Tükör, 1975. október-december (12. évfolyam, 40-52. szám)
1975-11-11 / 45. szám
Európaiak közt is európai Egy még korántsem befejezett, de már eddig is sok kötetet számláló regényciklusból alig negyvenperces tévéjátékot formálni úgy, hogy az a regényfolyamra jellemző is legyen, meg gusztust is csináljon hozzá, igencsak nehéz feladat. Ennek a nehéz leckének a megoldására vállalkozott legutóbb a Nyitott könyv sorozat, és nem sikertelenül. Az Európa közepén című regényciklusból választott ki egy kurta, de jellemző részt. Csakugyan Európa közepén, azaz Magyarországon éreztük magunkat, a harmincas években, a mind erőteljesebb fasizálódás korában. Amikor azonban a munkásosztály legjobbjai és nem kevés értelmiségi nemcsak felismerte ezt az ország-öngyilkossághoz vezető folyamatot, hanem tenni is próbált ellene valamit. A részletnek tulajdonképpen egy ifjú ügyvédjelölt öntudatra ébredése a lényege. Hogyan ismeri fel a magántulajdon szentségén és a kizsákmányolás megdönthetetlenségén alapuló állam törvényes jogrendje és az emberi igazság közötti ellentétet, írták már e regényciklus írójáról, Hegedűs Gézáról, hogy ő korunk Jókaija, a dramatizált regényrészlet után vele beszélgető Hermann István ezt a képernyő nyilvánossága előtt ismételte meg. Ám éppen a látott részletre nem érvényes ez a megtisztelő összehasonlítás. Egyáltalán nem tiszta fehér és szurokfekete embereket láttunk csupán, hanem a Horthykorszak polgári társadalmának itt felvonultatott típusa: árnyaltan érveltek és jellemük összetettségéből is sok minden felvillant. Málnay Levente korrektül rendezte meg a produkciót, amely azonban különösebb élményt nem szerzett, a színészek játékát illetően sem. Márkus László, Szilágyi Tibor és Balázs Péter ábrázolásmódjára kellett a leginkább odafigyelni. És még jobban — magára Hegedűs Gézára. Aligha véletlen,, hogy földrészünk neve regényciklusának címében szerepel, európaiak közt is európai. És ez nemcsak műveltségére vonatkozik, amelynek párja manapság mind ritkábban lelhető fel, de irodalmi-művészeti-pedagógiai (benne az író és a nevelő elválaszthatatlan egységbe forrt) eszményeire, egész életművére és magatartására is. Életmű és magatartás megintcsak egységbe forrt nála (ami szintén nem túl gyakori), nem véletlenül volt az elsők egyike közvetlenül a felszabadulás után, aki etikai könyvet írt az emberi méltóságról. A felszabadulás után felnőtt és pályára lépett egész magyar színész- és rendezőnemzedék tanúsítja (mindeket tanította, minthogy tantárgya: a világirodalom, kötelező a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ahol a tanári karnak most már ő a doyenje, harmincévi munka után), milyen kitűnő előadó. Hogyan tudja a katedráról — amelyet éppenséggel soha nem ex cathedra módján használ — minden írniolvasni tudóval megértetni és megszerettetni az egész világirodalmat, mindent, ami szép mindabban, amit az emberiség eddig alkotott. És sokan voltunk-vagyunk tanúi fáradhatatlan népművelői tevékenységének, európai magatartásának nemcsak a béke három évtizedében, hanem az azt megelőző háborús években. Az egyik legolvasottabb kortárs író — és egyik emberileg legrokonszenvesebb kortársunk — művére irányította a figyelmet a televízió. BT OPERATŐR: Czabarka György Munkásságát számos elismerés, kitüntetés jelzi. Ezekből csupán kettőt: 1963-ban Balázs Béla-díj, 1973- ban a Magyar Népköztársaság érdemes művésze. Czabarka Györggyel, a televízió operatőrjével beszélgetünk. — Az úgynevezett „fényes szelek" korosztályához tartozom, népi kollégáiummal és egyebekkel. 1952-ben végeztem a főiskola operatőri szakán, és ezt követően évekig a Magyar Filmhíradó munkatársa voltam. Ma nyugodtan beszélhetek erről: a szakmát a filmhíradónál tanultam meg, de nem mindig sikerült megvalósítanom elképzeléseimet. — Gyerekkori vágya volt, hogy operatőr legyen? — Ó, dehogy! Festő szerettem volna lenni. Prágában jártam egy ideig képzőművészeti iskolára, azután szépen abbahagytam. Nem akartam hatodrendű festő lenni. Ezt különben közeli barátaim meg is mondták és úgy látszik igazuk volt. Ezek után nem volt meglepetés, hogy valami társterületet kerestem, ami szintén kép, mozgás. Mondanivalómat legalább így ki tudom fejezni. — Hogyan került a televízióhoz? — Már 1958-ban. Nagyjából akkoriban szerveződött a tévé, őszintén szólva, amikor hívtak örömmel mentem, mert sokoldalúságot, újfajta művészi kibontakozást kínált. S ami a lényeg: ígéretetkaptam, hogy játékfilmeket készíthetek, ami örök szerelmem volt és marad is. — Gondolom nem panaszkodhat arra, hogy a siker elkerülte, hiszen már az első jelentős televíziós játékfilm megvalósításának is részese volt. — Igen. A monte-carlói televíziós fesztiválon az Arany nimfa díjat kapta Palotai Boris Nő a barakkban című tévéjátéka, amelyet Zsurzs Éva rendezett és én voltam az operatőr, sőt a következő közös művünk (Orsi Ferenc Epeiosz akció) is elnyerte ezt a díjat. — Mi az operatőr szerepe egy drámai mű létrehozásában, természetesen azon túl, hogy a filmfelvevőt használja? — A mi prímásunk a rendező! Mindenekelőtt vele kell kialakítanunk koncepciót. Ameddig ez sikerül, addig bizony sok-sok vitánk van. Ha olyan művel állok szemben, amelyet szeretek, akkor nagyon sokat vitázok, ellenkező esetben kevésbé. Az bizonyos, hogy kölcsönös kompromisszumok nélkül nincs művészi megvalósítás. — Mindjárt képben gondolkodik? — Azonnal. Olvasva a forgatókönyvet rögtön mozgásban „látom” a drámát. Ez természetesen nem maga a megvalósítás, ez csupán az én személyes elképzelésem. Külön fejezete a munkánknak a kor tanulmányozása, ha mondjuk egy történelmi hátterű darabról van szó. Ismernem kell irodalmát éppúgy, mint történetesen képzőművészetét. Hangulati hatásokat, hiteles hátteret és környezetet csak így tudunk teremteni. Sokszor teszem fel magamban a kérdést: hol a határ? Mennyire szabad érvényesíteni egy produkcióban saját látásmódomat, saját humoromat, énemet? A munkában azután eligazít, meghatározza alapállásomat — és ezt nem illendőségből mondom —, eszmei elkötelezettségem. — Ön számos, sikeres történelmi tárgyú tévéjátéknak volt az operatőrje. Melyik a kedvenc kor, amellyel a legszívesebben foglalkozik? — Talán a századforduló a maga forrongásával, zűrzavarával. De ez nem jelenti azt, hogy más tárgyú feladatok nem vonzanak. Hadd utaljak itt a Fekete városra. Ennél a műnél is sokat vitatkoztunk a rendezővel, Zsurzs Évával, s ez hevít, lendít bennünket. Végül amúgy is a rendező dönt, csak akkor jön az operatőr művészi készségével, mindazzal, amit ki tud fejezni képeivel. — Milyen technikai feltételek között dolgozik ma egy operatőr? — Csak a játékfilmekről beszélek. A festő, az író akkor alkot, amikor ihlete van. Ugyanez nálunk a legszigorúbb kötöttségekkelpárosul, egyeztetett stúdiókkal, egyeztetett színészekkel, millió alkalmazkodási kötöttséggel. Nemegyszer kényszerülünk éppen akkor abbahagyni a munkát, amikor még órákra lenne szükség, olyankor dolgozni, amikor inkább mást csinálnánk. Ezek bizony befolyásolják a művészi színvonalat. Viszont nekünk úgy kell dolgoznunk, hogy mindebből a néző semmit ne vegyen észre! — Számunkra szabad és megengedett jót, nagyon jót vagy talán zseniálisat is alkotni. Kár, hogy az utóbbi nagyon-nagyon ritkán adatik meg. Szabad akár rosszat is alkotni, ha az kivált indulatokat, véleményeket. Csak egyet nem szabad: középszerűt csinálni, olyat, ami teljesen hidegen hagyja a nézőt, ami mindenki számára közömbös. Ez a művészetben a legszörnyűbb dolog. — Jelenleg mivel foglalkozik? — Nagyon szeretem A zöldköves gyűrű című nemrégiben befejezett tévéjátékot. Ezt a közönség még nem látta. Horváth Zoltán volt a rendezője. Most dolgozunk Hajdufy Miklóssal Szabó Lőrinc Szökevény és Krúdy Gyula Zoltánika című novelláinak adaptációján, amely tehát nemcsak Petőfi Sándorról szól. BÁCSKAI LÁSZLÓ □ 27