Tükör, 1975. július-szeptember (12. évfolyam, 26-39. szám)
1975-09-02 / 35. szám
— Köszönöm, hogy idefáradt doktor úr, sajnos én nem tudtam elmenni. Harminckilenckettő volt a lázam éjjel, biztosan mondta a feleségem. Hát bizony nem éreztem valami fényesen magam, de az asszony adott egy tablettát és attól jobban lettem. Most? Nem tudom ... azaz, hogy belső lázam az van, azt érzem... Szinte szétterjed az egész testemben, olyan, mintha az egész belső részemet forróság öntené el. Közben meg rettenetes nagy gyengeséget érzek. Megmérhetjük éppenséggel ... A lázmérő? Egy pillanat... valahol itt van ... persze, hogy van, nagyon jó kis lázmérőnk van, csak éppen nem tudnám megmondani, hová is tette a feleségem ... itt volt... itt valahol, itt láttam még reggel is... — Köszönöm, ez is biztosan jó lesz, persze, hogy jó lesz. A doktor úré talán még pontosabb, mint a mienk. Ez egy igazi orvosi lázmérő, nem? Én is nagyon kiváncsi vagyok ... — Hát igen, itt tényleg nincs az a nagy meleg, de megmondom őszintén, drága a tüzelő. Ugye egész nap dolgozunk, nincs értelme fűteni. No persze, ilyenkor, ha beteg az ember, célszerű lenne, az igaz, ebben teljesen igaza van a doktor úrnak, csakhogy az asszony már reggel elment, hogy szóljon a doktor úrnak, én meg nem fűzök magamra. — Ne tessék széjjel nézni, ugyanis az a helyzet, hogy most állunk festés előtt, csak még nem jött össze a pénz ... Igen, igazság szerint ez a főbérlő dolga, nem az albérlőé, azért fizetjük a drága albérletet, de most álljak oda vitázni ezzel az öregaszszonnyal? Különben sem akarunk itt maradni sokáig. Jobb körülményekhez vagyunk mi szokva kérem ... Nem, hát a takarítást illetően más a helyzet. Azt természetesen mi végezzük, csak ugye ahogy mondtam már, festés előtt állunk, most mit takaríthassunk? Egyébként én szoktam segíteni a feleségemnek. Ő nagyon pedáns asszony, nagyon, az ilyesmire sokat ad, az kérem nem tűri meg a szemetet, de a rendetlenséget sem. — Tessék parancsolni. Hogy mennyi? Harminchathárom? Az ki van zárva kérem, érzem a belső lázat, tessék megnézni a nyelvemet, az lehet, hogy a bőröm kihűlt, mert hideg ez a lakás, azt meg kell hagyni, na de, hogy harminchathárom ... Nem, nem vonom én kétségbe, dehogyis kérem, csak egyszerűen meglep, hogy amikor majd elégek a belső forróságtól, a doktor úr hőmérője nem mutat semmit... Igen kérem, tessék, máris leveszem, itt szúr, itt legtöbbször ezen a ponton szúr, igen, főleg, ha lélegzek. Azt hittem, azt tetszik mondani, hogy akkor ne lélegezzek. Mert már volt olyan, aki azt tanácsolta ... Meg is kérdeztem az illető doktor úrtól: hogyhogy ne lélegezzek? Akkor mi lesz? Talán fulladjak meg? Bocsánat nem komolytalankodom én, csak egy kicsit keserű a szájam íze az ilyenek miatt... — Arról van szó, megmondom én őszintén, hogy mire gondolok, szóval az a helyzet, hogy legtöbbször kételkednek az ember szavában. Csak akkor hiszik el, hogy beteg, ha már kilóg a bele. No ezt nem a doktor úrra mondom, világért se a doktor úrra, csak hát van már tapasztalatom. Sóhajtok kérem ... igenis ... igen, ott is szúr, ez már nekem egy viszszatérő bajom ... Sóhajtok, igen kérem ... ilyen körülmények között természetesen nem várható, hogy meggyógyuljon az ember ... — Tiszta tüdő... ezt gondoltam, szinte biztos voltam abban, hogy nem lehet kimutatni semmit, miért is lehetne? Én nem kételkedek doktor úr, de már ne tessék haragudni, nekem szúr, én érzem. És nem azért fárasztottam ide a doktor urat, mert unatkozom, vagy szórakozni akarok! — Hogy mit ittam? Mit ittam volna? Semmit! Egy pohárka forralt bort. Pardon, kettőt! Reggel, a feleségem adta, mielőtt elment a doktor úrért, mert úgy köhögtem, mint egy kutya, azt hittem, kiszakad a tüdőm ... hát most nem köhögök... hát tehetek róla, hogy most nem köhögök? Biztosan használt a forralt bor. Már engedelmet kérek, de az is baj, ha nem köhög az ember? Nem komédiázom én kérem, de az igazat csak megmondhatom. Ezért még a doktor úr sem haragudhat. Én tudom, hogy az orvosoknak sok dolguk van, de azért, mert valaki megiszik egy-két pohár bort, nem kell mindjárt táppénzcsalót látni benne ... De, de éppen erről van szó doktor úr! Én nem titkolom,hogy megiszom a napi kétdecit... jó, háromdecit, de azt más is megissza. Nem lehet úgy egyszerűen elintézni egy embert, hogy iszik és kész. Ezzel az itallal úgy le BAGYONI ATTILA SOROZATA, lehet támadni az embert. Tetszik tudni, mit mondott az első lakhelyemen a körzeti orvos? Mert akkoriban szédültem és jó párszor elestem, volt úgy, hogy naponta kétszer, háromszor is... rögtön az italra fogta. Azt mondta, nincs semmi bajom, és ha félek attól, hogy beverem a fejem, hordjak bukósisakot. — Hát bolond vagyok én? Bukósisakban járjak, hogy mindenki rajtam röhögjön? Én nem vagyok orvos, de azért azt tudom, hogy valami belső oka van annak, ha az ember úgy esik el folyton, hogy beveri a fejét. Hát ettől, az ilyen bánásmódtól keserű az ember szája íze, doktor úr! De nem akarok én különleges elbánást, vagy valamiféle külön jogokat, nem kell énbelőlem nagy ügyet csinálni. Ki tetszik írni néhány napra és rendbe jövök. — Elvonókúrán, én? Muszáj erről beszélni? Most nem ez a téma! Rendben van, doktor úr, én nem szoktam hazudni, voltam kérem! Kétszer voltam, de többet nem megyek! Eszem ágában sincs! Tessék engem békén hagyni! És a feleségemet is! Ő is volt... igen ... háromszor, de ő se megy többet. Inkább fölkötjük magunkat. — Nem doktor úr, ezt viszszautasítom! Én nem szoktam se hazudni, se csalni. Én nem azt mondtam kérem, hogy ilyen vagy olyan súlyos beteg vagyok. Megfáztam, lázas voltam, ennyi az egész. Ha nem ír ki, nem ír ki, az a doktor úr dolga. Az meg, hogy megyek-e elvonókúrára, az enyém. Ez azért nagyon furcsa, hogy az ember megfázásról panaszkodik, s mindent kisütnek róla, csak az igazi betegségét nem. — Amikor azt a kis forralt bort ittam, még nem tudtam, hogy orvosi vizit lesz. Akkor nem ittam volna. Mert először még úgy volt, hogy munkába megyek ... — Jó , kérem, nem két pohárral, hanem hárommal ittam. De kinek ártok én vele? Azt tessék megmondani, kinek ártok vele? Egyébként a magam kedvéért én sose innék ... A feleségem miatt iszom, emiatt, aki most van. Nagyon összetartozunk, nagyon egymásra találtunk, az az igazság. A másik házasságomban nem volt egyetértés, itt most van. Kérem, mi kitaláljuk egymás gondolatát is. Mi egységesek vagyunk, a legtöbb kérdésben. Jó, nem mondom, hogy nincs néha Ezek a történetek kitaláltak, mégis mindegyik a valóságból sarjadt ki, abból a rengeteg tapasztalatból, amelyet az orvos, sokévi működése során szerezhet, egy kis vita... de az máshol is van. Hol nincs vita? Azt tessék nekem megmondani. — Hm... ha nem lenne ilyen tragikus a helyzetem, most mosolyognom kellene. Hogy miért iszom miatta? Hát kérem, hogy is mondjam ... ez így nem is pontos kifejezés. Nem miatta iszom, hanem vele. Vagyis, hogy muszáj vele inni, kérem! Ez az asszony tele van csalódással, keserűséggel, így van, doktor úr, neki is keserű a szája íze... úgy ahogy tetszik mondani... két megalázott, csalódott, becsapott ember. Ezen semmi mosolyogni való nincs. Én nem mondtam, hogy a doktor úr mosolyog, csak azt mondom, hogy ezen semmi mosolyogni való nincs. Tessék elhinni, mindenkinek megvan a maga keresztje. — Kérem! Ez az asszony egy beteg ember, úgy értem, lelkibeteg, aki csak úgy tudja elviselni a sok csapást, hogyha iszik. Ez a tiszta igazság! Na és vérszegény is, ezt hozzá kell tenni, ezért főleg szüksége van egy-két pohár vörös borra. De nem is ez a lényeg, mert más is van így, iszik, iszik, aztán kialussza. Csakhogy ez a szerencsétlen lélek, ez sír, bőg, ordít! Ennek minden fájdalma eszébe jut, ez ilyenkor sírja ki magából a világ összes bánatát. — Mit tehetek? Vagy itthagyom, elmenekülök, mert néha már úgy érzem, hogy nem bírom tovább, és akkor kockára teszem az ő életét is... mit tudom én ... a Dunának megy ... vagy fölköti magát ... nem lehet tudni, ennél nem lehet tudni, vagy itt maradok vele, csitítom, békítem, megadom neki azt az emberi szót, amit vár, amit senkitől sem kap meg, mert kérem, arról sosem szabad megfeledkezni, hogy emberek vagyunk, ugye... és akkor megnyugszik... megpihen ... beszélgetünk a régi dolgokról... így ... így valahogy__ — Jó, lehet, hogy olykor többet iszom egy kicsivel. De ma reggel forralt bort ittam, doktor úr! És a forralt bor gyógyszer, ha nem csalódom, gyógyszer, kérem tisztelettel. Mert azt tessék nekem megmondani, hogy mitől gyógyulok meg, ha se orvosságot nem kapok, se pihenés, se semmi. — Na kérem, tetszik látni? Máris jön, itt van az én élettársam ... itt van szegény ... tessék, meg lehet nézni, alig van jártányi ereje, de azért lement a doktor úrért, mert engem jobban félt, mint saját magát, jobban szeret engem ez az asszony, mint a saját életét... mi kérem egyek vagyunk jóban, rosszban ... ezt megfogadtuk egymásnak. Az ember szeretetre vágyik, doktor úr, szeretetre. És legyünk őszinték, ehelyett mit kap? Letolást, felelősségre vonást, fenyegetést, mint én is. Ez igazán nem szép ... — Már hogy volna ittas? Ez az asszony? Hogy ez az aszszony ittas? Hát hol ivott volna? Hiszen a doktor úrért ment. Vagy nem? Személyesen tetszett vele beszélni a rendelőben, amikor bejelentette, hogy beteg vagyok ... ide gyere anyukám ... ide ... így ... dőlj le egy kicsit... eljött a doktor úr ... persze, ... persze, hogy megvizsgált ... óh, hát persze... ne sírj anyukám, ne sírj... ne jajgass ... hát nem történt semmi... persze, minden rendben van ... Na, nyugodj már meg! Szerencsére nincs semmi baja a tüdőmnek és képzeld, lázam sincs... hát nincs... nincs és nincs... volt, nincs... a doktor úr megmérte, lement, eltűnt... nem ... azt mondja a doktor úr, hogy nem kell itthon maradnom ... egészséges vagyok ... az hát... egészséges. Velem ne kiabálj anyukám, én mondtam, hogy mi a helyzet, de ő az orvos, hát ő az iparos ... nem? Na ... maradj nyugodtan... ne kiabálj már anyukám__ nem szabad ... nem szabad ... Mit csinálsz? Ne rugdoss! Hallod-e, ne rugdoss, az anyád istenit! — A végén még megrúgod a doktor urat. A rohadt életbe__! Hol a pénz? Hol az ötven forint? Nézz oda! Az utolsó fillérig elitta! Hogy iszok én most egy kis forralt bort, te szemét? Ki a beteg? Én vagy te? Kinek van szüksége egy kis forralt borra? Még neked áll följebb? Hát ki csinált belőled embert?! Te!! Vigyázz! Jól vigyázz magadra ... ne akard, hogy itt a doktor úr előtt... Türtőztesd magad, mert kihúzod a gyufát... az ám, a szomszédok, a te nagy pofád miatt... Ne köpködj, hallod?! Mondom, hogy ne köpködj, mert kapsz egyet! Maradj veszteg ... az istenedet... Te! — Hagyja csak, doktor úr, nem történt semmi... most egy kicsit megnyugszik ... elnézést, de én mondtam, hogy idegbeteg ez az asszony, ilyenkor muszáj egy kicsit megfékezni... dehogyis... nem vérzik annak semmije, a foga egy kicsit... Anyukám ... nyugodj meg életem ... nem történt semmi... nem érdemes ilyen nagy ügyet csinálni az egészből. Egye meg a fene azt az ötvenest, nekem még van egy húszasom ... ne félj... ne félj... szépen rendbe jön minden, anyukám ... majd kiveszünk egy nap szabadságot ... jó, akkor kettőt... jól van, ahogy akarod... jól van ... így, aludj egy kicsit, szépen ... aludj csak ... — Várjon doktor úr, én is lemegyek... lekísérem ... hát csak ide a közértbe ... csak egy üveg bort veszek ... majd meglátom, lehet, hogy felforralom ... nem akarom, hogy éjjel megint elővegyen a köhögés ... Legalább akkor ne legyen beteg az ember, ha szabadságon van. A vizit 1883