Tükör, 1975. július-szeptember (12. évfolyam, 26-39. szám)

1975-09-02 / 35. szám

— Köszönöm, hogy idefá­radt doktor úr, sajnos én nem tudtam elmenni. Har­­minckilenckettő volt a lá­zam éjjel, biztosan mondta a feleségem. Hát bizony nem éreztem valami fényesen magam, de az asszony adott egy tablettát és attól job­ban lettem. Most? Nem tu­dom ... azaz, hogy belső lá­zam az van, azt érzem... Szinte szétterjed az egész testemben, olyan, mintha az egész belső részemet forróság öntené el. Közben meg rette­netes nagy gyengeséget ér­zek. Megmérhetjük éppen­séggel ... A lázmérő? Egy pillanat... valahol itt van ... persze, hogy van, nagyon jó kis lázmérőnk van, csak ép­pen nem tudnám megmonda­ni, hová is tette a felesé­gem ... itt volt... itt vala­hol, itt láttam még reggel is­... — Köszönöm, ez is biztosan jó lesz, persze, hogy jó lesz. A doktor úré talán még pon­tosabb, mint a mienk. Ez egy igazi orvosi lázmérő, nem? Én is nagyon kiváncsi va­gyok ... — Hát igen, itt tényleg nincs az a nagy meleg, de meg­mondom őszintén, drága a tüzelő. Ugye egész nap dol­gozunk, nincs értelme fűteni. No persze, ilyenkor, ha beteg az ember, célszerű lenne, az igaz, ebben teljesen igaza van a doktor úrnak, csak­hogy az asszony már reggel elment, hogy szóljon a dok­tor úrnak, én meg nem fűzök magamra. — Ne tessék széjjel nézni, ugyanis az a helyzet, hogy most állunk festés előtt, csak még nem jött össze a pénz ... Igen, igazság szerint ez a főbérlő dolga, nem az al­bérlőé, azért fizetjük a drá­ga albérletet, de most álljak oda vitázni ezzel az öregasz­­szonnyal? Különben sem aka­runk itt maradni sokáig. Jobb körülményekhez va­gyunk mi szokva kérem ... Nem, hát a takarítást illetően más a helyzet. Azt természe­tesen mi végezzük, csak ugye ahogy mondtam már, festés előtt állunk, most mit taka­ríthassunk? Egyébként én szoktam segíteni a felesé­gemnek. Ő nagyon pedáns asszony, nagyon, az ilyesmi­re sokat ad, az kérem nem tűri meg a szemetet, de a rendetlenséget sem. — Tessék parancsolni. Hogy mennyi? Harminchathárom? Az ki van zárva kérem, ér­zem a belső lázat, tessék megnézni a nyelvemet, az le­het, hogy a bőröm kihűlt, mert hideg ez a lakás, azt meg kell hagyni, na de, hogy harminchathárom ... Nem, nem vonom én kétségbe, de­hogyis kérem, csak egysze­rűen meglep, hogy amikor majd elégek a belső forróság­tól, a doktor úr hőmérője nem mutat semmit... Igen kérem, tessék, máris leve­szem, itt szúr, itt legtöbbször ezen a ponton szúr, igen, fő­leg, ha lélegzek. Azt hittem, azt tetszik mondani, hogy ak­kor ne lélegezzek. Mert már volt olyan, aki azt tanácsol­ta ... Meg is kérdeztem az illető doktor úrtól: hogyhogy ne lélegezzek? Akkor mi lesz? Talán fulladjak meg? Bocsánat nem komolytalan­­kodom én, csak egy kicsit ke­serű a szájam íze az ilyenek miatt... — Arról van szó, megmon­dom én őszintén, hogy mire gondolok, szóval az a hely­zet, hogy legtöbbször kétel­kednek az ember szavában. Csak akkor hiszik el, hogy beteg, ha már kilóg a bele. No ezt nem a doktor úrra mondom, világért se a dok­tor úrra, csak hát van már tapasztalatom. Sóhajtok ké­rem ... igenis ... igen, ott is szúr, ez már nekem egy visz­­szatérő bajom ... Sóhajtok, igen kérem ... ilyen körül­mények között természetesen nem várható, hogy meggyó­gyuljon az ember ... — Tiszta tüdő... ezt gondol­tam, szinte biztos voltam abban, hogy nem lehet kimu­tatni semmit, miért is lehet­ne? Én nem kételkedek dok­tor úr, de már ne tessék ha­ragudni, nekem szúr, én ér­zem. És nem azért fárasztot­tam ide a doktor urat, mert unatkozom, vagy szórakozni akarok! — Hogy mit ittam? Mit it­tam volna? Semmit! Egy po­hárka forralt bort. Pardon, kettőt! Reggel, a feleségem adta, mielőtt elment a dok­tor úrért, mert úgy köhög­tem, mint egy kutya, azt hit­tem, kiszakad a tüdőm ... hát most nem köhögök... hát tehetek róla, hogy most nem köhögök? Biztosan használt a forralt bor. Már engedelmet kérek, de az is baj, ha nem köhög az ember? Nem komédiázom én kérem, de az igazat csak megmond­hatom. Ezért még a doktor úr sem haragudhat. Én tu­dom, hogy az orvosoknak sok dolguk van, de azért, mert valaki megiszik egy-két po­hár bort, nem kell mindjárt táppénzcsalót látni benne ... De, de éppen erről van szó doktor úr! Én nem titkolom,­­hogy megiszom a napi két­­decit... jó, háromdecit, de azt más is megissza. Nem le­het úgy egyszerűen elintézni egy embert, hogy iszik és kész. Ezzel az itallal úgy le BAGYONI ATTILA SOROZATA, lehet támadni az embert. Tetszik tudni, mit mondott az első lakhelyemen a körze­ti orvos? Mert akkoriban szédültem és jó párszor eles­tem, volt úgy, hogy napon­ta kétszer, háromszor is... rögtön az italra fogta. Azt mondta, nincs semmi bajom, és ha félek attól, hogy beve­rem a fejem, hordjak bukó­sisakot. — Hát bolond vagyok én? Bukósisakban járjak, hogy mindenki rajtam röhögjön? Én nem vagyok orvos, de azért azt tudom, hogy vala­mi belső oka van annak, ha az ember úgy esik el folyton, hogy beveri a fejét. Hát et­től, az ilyen bánásmódtól ke­serű az ember szája íze, dok­tor úr! De nem akarok én különleges elbánást, vagy va­lamiféle külön jogokat, nem kell énbelőlem nagy ügyet csinálni. Ki tetszik írni né­hány napra és rendbe jövök. — Elvonókúrán, én? Muszáj erről beszélni? Most nem ez a téma! Rendben van, dok­tor úr, én nem szoktam ha­zudni, voltam kérem! Két­szer voltam, de többet nem megyek! Eszem ágában sincs! Tessék engem békén hagyni! És a feleségemet is! Ő is volt... igen ... háromszor, de ő se megy többet. Inkább fölkötjük magunkat. — Nem doktor úr, ezt visz­­szautasítom! Én nem szok­tam se hazudni, se csalni. Én nem azt mondtam kérem,­ hogy ilyen vagy olyan súlyos beteg vagyok. Megfáztam, lá­zas voltam, ennyi az egész. Ha nem ír ki, nem ír ki, az a doktor úr dolga. Az meg, hogy megyek-e elvonókúrára, az enyém. Ez azért nagyon furcsa, hogy az ember meg­fázásról panaszkodik, s min­dent kisütnek róla, csak az igazi betegségét nem. — Amikor azt a kis forralt bort ittam, még nem tudtam, hogy orvosi vizit lesz. Akkor nem ittam volna. Mert elő­ször még úgy volt, hogy munkába megyek ... — Jó , kérem, nem két pohár­ral, hanem hárommal it­tam. De kinek ártok én vele? Azt tessék megmondani, ki­nek ártok vele? Egyébként a magam kedvéért én sose in­nék ... A feleségem miatt iszom, emiatt, aki most van. Nagyon összetartozunk, na­gyon egymásra találtunk, az az igazság. A másik házassá­gomban nem volt egyetértés, itt most van. Kérem, mi ki­találjuk egymás gondolatát is. Mi egységesek vagyunk, a legtöbb kérdésben. Jó, nem mondom, hogy nincs néha Ezek a történetek kitalál­tak, mégis mindegyik a valóságból sarjadt ki, ab­ból a rengeteg tapaszta­latból, amelyet az orvos, sokévi működése során sze­rezhet, egy kis vita... de az máshol is van. Hol nincs vita? Azt tessék nekem megmondani. — Hm... ha nem lenne ilyen tragikus a helyzetem, most mosolyognom kellene. Hogy miért iszom miatta? Hát kérem, hogy is mond­jam ... ez így nem is pontos kifejezés. Nem miatta iszom, hanem vele. Vagyis, hogy muszáj vele inni, kérem! Ez az asszony tele van csalódás­sal, keserűséggel, így van, doktor úr, neki is keserű a szája íze... úgy ahogy tet­szik mondani... két megalá­zott, csalódott, becsapott em­ber. Ezen semmi mosolyogni való nincs. Én nem mond­tam, hogy a doktor úr mo­solyog, csak azt mondom, hogy ezen semmi mosolyog­ni való nincs. Tessék elhin­ni,­ mindenkinek megvan a maga keresztje. — Kérem! Ez az asszony egy beteg ember, úgy értem, lel­kibeteg, aki csak úgy tudja elviselni a sok csapást, hogy­ha iszik. Ez a tiszta igazság! Na és vérszegény is, ezt hoz­zá kell tenni, ezért főleg szüksége van egy-két pohár vörös borra. De nem is ez a lényeg, mert más is van így, iszik, iszik, aztán kialussza. Csakhogy ez a szerencsétlen lélek, ez sír, bőg, ordít! En­nek minden fájdalma eszébe jut, ez ilyenkor sírja ki ma­gából a világ összes bánatát. — Mit tehetek? Vagy ittha­gyom, elmenekülök, mert né­ha már úgy érzem, hogy nem bírom tovább, és akkor koc­kára teszem az ő életét is... mit tudom én ... a Dunának megy ... vagy fölköti ma­gát ... nem lehet tudni, en­nél nem lehet tudni, vagy itt maradok vele, csitítom, békítem, megadom neki azt az emberi szót, amit vár, amit senkitől sem kap meg, mert kérem, arról sosem sza­bad megfeledkezni, hogy em­berek vagyunk, ugye... és akkor megnyugszik... meg­pihen ... beszélgetünk a ré­gi dolgokról... így ... így valahogy__ — Jó, lehet, hogy olykor töb­bet iszom egy kicsivel. De ma reggel forralt bort ittam, doktor úr! És a forralt bor gyógyszer, ha nem csalódom, gyógyszer, kérem tisztelettel. Mert azt tessék nekem meg­mondani, hogy mitől gyógyu­lok meg, ha se orvosságot nem kapok, se pihenés, se semmi. — Na kérem, tetszik látni? Máris jön, itt van az én élet­társam ... itt van szegény ... tessék, meg lehet nézni, alig van jártányi ereje, de azért lement a doktor úrért, mert engem jobban félt, mint sa­ját magát, jobban szeret en­gem ez az asszony, mint a sa­ját életét... mi kérem egyek vagyunk jóban, rosszban ... ezt megfogadtuk egymásnak. Az ember szeretetre vágyik, doktor úr, szeretetre. És le­gyünk őszinték, ehelyett mit kap? Letolást, felelősségre vonást, fenyegetést, mint én is. Ez igazán nem szép ... — Már hogy volna ittas? Ez az asszony? Hogy ez az asz­­szony ittas? Hát hol ivott volna? Hiszen a doktor úrért ment. Vagy nem? Személye­sen tetszett vele beszélni a rendelőben, amikor bejelen­tette, hogy beteg vagyok ... ide gyere anyukám ... ide ... így ... dőlj le egy kicsit... eljött a doktor úr ... per­sze, ... persze, hogy megvizs­gált ... óh, hát persze... ne sírj anyukám, ne sírj... ne jajgass ... hát nem történt semmi... persze, minden rendben van ... Na, nyugodj már meg! Szerencsére nincs semmi baja a tüdőmnek és képzeld, lázam sincs... hát nincs... nincs és nincs... volt, nincs... a doktor úr megmérte, lement, eltűnt... nem ... azt mondja a doktor úr, hogy nem kell itthon ma­radnom ... egészséges va­gyok ... az hát... egészsé­ges. Velem ne kiabálj anyu­kám, én mondtam, hogy mi a helyzet, de ő az orvos, hát ő az iparos ... nem? Na ... ma­radj nyugodtan... ne kiabálj már anyukám__ nem sza­bad ... nem szabad ... Mit csinálsz? Ne rugdoss! Hal­lod-e, ne rugdoss, az anyád istenit! — A végén még megrúgod a doktor urat. A rohadt élet­be__! Hol a pénz? Hol az ötven forint? Nézz oda! Az utolsó fillérig elitta! Hogy iszok én most egy kis forralt bort, te szemét? Ki a beteg? Én vagy te? Kinek van szük­sége egy kis forralt borra? Még neked áll följebb? Hát ki csinált belőled embert?! Te!! Vigyázz! Jól vigyázz ma­gadra ... ne akard, hogy itt a doktor úr előtt... Türtőz­tesd magad, mert kihúzod a gyufát... az ám, a szomszé­dok, a te nagy pofád miatt... Ne köpködj, hallod?! Mon­dom, hogy ne köpködj, mert kapsz egyet! Maradj vesz­teg ... az istenedet... Te! — Hagyja csak, doktor úr, nem történt semmi... most egy kicsit megnyugszik ... el­nézést, de én mondtam, hogy idegbeteg ez az asszony, ilyenkor muszáj egy kicsit megfékezni... dehogyis... nem vérzik annak semmije, a foga egy kicsit... Anyu­kám ... nyugodj meg éle­tem ... nem történt sem­mi... nem érdemes ilyen nagy ügyet csinálni az egész­ből. Egye meg a fene azt az ötvenest, nekem még van egy húszasom ... ne félj... ne félj... szépen rendbe jön minden, anyukám ... majd kiveszünk egy nap szabadsá­got ... jó, akkor kettőt... jól van, ahogy akarod... jól van ... így, aludj egy kicsit, szépen ... aludj csak ... — Várjon doktor úr, én is lemegyek... lekísérem ... hát csak ide a közértbe ... csak egy üveg bort veszek ... majd meglátom, lehet, hogy felforralom ... nem akarom, hogy éjjel megint elővegyen a köhögés ... Legalább akkor ne legyen beteg az ember, ha szabadságon van. A vizit 1883

Next