Tükör, 1974. július-szeptember (11. évfolyam, 27-39. szám)
1974-09-17 / 38. szám
a labdarúgó évad indulásával újra kezdődő futball-huliganizmus. Ez a jelenség nem régen kezdődött, de mintha állandósult volna és éppen abban az országban, amely nemcsak a futball, de a fair play őshazája is. Elsősorban garázda ifjakról van szó, ilyen szurkolókra sem a második ligába visszaesett Manchester Unitednek (mert főként körülötte tobzódnak), sem más egyesületnek nincs szüksége, ezt a sportklubok vezetői, szerencsére, kinyilvánították. S hogy itt mennyire nem igazi, csak éppen túlzásba csapó sportszenvedélyről van szó, hanem hamisítatlan huliganizmusról, azt mutatja, hogy a verekedések és garázdaságok most már nem is a pályán, hanem a meccs előtt, a pályaudvarokon és a vonatokon kezdődnek. A rendőrség, végre, komoly rendszabályokat ígér a garázda ifjak ellen, annál is inkább, mert legutóbb már gyilkosság is történt a nézőtéri büfében, egy 18 éves fiú volt az áldozat, megölője egy 14 éves gyerek. Egy másik példa az újszerű, a szigetországtól korábban oly idegen jelenségek feltűnésére az a magát mérsékelt konzervatívnak valló, valójában szélsőjobboldali töltésű mozgalom, amely nyugalmazott katonatisztek vezetése alatt áll. Walker tábornok és Stirling ezredes azt állítják, hogy máris több százezer hívük van. Egyelőre csak abban jelölik meg fő céljukat, hogy baj esetén — nagyszabású, vagy éppen általános sztrájkot értenek ezen — az ő önkénteseik tízezrei állnak oda a sztrájkolók helyére, s működtetik majd zavartalanul a legfontosabb közszolgáltatásokat. Azt egyelőre homályban hagyják, hogy ezzel párhuzamosan vagy ezt követően, hatalomátvételre is készülnek-e, megpályázva London első juntauralmát, de annyi tény, hogy ha sokan nevetségesnek tartják is e kiszolgált hadfiak ágálását, vannak, akik ezt a kártyát sem tartják esélytelennek. Persze egyelőre még nem most, az októberi parlamenti választásokon, ahol lehetőleg annak kell eldőlnie: sikerül-e kisebbségiből többségi kormányt alakítania a Munkáspártnak, vagy visszaveszik-e tőlük a bársonyszékeket a konzervatívok? Jóslatot erre vonatkozóan még a született angolok közül is kevesen mernek megkockáztatni, még kevésbé próbálkozik ilyesmivel a néhány hétre Angliába látogatott hazai krónikás. BARABÁS TAMÁS Mint valami modern csodatevésre, úgy várnak Angliában nagyon sokan az északi-tengeri olajkutatások sikerére, mert ettől remélik az infláció megállítását és a jólét beköszöntését a gazdaságilag jelenleg nehéz helyzetben levő szigetország számára Történetek, találkozás iS A TALÁLMÁNY A gyerek úgy vágtatott, repült lefelé az utcán, hogy csaknem fellökött, amint kiléptem a kapun. — Nana Gyuri, hová ilyen eszeveszetten? — szóltam rá kissé neheztelve. — A találmányt hivatalba — vetette oda rohantában, s már zúgott, viharzott is tovább. Este összeakadtam az apjával, egyik távolabbi utcaszomszédommal és hát, nem állhattam meg szó nélkül. — Mondja szomszéd, mi az ördögöt talált fel a gyerek, hogy annyira igyekezett? Ha nem ugrom félre, még feltaszított volna egy fára. — Ja a Gyuri, igen. Valóban feltalált valamit. Hogy mit? Nem fogja elhinni. A szegény egérfogót. Hogy az micsoda? Hát elmondom, figyeljen csak. Az úgy kezdődött, hogy valamelyik nap lemegyek a mosókonyhába — ami egyúttal olyan raktárféle meg lomtár is nálunk —, szóval lemegyek a görögdinnyéért, s mert kellemes hús volt ott lenn, hát letottyantam egy percre egy öreg székre. S a csendben hallom ám a kis cürcögést. Nem lehet ezt félreismerni, ha valaki egyszer megneszelte már az apró egérfogogak őrlőhangjait. Cürc, cürc, pusztulnak a téli holmijaim, pusztulnak a cipőim, pusztulnak a könyveim, lyukad a szekrény alja... Valamit tenni kell. Gondoltam, a legegyszerűbb az egérméreg. Kis dobozkákat helyezek el mindenfelé, beleszórom a finom csalétket és ha belekóstolnak ezek a hegyesorrúak, hát majd megpuffasztja a kis hasukat és kimúlnak valahol. Mesélem ezeket fönn a feleségemnek, ő meg rögtön tiltakozik: nem, ezt nem szabad, mert hát hol múlnak ki az egerek majd? A szekrény sarkában a ruhák alatt, vagy valamelyik cipőm orrába menekülve hascsikaró kínjukban. Nyilván elrejtőznek majd utolsó perceikben, s ha fel akarjuk lelni a hullájukat, felforgathatjuk az egész lakást, megbolygathatjuk a legrejtettebb zugokat is, mégsem nyugodhatunk meg abban az érzésben, hogy bizonyosan ráleltünk minden kis dögre. Nem, ez valóban nem jó. Akkor hát veszünk egérfogót. Ez, amint maga is bizonyosan tudja, egy rugós kis szerkezet, amelybe az ember beledug egy darabka frissen pirított szalonnát, úgy, hogy ezzel eltakarja azt a kis biztosító horgot, amelynek érintésére felszabadul a rugó. A szalonna csábos illatára az egérke otthagy csapot, papot, illetve a cipőimet, könyveimet, ingeimet, szekrényeimet és rohan a finom kajához. Belekóstol a csemegébe, aztán kap egy jó nagy ütést és reccs, eltört a gerince. Jaj, de ezt még elgondolni is rémes. Mert ha a patkánynak eltörik a dereka, hát eltörik. Az ember a patkányt utálja. De miről is árulkodik a magyar nyelv? Ha valakire jelképesen azt mondják, hogy patkány, hát az valami undorító fráter, nem vitás. De nem mondják-e egymásnak néha, becézgetve a szerelmesek, hogy egérke, egérkém? Az egérke az más. Az egérke az kedves, aranyos kis jószág, mókás kis ugrabugra, cseles, csalafinta kis cincogó, kedves kis bogárszemekkel. És most tegyem ki neki azt a rugós szörnyűséget? Törjem össze a derekát, aztán ragadjam meg nagy lelkesedéssel és vigyem a kis szerencsétlent a szemétbe? Nem, ez szörnyű. No persze az ember önző és végeredményben mit tehet? Valamit valamiért, valakit valakiért. Még hogy kilyukasztja a szekrényem alját, hagyján. Szellőzik, nem pállik bele a ruha, talán jó is. Még ha összerágja a cipőimet, hát, majd olyan cipőt teszek oda, amelyikért úgysem kár. A könyveim? Hát, őszinte legyek? Találok olyan könyvet a könyvtáramban, amelyiken ha átrágja magát az egér, még tisztelni is fogom érte. Így hát valamelyest mégiscsak kiegyeztem volna vele. De más bökkenő akadt. Azt mondják, hogy az egér fertőzést terjeszt. Valamiféle pestist vagy hasonlót. És összemászkálja az élelmiszert. Még akkor is, ha azt a sültszalonna csemegét nem az egérfogóba teszem csaléteknek, hanem mondjuk, megértő együttélésre berendezkedve, naponta odahelyezem az egérlyuk elébe, hadd lakjék jól a lakótárs és utána hagyja békén az én éléskamrámat. Ez sem vezet eredményre. Valahogyan meg kellene értenünk egymást, de erre nincs mód. Én ugyan bármily ékesszólással szónokolnék nekik, nem hiszem, hogy sikerrel járnék. Hallgatnának rám talán, de nem tudok egérül. Mert ha valahogyan értenénk egymás szavát, akkor közölném velük, hogy eddig és eddig szedjék a sátorfájukat és tűnjenek el a lakásból. Nem óhajtok együtt élni velük, nem haragszom rájuk, csak menjenek el. Meg tudnak élni másutt is, ismerek egereket, amelyek egész életüket a mezőn töltik el. Az urbanizációt nem így képzelem el. Tessék visszamenni falura és békésen éldegélni, megvannak annak is az előnyei, nincsen szmog, nincsen zajártalom, és mindenekelőtt nincsen egérfogó. Tessék, indulás, álljon sorba a család és menjenek, ha akarják, kinyitom az ajtót is és kalapot emelve ott állok, amíg elvonul a sereg. Na ja, hát valahogy ezt mondanám. De hiába mondanám. Vagy csapjak zajt? Riasszam el őket? Tudok-e egyáltalán akkora zajt csapni, amitől nem én riadok meg előbb, hanem az egerek? És ha megriadnak, hátha nem kifelé menekülnek a házból, hanem éppen hogy még jobban bebújnak a rejtett zugokba? Nem, nincs más megoldás, bármennyire is igazságtalan és embertelen magatartás ez a szegény egerekkel szemben, mégiscsak össze kell törni a gerincüket és szépen kihajítani a hullájukat a szemétre. Ennél a pontnál azonban váratlan nehézség merült föl. A Gyuri fiam. Amikor az egérfogóról megszületett az elhatározásunk, kijelentette, hogy egyetlen esetben hajlandó csak hozzájárulni ehhez a módszerhez. Ha ő kezelheti az egérfogót. Azt ugye mondanom sem kell, hogy az első percektől nagy érdeklődést mutatott a téma iránt és élénk figyelemmel kísérte a hadjáratra való felkészülésünket, közben állandóan sopánkodva, hogy a szegény egér mennyire fog fájni a kis hasa attól az undorító méregtől, most meg, hogy mi lesz, ha az a szörnyű rugó odacsap neki... Mást sem lehetett hallani a házban, mint hogy így a szegény egér, úgy a szegény egér. Bizony isten, ha felőlem ennyi jó szó hallik a családban egy esztendő alatt, boldog lehetek. Szóval hát, a szegény egér napokon át a központi téma volt, míg aztán eljutottunk odáig, hogy a Gyurka fiam kezeli az egérfogót. Jó, hát legyen. Már az első napon eredményről számolt be. Így jelentette a sikert: egy egérrel kevesebb? Aztán másnap reggel tovább, még egy egérrel kevesebb. No, örültem, túljutottunk a válságon, a gyerek lelkivilágában sem támad sérülés és a családunk és lakásunk is megszabadul a rágcsáló veszedelemtől. Aztán jött a harmadik nap, meg a negyedik, az ötödik és így tovább, s a fiam sorra beszámolt újabb sikereiről, hogy ismét egy egérrel kevesebb. Végül most szombaton reggel azt mondja: az egérháborút győzelemmel befejeztük, ma már nem fogott a csapdája egeret. A sikeres hadijelentést örömmel hallgattam és a helyreállt béke örömére azt mondtam a gyereknek, megnézem magam is a csatateret és a harcieszközt, mielőtt hadimúzeumba helyeznénk a fegyvert. Lemegyünk a kamrába és előkotorja a fiam a csapdát. Valóban, érintetlen benne a kis szalonnadarab, a rugó felhúzva, vagyis hát, nem akadt egér, amelyik belekóstolt volna ebbe a csemegébe. Ha nem akadt, akkor nincs is. A siker valóban teljes. Kérdem a fiamtól, hogy tulajdonképpen hány egeret is fogott meg. És ekkor ért a meglepetés. Azt feleli, hogy egyet sem. Hogyhogy? — csodálkoztam el. Akkor hová lettek mégis? Hát, elmenekültek, mondja a fiam. Elzavarta őket. Megtalálta a módját, hogy szót értsen velük. A nyelvi közvetítő pedig ez az egérfogó volt, amely látszatra semmiben nem tér el a valóditól, de mégis, valamiféle lényegi változáson ment át. Az történt ugyanis, hogy az én Gyuri fiam az első estén, mielőtt elhelyezte volna az egérfogót, kispekulált valamit. Azt, hogy meggyengíti az egérfogó rugóját. Hogy ne sújtson oda olyan szörnyen. Kipróbálta az ujjával és addig-addig igazgatta a rugót, amíg úgy nem találta, hogy elviselhető az ütése. No hát, így valahányszor belekóstolt az egér a sült szalonnába és ezzel felszabadította a zárat, a rugó csak odasózott neki egy jókorát, de nem olyan nagyot, hogy utána netán sántikálva, netán kóvályogva, de biztosan halálos rémületben, el ne tudjon menekülni a helyszínről. Sőt, még a környékről is. Hát így találta fel az én fiam a szegényegérfogót. Mert ettől kezdve csak így neveztük a szerkentyűt. Azt mondta, elmegy és benyújtja a találmányát a szabadalmi hivatalban és amilyen önfejű, bizonyos vagyok benne, hogy meg is teszi, annak ellenére, hogy figyelmeztettem: ezt csak akkor fogadják el bejegyzett szabadalomként, ha a bíráló bizottságban az egerek is helyet kapnak. Erre azonban, gondolom, egyelőre nem kerül sor.