Tükör, 1974. július-szeptember (11. évfolyam, 27-39. szám)

1974-09-17 / 38. szám

a labdarúgó évad indulásával újra kezdődő futball-huliganizmus. Ez a jelenség nem régen kezdődött, de mintha állandósult volna és éppen abban az országban, amely nemcsak a futball, de a fair play őshazája is. Elsősorban garázda ifjakról van szó, ilyen szurkolókra sem a második li­gába visszaesett Manchester U­nited­­nek (mert főként körülötte tobzód­nak), sem más egyesületnek nincs szüksége, ezt a sportklubok vezetői, szerencsére, kinyilvánították. S hogy itt mennyire nem igazi, csak éppen túlzásba csapó sportszenvedélyről van szó, hanem hamisítatlan huliga­nizmusról, azt mutatja, hogy a ve­rekedések és garázdaságok most már nem is a pályán, hanem a meccs előtt, a pályaudvarokon és a vonato­kon kezdődnek. A rendőrség, végre, komoly rendszabályokat ígér a ga­rázda ifjak ellen, annál is inkább, mert legutóbb már gyilkosság is történt a nézőtéri büfében, egy 18 éves fiú volt az áldozat, megölője egy 14 éves gyerek. Egy másik példa az újszerű, a szigetországtól korábban oly idegen jelenségek feltűnésére az a magát mérsékelt konzervatívnak valló, va­lójában szélsőjobboldali töltésű moz­galom, amely nyugalmazott katona­tisztek vezetése alatt áll. Walker tá­bornok és Stirling ezredes azt állít­ják, hogy máris több százezer hívük van. Egyelőre csak abban jelölik meg fő céljukat, hogy baj esetén — nagy­szabású, vagy éppen általános sztráj­kot értenek ezen — az ő önkénteseik tízezrei állnak oda a sztrájkolók he­lyére, s működtetik majd zavartala­nul a legfontosabb közszolgáltatáso­kat. Azt egyelőre homályban hagy­ják, hogy ezzel párhuzamosan vagy ezt követően, hatalomátvételre is készülnek-e, megpályázva London első juntauralmát, de annyi tény, hogy ha sokan nevetségesnek tartják is e kiszolgált hadfiak ágálását, van­nak, akik ezt a kártyát sem tartják esélytelennek. Persze egyelőre még nem most, az októberi parlamenti választásokon, ahol lehetőleg annak kell eldőlnie: sikerül-e kisebbségiből többségi kor­mányt alakítania a Munkáspártnak, vagy visszaveszik-e tőlük a bársony­székeket a konzervatívok? Jóslatot erre vonatkozóan még a született an­golok közül is kevesen mernek meg­kockáztatni, még kevésbé próbálko­zik ilyesmivel a néhány hétre Ang­liába látogatott hazai krónikás. BARABÁS TAMÁS Mint valami modern csodatevésre, úgy várnak Angliában nagyon so­kan az északi-tengeri olajkutatá­sok sikerére, mert ettől remélik az infláció megállítását és a jólét beköszöntését a gazdaságilag je­lenleg nehéz helyzetben levő szi­getország számára Történ­etek, találkozás i­­S A TALÁLMÁNY A gyerek úgy vágtatott, repült lefelé az utcán, hogy csaknem fellökött, amint kiléptem a kapun. — Nana Gyuri, hová ilyen eszeveszetten? — szóltam rá kissé neheztelve. — A találmányt hivatalba — vetette oda rohantában, s már zúgott, viharzott is tovább. Este összeakadtam az apjával, egyik távolabbi utca­szomszédommal és hát, nem állhattam meg szó nél­kül. — Mondja szomszéd, mi az ördögöt talált fel a gyerek, hogy annyira igyekezett? Ha nem ugrom félre, még feltaszított volna egy fára. — Ja a Gyuri, igen. Valóban feltalált valamit. Hogy mit? Nem fogja elhinni. A szegény egérfogót. Hogy az micsoda? Hát elmondom, figyeljen csak. Az úgy kezdődött, hogy valamelyik nap lemegyek a mosókonyhába — ami egyúttal olyan raktárféle meg lomtár is nálunk —, szóval lemegyek a görögdinnyéért, s mert kellemes hús volt ott lenn, hát letottyantam egy percre egy öreg székre. S a csendben hallom ám a kis cürcögést. Nem lehet ezt félreismerni, ha valaki egy­szer megneszelte már az apró egérfogogak őrlőhangjait. Cürc, cürc, pusztulnak a téli holmijaim, pusztulnak a cipőim, pusztulnak a könyveim, lyukad a szekrény al­ja... Valamit tenni kell. Gondoltam, a legegyszerűbb az egérméreg. Kis doboz­kákat helyezek el mindenfelé, beleszórom a finom csalétket és ha belekóstolnak ezek a hegyesorrúak, hát majd megpuffasztja a kis hasukat és kimúlnak vala­hol. Mesélem ezeket fönn a feleségemnek, ő meg rögtön tiltakozik: nem, ezt nem szabad, mert hát hol múlnak ki az egerek majd? A szekrény sarkában a ruhák alatt, vagy valamelyik cipőm orrába menekülve hascsikaró kínjukban. Nyilván elrejtőznek majd utolsó perceik­ben, s ha fel akarjuk lelni a hullájukat, felforgathatjuk az egész lakást, megbolygathatjuk a legrejtettebb zu­gokat is, mégsem nyugodhatunk meg abban az érzés­ben, hogy bizonyosan ráleltünk minden kis dögre. Nem, ez valóban nem jó. Akkor hát veszünk egérfogót. Ez, amint maga is bizo­nyosan tudja, egy rugós kis szerkezet, amelybe az ember beledug egy darabka frissen pirított szalonnát, úgy, hogy ezzel eltakarja azt a kis biztosító horgot, amelynek érintésére felszabadul a rugó. A szalonna csábos illatára az egérke otthagy csapot, papot, illetve a cipőimet, könyveimet, ingeimet, szekrényeimet és ro­han a finom kajához. Belekóstol a csemegébe, aztán kap egy jó nagy ütést és reccs, eltört a gerince. Jaj, de ezt még elgondolni is rémes. Mert ha a pat­kánynak eltörik a dereka, hát eltörik. Az ember a patkányt utálja. De miről is árulkodik a magyar nyelv? Ha valakire jelképesen azt mondják, hogy patkány, hát az valami undorító fráter, nem vitás. De nem mondják-e egymásnak néha, becézgetve a szerelmesek, hogy egérke, egérkém? Az egérke az más. Az egérke az kedves, aranyos kis jószág, mókás kis ugrabugra, cseles, csalafinta kis cincogó, kedves kis bogárszemek­kel. És most tegyem ki neki azt a rugós szörnyűséget? Törjem össze a derekát, aztán ragadjam meg nagy lel­kesedéssel és vigyem a kis szerencsétlent a szemétbe? Nem, ez szörnyű. No persze az ember önző és végeredményben mit te­het? Valamit valamiért, valakit valakiért. Még hogy kilyukasztja a szekrényem alját, hagyján. Szellőzik, nem pállik bele a ruha, talán jó is. Még ha összerágja a cipőimet, hát, majd olyan cipőt teszek oda, amelyi­kért úgysem kár. A könyveim? Hát, őszinte legyek? Találok olyan könyvet a könyvtáramban, amelyiken ha átrágja magát az egér, még tisztelni is fogom érte. Így hát valamelyest mégiscsak kiegyeztem volna vele. De más bökkenő akadt. Azt mondják, hogy az egér fertő­zést terjeszt. Valamiféle pestist vagy hasonlót. És ös­­­szemászkálja az élelmiszert. Még akkor is, ha azt a sültszalonna csemegét nem az egérfogóba teszem csa­léteknek, hanem mondjuk, megértő együttélésre beren­dezkedve, naponta odahelyezem az egérlyuk elébe, hadd lakjék jól a lakótárs és utána hagyja békén az én éléskamrámat. Ez sem vezet eredményre. Valaho­gyan meg kellene értenünk egymást, de erre nincs mód. Én ugyan bármily ékesszólással szónokolnék ne­kik, nem hiszem, hogy sikerrel járnék. Hallgatnának rám talán, de nem tudok egérül. Mert ha valahogyan értenénk egymás szavát, akkor közölném velük, hogy eddig és eddig szedjék a sátorfájukat és tűnjenek el a lakásból. Nem óhajtok együtt élni velük, nem harag­szom rájuk, csak menjenek el. Meg tudnak élni másutt is, ismerek egereket, amelyek egész életüket a mezőn töltik el. Az urbanizációt nem így képzelem el. Tessék visszamenni falura és békésen éldegélni, megvannak annak is az előnyei, nincsen szmog, nincsen zajárta­lom, és mindenekelőtt nincsen egérfogó. Tessék, indu­lás, álljon sorba a család és menjenek, ha akarják, ki­nyitom az ajtót is és kalapot emelve ott állok, amíg elvonul a sereg. Na ja, hát valahogy ezt mondanám. De hiába monda­nám. Vagy csapjak zajt? Riasszam el őket? Tudok-e egyáltalán akkora zajt csapni, amitől nem én riadok meg előbb, hanem az egerek? És ha megriadnak, hát­ha nem kifelé menekülnek a házból, hanem éppen hogy még jobban bebújnak a rejtett zugokba? Nem, nincs más megoldás, bármennyire is igazságtalan és embertelen magatartás ez a szegény egerekkel szem­ben, mégiscsak össze kell törni a gerincüket és szépen kihajítani a hullájukat a szemétre. Ennél a pontnál azonban váratlan nehézség merült föl. A Gyuri fiam. Amikor az egérfogóról megszületett az elhatározásunk, kijelentette, hogy egyetlen esetben hajlandó csak hozzájárulni ehhez a módszerhez. Ha ő kezelheti az egérfogót. Azt ugye mondanom sem kell, hogy az első percektől nagy érdeklődést mutatott a té­ma iránt és élénk figyelemmel kísérte a hadjáratra való felkészülésünket, közben állandóan sopánkodva, hogy a szegény egér­ mennyire fog fájni a kis hasa attól az undorító méregtől, most meg, hogy mi lesz, ha az a szörnyű rugó odacsap neki... Mást sem lehetett halla­ni a házban, mint hogy így a szegény egér, úgy a sze­gény egér. Bizony isten, ha felőlem ennyi jó szó hallik a családban egy esztendő alatt, boldog lehetek. Szóval hát, a szegény egér napokon át a központi téma volt, míg aztán eljutottunk odáig, hogy a Gyurka fiam ke­zeli az egérfogót. Jó, hát legyen. Már az első napon eredményről számolt be. Így jelen­tette a sikert: egy egérrel kevesebb? Aztán másnap reggel tovább, még egy egérrel kevesebb. No, örültem, túljutottunk a válságon, a gyerek lelkivilágában sem támad sérülés és a családunk és lakásunk is megszaba­dul a rágcsáló veszedelemtől. Aztán jött a harmadik nap, meg a negyedik, az ötödik és így tovább, s a fiam sorra beszámolt újabb sikereiről, hogy ismét egy egér­rel kevesebb. Végül most szombaton reggel azt mond­ja: az egérháborút győzelemmel befejeztük, ma már nem fogott a csapdája egeret. A sikeres hadijelentést örömmel hallgattam és a helyreállt béke örömére azt mondtam a gyereknek, megnézem magam is a csata­teret és a harcieszközt, mielőtt hadimúzeumba helyez­nénk a fegyvert. Lemegyünk a kamrába és előkotorja a fiam a csap­dát. Valóban, érintetlen benne a kis szalonnadarab, a rugó felhúzva, vagyis hát, nem akadt egér, amelyik belekóstolt volna ebbe a csemegébe. Ha nem akadt, akkor nincs is. A siker valóban teljes. Kérdem a fiamtól, hogy tulajdonképpen hány egeret is fogott meg. És ekkor ért a meglepetés. Azt feleli, hogy egyet sem. Hogyhogy? — csodálkoztam el. Akkor hová lettek mégis? Hát, elmenekültek, mondja a fiam. Elza­varta őket. Megtalálta a módját, hogy szót értsen ve­lük. A nyelvi közvetítő pedig ez az egérfogó volt, amely látszatra semmiben nem tér el a valóditól, de mégis, valamiféle lényegi változáson ment át. Az tör­tént ugyanis, hogy az én Gyuri fiam az első estén, mi­előtt elhelyezte volna az egérfogót, kispekulált valamit. Azt, hogy meggyengíti az egérfogó rugóját. Hogy ne sújtson oda olyan szörnyen. Kipróbálta az ujjával és addig-addig igazgatta a rugót, amíg úgy nem találta, hogy elviselhető az ütése. No hát, így valahányszor be­lekóstolt az egér a sült szalonnába és ezzel felszabadí­totta a zárat, a rugó csak odasózott neki egy jókorát, de nem olyan nagyot, hogy utána netán sántikálva, ne­tán kóvályogva, de biztosan halálos rémületben, el ne tudjon menekülni a­­ helyszínről. Sőt, még a környék­ről is. Hát így találta fel az én fiam a szegényegérfogót. Mert ettől kezdve csak így neveztük a szerkentyűt. Azt mondta, elmegy és benyújtja a találmányát a szaba­dalmi hivatalban és amilyen önfejű, bizonyos vagyok benne, hogy meg is teszi, annak ellenére, hogy figyel­meztettem: ezt csak akkor fogadják el bejegyzett sza­badalomként, ha a bíráló bizottságban az egerek is he­lyet kapnak. Erre azonban, gondolom, egyelőre nem ke­rül sor.

Next