Tükör, 1975. július-szeptember (12. évfolyam, 26-39. szám)
1975-09-09 / 36. szám
AZ ARANYKEZŰ TIZENEGY Akár László brigádnak is hívhatnánk őket, annyi a Laca, Laci, Laci bácsi köztük. Hivatalosan mégis ez a nevük a Magyar Optikai Művekben: Petőfi-idomszerbrigád. A szerszámkészítők és az idomszerészek közt — úgy mondják — körülbelül annyi a különbség, mint a repülők és a műrepülők köztük aztán műrepülők a javából. A szakszervezeti bizottságon lelkemre kötötték, ki ne hagyjam: nyolcszor nyerték el a szocialista brigád és kétszer a vállalat kiváló brigádja címet. Hatan közülük kiváló dolgozók. Itt, a második emeleti műhely jobb sarkában dolgoznak ők tizenegyen, nap nap után, egymással szemben, egymásnak háttal, egymás könyöke mellett, évek, sőt sokan évtizedek óta. Ha a kedvenc focicsapatot valaha így tisztelték: aranylábú gyerekek, a mi embereinkre bízvást ráillik: aranykezű tizenegy. — Tudja, mi az az egy ezred tűrés? — tolja homlokára a szemüvegét Sallai Laci bácsi. — Hogy el tudja képzelni, a hajszál az, mondjuk, három század. Nohát nálunk az idomszerészek egy ezred tűréssel készítik a szerszámokat. Jó szem kell? Ugyan! Hisz én is szemüveggel dolgozom, csak éppen, a hozzáértés mellett az sem árt, ha szereti az ember, amit csinál. Én például 1937 óta dolgozom a MOM-ban ... Laci bácsi különben a Sallai dinasztia első tagja. Felesége az üzemirodán dolgozik, fia, Péter pedig közvetlen mellette. Sokan tanulták ki a keze alatt a szakmát, őt különben a brigád legkiválóbb szakemberének tartják. — Még általános iskolás koromban bejöttem apámhoz nyári gyakorlatra — mondja Sallai Péter — és ez el is döntötte sorsomat. Idejöttem szakmát tanulni. Tetszett az ügyességet, pontosságot kívánó munka, meg az, hogy itt valahogy jól megvannak egymással az emberek. A szakközépiskolát estin végeztem el, ősztől a Bánki Donát Főiskola első éves hallgatója vagyok. Négy év múlva, ha minden jól megy, üzemmérnök lesz belőlem, s azt remélem, a MOM-ban is szükség lesz üzemmérnökre. lutfaár-védőszemüveggel FOTÓ: RÉVÉSZ TAMÁS „Ezredmilliméternyi pontossággal dolgozom” Lovak a munkapad fölött Egyikük, egy büszke tartású mén, ismerős, ő a nevezetes Imperiál. — Ez a kép egy versenyről való, ez pedig egy Anilin nevű szovjet versenyló. Ugye gyönyörű? — dicséri nem titkolt büszkeséggel Sipos Árpád brigádvezető kis fotógyűjteményét. — Mit csináljak? Bár nem vagyok falusi gyerek, a hobbym a ló! Magam sohasem ültem lóháton. Mégis igen szép állatnak tartom a lovat Néha kimegyek a versenyre. Ennyi az egész. — Egy brigádot összetartani? Nekem könnyű, mert olyanok az embereim. Akad 66 évestől 20 évesig, minden korosztályból, mégis jól megvannak egymással. Nézze például Fischer Józsi bácsit Ott, az ablaktól a második. Már nyugdíjas, mégis hazajár hozzánk és nemcsak a pénzért, higgye el. Van aztán a brigádnak két német gyereke is: Gerhardt Zitt és Lothar