Tükör, 1975. október-december (12. évfolyam, 40-50. szám)

1975-11-11 / 45. szám

Európaiak közt is európai Egy még korántsem befeje­zett, de már eddig is sok kö­tetet számláló regényciklus­ból alig negyvenperces té­véjátékot formálni úgy, hogy az a regényfolyamra jel­lemző is legyen, meg gusz­tust is csináljon hozzá, igen­csak nehéz feladat. Ennek a nehéz leckének a megoldá­sára vállalkozott legutóbb a Nyitott könyv sorozat, és nem sikertelenül. Az Euró­pa közepén című regénycik­lusból választott ki egy kur­ta. de jellemző részt. Csak­ugyan Európa közepén, azaz Magyarországon éreztük ma­gunkat, a harmincas évek­ben, a mind erőteljesebb fa- sizálódás korában. Amikor azonban a munkásosztály legjobbjai és nem kevés ér­telmiségi nemcsak felismerte ezt az ország-öngyilkossághoz vezető folyamatot, hanem tenni is próbált ellene vala­mit. A részletnek tulajdon­képpen egy ifjú ügyvédjelölt öntudatra ébredése a lénye­ge. Hogyan ismeri fel a ma­gántulajdon szentségén és a kizsákmányolás megdönthe- tetlenségén alapuló állam törvényes jogrendje és az emberi igazság közötti ellen­tétet. írták már e regény- ciklus írójáról. Hegedűs Gé­záról, hogy ő korunk Jókai­ja. a dramatizált regényrész­let után vele beszélgető Hermann István ezt a kép­ernyő nyilvánossága előtt is­mételte meg. Ám éppen a látott részletre nem érvényes ez a megtisz­telő összehasonlítás. Egyálta­lán nem tiszta fehér és szu­rokfekete embereket láttunk csupán, hanem a Horthy- korszak polgári társadalmá­nak itt felvonultatott típusa: árnyaltan érveltek és jelle­mük összetettségéből is sok minden felvillant. Málnay Levente korrektül rendezte meg a produkciót, amely azonban különösebb élményt nem szerzett, a színészek já­tékát illetően sem. Márkus László, Szilágyi Tibor és Ba­lázs Péter ábrázolásmódjára kellett a leginkább odaf’gyél­ni. És még jobban — magára Hegedűs Gézára. Aligha vé­letlen,, hogy földrészünk ne­ve regényciklusának címében szerepel, ö európaiak közt is európai. És ez nemcsak műveltségére vonatkozik, amelynek párja manapság mind ritkábban lelhető fei, de irodálmi-művészeti-peda- gógiai (benne az író és a ne­velő elválaszthatatlan egy­ségbe forrt) eszményeire, egész életművére és maga­tartására is. Életmű és ma­gatartás megintesak egységbe forrt nála (ami szintén nem túl gyakori), nem véletlenül volt az elsők egyike közvet­lenül a felszabadulás után, aki etikai könyvet írt az em­beri méltóságról. A felszabadulás után felnőtt és pályára lépett egész ma­gyar színész- és rendező­nemzedék tanúsítja (mind- őket tanította, minthogy tan­tárgya: a világirodalom, kö­telező a Színház- és Filmmű­vészeti Főiskolán, ahol a ta­nári karnak most már ő a doyenje, harmincévi mun­ka után), milyen kitűnő elő­adó. Hogyan tudja a kated­ráról — amelyet éppenséggel soha nem ex cathedra mód­ján használ — minden írni- olvasni tudóval megértetni és megszerettetni az egész világirodalmat, mindent, ami szép mindabban, amit az emberiség eddig alkotott. És sokan voltunk-vagyunk tanúi fáradhatatlan népmű­velői tevékenységének, euró­pai magatartásának nem­csak a béke három évtizedé­ben. hanem az azt megelőző háborús években. Az egyik legolvasottabb kortárs író — és egyik em­berileg legrokonszenvesebb kortársunk — művére irá­nyítottá a figyelmet a televí- zió. B T OPERATŐR: Czabarka György Munkásságát számos elismerés, ki­tüntetés jelzi. Ezekből csupán ket­tőt: 1963-ban Balázs Béla-díj, 1973- ban a Magyar Népköztársaság érde­mes művésze. Czabarka Györggyel, a televízió operatőrjével beszélge­tünk. — Az úgynevezett „fényes szelek" korosztályához tartozom, népi kollé- gáiummal. és egyebekkel. 1952-ben végeztem a főiskola operatőri sza­kán, és ezt követően évekig a Ma­gyar Filmhíradó munkatársa voltam. Ma nyugodtan beszélhetek erről: a szakmát a filmhíradónál tanultam meg, de nem mindig sikerült meg­valósítanom elképzeléseimet. — Gyerekkori vágya volt, hogy ope­ratőr legyen? — Ö, dehogy! Festő szerettem volna lenni. Prágában jártam egy ideig képzőművészeti iskolára, azután szé­pen abbahagytam. Nem akartam ha­todrendű festő lenni. Ezt különben közeli barátaim meg is mondták és úgy látszik igazuk volt. Ezek után nem volt meglepetés, hogy valami társterületet kerestem, ami szintén kép, mozgás. Mondanivalómat leg­alább így ki tudom fejezni. — Hogyan került a televízióhoz? — Már 1958-ban. Nagyjából akkori­ban szerveződött a tévé. őszintén szólva, amikor hívtak örömmel men­tem, mert sokoldalúságot, újfajta művészi kibontakozást kínált. S ami a lényeg: ígéretet 'kaptam, hogy já­tékfilmeket készíthetek, ami örök szerelmem volt és marad is. — Gondolom nem panaszkodhat ar­ra, hogy a siker elkerülte, hiszen már az első jelentős televíziós játék­film megvalósításának is részese volt. — Igen. A monte-carlói televíziós fesztiválon az Arany nimfa díjat kapta Palotai Boris Nő a barakkban című tévéjátéka, amelyet Zsurzs Éva rendezett és én voltam az operatőr, sőt a következő közös művünk (örsi Ferenc Epeiosz akció) is elnyerte ezt a díjat. — Mi az operatőr szerepe egy drámai mű létrehozásában, természetesen azon túl, hogy a filmfelvevőt hasz­nálja? — A mi prímásunk a rendező! Min­denekelőtt vele kell kialakítanunk koncepciót. Ameddig ez sikerül, ad­dig bizony sok-sók vitánk van. Ha olyan művel állok szemben, amelyet szeretek, akkor nagyon sokat vitá- zok. ellenkező esetben kevésbé. Az bizonyos, hogy kölcsönös kompro­misszumok nélkül nincs művészi megvalósítás. — Mindjárt képben gondolkodik? — Azonnal. Olvasva a forgatóköny­vet rögtön mozgásban „látom” a drá­mát. Ez természetesen nem maga a megvalósítás, ez csupán az én szemé­lyes elképzelésem. Külön fejezete a munkánknak a kor tanulmányozása, ha mondjuk egy történelmi hátterű darabról van szó. Ismernem kell iro­dalmát éppúgy, mint történetesen képzőművészetét. Hangulati hatáso­kat, hiteles hátteret és környezetet csak így tudunk teremteni. Sokszor teszem fel magamban a kérdést: hol a határ? Mennyire szabad érvényesí­teni egy produkcióban saját látásmó­domat, saját humoromat, énemet? A munkában azután eligazít, meghatá­rozza alapállásomat — és ezt nem il­lendőségből mondom —, eszmei el­kötelezettségem. — ön számos, sikeres történelmi tár­gyú tévéjátéknak volt az operatőrje. Melyik a kedvenc kor, amellyel a legszívesebben foglalkozik? — Talán a századforduló a maga for­rongásával, zűrzavarával. De ez nem jelenti azt, hogy más tárgyú felada­tok nem vonzanak. Hadd utaljak itt a Fekete városra. Ennél a műnél is sokat vitatkoztunk a rendezővel, Zsurzs Évával, s ez hevít, lendít ben­nünket. Végül amúgy is a rendező dönt, csak akkor jön az operatőr mű­vészi készségével, mindazzal, amit ki tud fejezni képeivel. — Milyen technikai feltételek kö­zött dolgozik ma egy operatőr? — Csak a játékfilmekről beszélek. A festő, az író akkor alkot, amikor ih­lete van. Ugyanez nálunk a legszigo­rúbb kötöttségekkel 'párosul, egyez­tetett stúdiókkal, egyeztetett színé­szekkel, millió alkalmazkodási kö­töttséggel. Nemegyszer kényszerü­lünk éppen ákkor abbahagyni a munkát, amikor még órákra lenne szükség, olyankor dolgozni, amikor inkább mást csinálnánk. Ezek bizony befolyásolják a művészi színvonalat. Viszont nekünk úgy kell dolgoznunk, hogy mindebből a néző semmit ne vegyen észre! — Számunkra szabad és megenge­dett jót, nagyon jót vagy talán zse­niálisat is alkotni. Kár, hogy az utóbbi nagyon-nagyon ritkán adatik meg. Szabad akár rosszat is alkotni, ha az kivált indulatokat, véleménye­ket. Csak egyet nem szabad: közép­szerűt csinálni, olyat, ami teljesen hidegen hagyja a nézőt, ami minden­ki számára közömbös. Ez a művé­szetben a legszörnyűbb dolog. — Jelenleg mivel foglalkozik? — Nagyon szeretem A zöldköves gyűrű című nemrégiben befejezett tévéjátékot. Ezt a közönség még nem látta. Horváth Zoltán volt a rende­zője. Most dolgozunk Hajdufy Mik­lóssal Szabó Lőrinc Szökevény és Krúdy Gyula Zoltánika című novel­láinak adaptációján, amely tehát nemcsak Petőfi Sándorról szól. BÁCSKAI LÁSZLÓ □ 27

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék