Tükör, 1975. január-március (12. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-28 / 4. szám

□ A KÉPERNYŐ ELŐTT Barkochbában se jött ki Bármilyen döbbenten keltem is fel a karosszékből az Egy óra múlva itt vagyok új sorozatának második része után, a nyilvánosság előtt türtőztetni akartam magam, hiszen erről írtam a legutóbbi számban is. Ám azóta sok nézővel beszél­getve, meglehetősen általános felháborodást tapasztaltam és ezt fejezte ki számos olvasólevél. Ezért nemcsak lehet, de kell is újra beszélni róla. „Szabadságunk harmincadik születésnapja közeledik, s így tv-ben, rádióban, mozikban megszaporodtak a háború ször­nyű szenvedésedre és a felszabadulás örömére emlékeztető dokumentumműsorok, híradó- és játékfilmek, erről olvasha­tó rengeteg emlékezés a sajtóban is” — írja egy 50 éves le­velezőnk. — „Természetes hát, hogy az én nemzedékem — s bár sok millióan haltak meg akkoriban a háború poklának különböző bugyraiban, elég sokan itt vagyunk még — magá­ban ismét számvetést kószál, emlékezik. Úgy érzem, ez a Láng Vince-sorozat a holtak emlékének, de nekünk, az élők emlékezésének is megcsúfolása, mindennek, ami igazi és igaz. Ó, nem azért, mert vígjátéki szituációkkal is szolgál. A műfajt nem kifogásolom, hiszen az életben a legtragikusabb percek közt is akad humoros és ki ellenezhetné ennek művé­szi ábrázolását? Gyötrelmet a sorozat határtalan bárgyúsága okoz, ingerlő ez a teljes elrugaszkodás a valóságtól, amely nem művészi igazságot, hanem művészietlen hazugságot, fan­táziátlan kiagyaltságot sugároz és teljes hozzá nem értést a témához”. A levélíróhoz hasonló korúak a legmérgesebbek, de huszon­évestől is hallottam már ilyen tömör értékelésit a sorozatról: „Ez agyrém!” Milyen szerencse, hogy a legutóbbi Kicsoda- Micsoda? játék értelmes fiataljai éppen a tévések által leg­könnyebbnek vélt kérdést, Láng Vincét nem tudták kibogoz­ni, mert nem látták a sorozat egyetlen darabját sem. Ne is lássák! Ments isten, hogy akár egyetlen fiatal is ebből „tanul­ja meg”, vagy csak képzelje el a második világháború ese­ményeit. B. T. t—----------------------------------------------------------------------------1 Képes krónika Becsülöm és féltem a Képes Krónika nagyszerű gárdáját, a szerkesztőt, a riportert, a rendezőt, az operatőrt, mert ritka rokonszenves, bátor vállalkozásiba kezdtek, mi­kor elhatározták, hogy a Tv Galériája ötven adása után valami újat, átfogóbbat, töb­bet adjanak, közöljenek a művészetről, mint eddig. Ez a műsortípus több mint hír­adás, több mint egyszerű „képes krónika”, szerencsés átmenet a hajdani bemuta­tások és az elemzések között. Ebben a múlt heti adásban ízelítőt kaphattunk abból, milyen szándékok, meggon­dolások vezetik a Képes Krónika készítőit. A nézőt beavatottá, érdeklődővé, je­lenlevővé kívánják tenni egy mű, egy gondolat születésé­nek tanújává. A budai Hil­ton Hotel építői ezért be­szélhettek olyan jó arányér­zékkel az épület esztétikai törekvéseiről és szinte már csak egy mozdulatra voltak attól, hogy ennek kapcsán a modern építészet esztétikai törekvéseit bemutathassák. Szász Endre festőművész emberi, festői tapasztalatai­ról szólt és ezúttal is, mint hajdan az első Tv-Galéria adásában, okos felkészült­séggel tudott beszélni a kép születéséről, a portré, az emberi arc iránti vonzódá­sáról; arról, hogy azért von­zódik az emberi archoz, mer­t az arcban nemcsak a jellem tükröződik, hanem a jellem története is. De nem­csak a riportok voltak sze­rencsések, hiszen jól válasz­tották ki a riportalanyokat és az eseményeket is, ezért volt aktuális és tanulságos a Dénes Zsófiával való beszél­getés, ezért hozott új színt a Galéria baráti körének sze­repeltetése. Minthogy az első adást lát­tuk, s a programadó nyi­tányt köszöntjük, talán megengedhető néhány meg­jegyzés is. A helyszín, a szín­tér, a várbeli otthon nagy­szerűen érvényesíti a mű­tárgyak sugárzását. Ez a színtér alkalmas arra, hogy itt felmutassák, elemezzék, értelmezzék a mai művészet és általában a modern mű­vészet értékeit. Nem vélet­len, hogy annyi telefonáló érdeklődött a Meggyesy-szo­­bor felől, mert valahogy a tévében megjelenő alkotás­nak azonnal nagyobb jelen­tőséget tulajdonítanak. A té­vé nemcsak bemutat, hanem kiemel, rámutat, értékel, ér­zékeltet. Ezért nagy felelős­séget ró már a témák kivá­lasztása is a szerkesztőkre. Mert jól tudjuk, hogy egy műsornak nemcsak tartal­masnak, hanem színesnek is kell lenni. Viszont az érde­kesség nagy csábító. A szer­kesztőket óvnám attól, hogy kuriózumokból csináljanak színes betéteket, mert diszk­­reditálja a műsor értékeit is, ha az ügyek helyett az ér­dekességet lobogtatják. A legnagyobb vállalkozás, felmutatni a mai kor mű­vészetének minőségeit. A mi kvalitáseszményeinket. Mert az új nemcsak friss hangok megjelenése, hanem új mi­nőségek születése is. Nagyon nehéz ebben ítélni, eligazod­ni. De hadd hivatkozzam Fülep Lajos példájára, aki ifjúkora felfedezettjeit tanít­hatta idős korában. A mű­vészettörténet beérte ifjúko­ri vonzódásait. A másik megjegyzés: hagy­ni kell beszélni a művésze­ket. Tudom, nem minden művész jó riportalany. De egy műalkotás létrejötte annyi szellemi energiát moz­dít meg, amiből akár csak keveset is visszaadni nem­csak a­ műhöz, a művészhez, hanem a művészethez is kö­zelebb viszi a nézőket. Ez annál is inkább fontos, mert egy kritikus erősen fogalmi hangsúlyokkal beszél. A sietség pedig gyakran köz­helyekbe szorít. Az ilyen szöveg úgy hat, mintha vá­sári kikiáltó harsogna. Ép­pen ezért hangsúlyoznám, hogy a művészek segítségé­vel is meg kell próbálni a műveket beszéltetni. ILLÉS JENŐ □ 27 Rendezte: Zsigmondi Boris A televízió képzőművészeti műsorainak legtöbbjénél ott található a „rangja” és neve — rendezte Zsigmondi Boris. Egyike a legrégibb tévéseknek, megle­hetősen zaklatott előzményű életpálya után. — Mennyire féltem, amikor 1959 vé­gén a tévéhez kerültem — mondja Zsig­mondi Boris. — Szerencsémre bedobtak a mélyvízbe, s egy ideig élő adások ren­dezője voltam, változatos műfajokban. Még ma is nagy szeretettel gondolok vissza ilyenféle feladataimra, s a hoz­zájuk szükséges különleges koncentrá­cióra. — Valójában a képzőművészetekben otthonos, hisz egész múltja, korábbi te­vékenysége ezzel függ össze? — Természetesen, így azután — ké­résemre — nemcsak olyan munkaterü­letre kerültem, amelyhez a legjobban értek, de egyúttal nagy önállóságot is kaptam. Képzőművészeti műsorok mel­lett készítettem és készítek iparművé­szeti, múzeumi, stb. feldolgozásokat. Kö­rülbelül 1962 óta számos portréfilmet is rendeztem. — Mi határozza meg rendezői elveit? — Elsősorban a néző tisztelete. Ez kötelez bennünket arra, hogy érthetően fejezzük ki magunkat. Portréfilmjeim­ben soha nem mutatok be csupán egy festőt vagy szobrászt. Mindig társítom valamilyen­­ művészeti-pedagógiai gon­dolattal, amelyet vizuális eszközökkel próbálok kifejezni. Nem azt mutatom, hogyan fest, korongozik a művész, hi­szen a művészet nem elsősorban ma­nuális tevékenység, hanem magasren­dű gondolati alkotás. A mi feladatunk ezt megfelelő dramaturgiai logikával közel hozni a nézőkhöz. — A képzőművészet, mint bármely más művészeti ág is, magában hordja a vitákat, az ellenvéleményeket. Jó egy­néhány műsora keltett ilyen visszhan­got. — Ennek csak örülni lehet. Egyetlen példát említek, Somogyi József Szántó Kovács szobrát. Annak idején, amikor felállították, nagyon sokan nem értet­ték. Nos, többeket megkérdeztünk a helyszínen, mi a véleménye a szoborról, azután összevágtuk, s úgy ment le a műsorban. Csak úgy peregtek az egy­másnak ellentmondó álláspontok. Ha semmi mást — bár azért szerintem jó­val többet is — a vita során annyit el­értünk, hogy Hódmezővásárhelyen min­denki tudja hol az a szobor. — Életútja meglehetősen változatos, egyes időszakokban pedig zaklatott volt. Hogyan jutott el a tévéhez? — Festőművész szerettem volna len­ni, de felismertem, hogy közepesnél többre nem vihetném. Elkezdtem fotog­­rafálni, diplomát is szereztem. A har­mincas években már szerénytelenség nélkül mondhatom neves szociofotós voltam Csehszlovákiában. Azután el­kezdett idegesíteni, hogy nem mozog a kép. Pozsonyban kiváló mesterektől filmoperatőrséget tanultam, elsősorban a dokumentumfilmek vonzottak. Ké­sőbb rájöttem arra, hogy filmjeimet ne­kem kell megírni, így szándékaim elle­nére rendező is lettem. A tévéhez már rendezőként kerültem. Remélem, még sok szép és méltó feladat vár rám. — Milyen filmeket rendez az idén? — Januárban már láthatták a nézők a Vándor Sándorról készült filmemet, ezen kívül bemutatjuk Vajda Lajost, Pór Bertalant, Szántó Piroskát. Remé­lem, folytathatom a Nézzük meg együtt című sorozatomat, de sok más terv is foglalkoztat. B. L.

Next