? — Nincs. — Citrom van? — Mindet eladtuk. — Narancs van? — Még nem hozták. — Hát akkor mi van? — Bocsásson meg, ez gyümölcsüzlet, nem pedig információs hivatal. * Pistike megitta a tintát! Mit csináljak? — írj ceruzával! * Közeledik a kislány születésnapja és a fiú tanácstalan. Mit vegyen neki? Anyjához fordul: — Mama, ha holnap lennél 17 éves, mit szeretnél magadnak? — Semmi többet! KIS SZTORIK