Tükör, 1975. július-szeptember (12. évfolyam, 26-39. szám)

1975-09-09 / 36. szám

AZ ARANYKEZŰ TIZENEGY Akár László brigádnak is hívhat­nánk őket, annyi a Laca, Laci, Laci bácsi köztük. Hivatalosan mégis ez a nevük a Magyar Optikai Művek­ben: Petőfi-idomszerbrigád. A szerszámkészítők és az idomszeré­­szek közt — úgy mondják — körül­belül annyi a különbség, mint a re­pülők és a műrepülők közt­ük az­tán műrepülők a javából. A szakszervezeti bizottságon lelkem­re kötötték, ki ne hagyjam: nyolc­szor nyerték el a szocialista brigád és kétszer a vállalat kiváló brigádja címet. Hatan közülük kiváló dolgo­zók. Itt, a második emeleti műhely jobb sarkában dolgoznak ők tizenegyen, nap nap után, egymással szemben, egymásnak háttal, egymás könyöke mellett, évek, sőt sokan évtizedek óta. Ha a kedvenc focicsapatot vala­ha így tisztelték: aranylábú gyere­kek, a mi embereinkre bízvást rá­illik: aranykezű tizenegy. — Tudja, mi az az egy ezred tűrés? — tolja homlokára a szemüvegét Sallai Laci bácsi. — Hogy el tudja képzelni, a hajszál az, mondjuk, há­rom század. Nohát nálunk az idom­szerészek egy ezred tűréssel készítik a szerszámokat. Jó szem kell? Ugyan! Hisz én is szemüveggel dol­gozom, csak éppen, a hozzáértés mellett az sem árt, ha szereti az em­ber, amit csinál. Én például 1937 óta dolgozom a MOM-ban ... Laci bácsi különben a Sallai dinasz­tia első tagja. Felesége az üzemiro­dán dolgozik, fia, Péter pedig köz­vetlen mellette. Sokan tanulták ki a keze alatt a szakmát, őt különben a brigád legkiválóbb szakemberének tartják. — Még általános iskolás koromban bejöttem apámhoz nyári gyakorlatra — mondja Sallai Péter — és ez el is döntötte sorsomat. Idejöttem szak­mát tanulni. Tetszett az ügyességet, pontosságot kívánó munka, meg az, hogy itt valahogy jól megvannak egymással az emberek. A szakközép­­iskolát estin végeztem el, ősztől a Bánki Donát Főiskola első éves hall­gatója vagyok. Négy év múlva, ha minden jól megy, üzemmérnök lesz belőlem, s azt remélem, a MOM-ban is szükség lesz üzemmérnökre. lutfaár-védőszemüveggel FOTÓ: RÉVÉSZ TAMÁS „Ezredmilliméternyi pontossággal dolgozom” Lovak a munkapad fölött Egyikük, egy büszke tartású mén, ismerős, ő a nevezetes Imperiál. — Ez a kép egy versenyről való, ez pedig egy Anilin nevű szovjet ver­senyló. Ugye gyönyörű? — dicséri nem titkolt büszkeséggel Sipos Ár­pád brigádvezető kis fotógyűjtemé­nyét. — Mit csináljak? Bár nem va­gyok falusi gyerek, a hobbym a ló! Magam sohasem ültem lóháton. Mégis igen szép állatnak tartom a lovat Néha kimegyek a versenyre. Ennyi az egész. — Egy brigádot összetartani? Ne­kem könnyű, mert olyanok az embe­reim. Akad 66 évestől 20 évesig, minden korosztályból, mégis jól megvannak egymással. Nézze pél­dául Fischer Józsi bácsit Ott, az ab­laktól a második. Már nyugdíjas, mégis hazajár hozzánk és nemcsak a pénzért, higgye el. Van aztán a brigádnak két német gyereke is: Gerhardt Zitt és Lothar

Next