Új Tükör, 1976. július-szeptember (13. évfolyam, 27-39. szám)
1976-08-10 / 32. szám
E percben robogott el a temető mellett villámgyorsasággal a Párizsból jövő expressz-orientál, hosszú, bronzszínű kocsijaival. Néhány utas kibámult az ablakon, az egyiknek eszébe jutott, hogy a kalapjával felénk integessen. Nem viszonozhattam neki a köszöntést, mert a következő percben a vonat már csak mint parányi kicsi pont mozgott előre, s egy vékony hosszúkás füstvonal jelezte az irányát. — Látja, öreg, hogy köszöntgetett az az úr ide a vasútról? Az most Párizsból, a világ legszebb városából megy le egyenest Törökországba! — Párizsból? — kérdezte az öreg bámész arccal. — Soha nem hallottam hírét! Hiába! Én eddig hálisten sohasem tettem ki lábamat a határból. Aztán meg hová is mentem volna? Minek? — Nem kívánkozott még sehová? Embereket, országokat látni? Fiatalabb korában az ember kíváncsibb! — Én mindig ilyen voltam, amilyen vagyok. Hálisten, sohasem kellett a helyemből megmozdulni. Mit is láthattam volna? így is megöregedtem, így volt jó, amint volt. — A templomba csak bejár néha? — Nem én! Minek? Nem haragudtam én sohasem az istenre, talán ő sem haragszik rám! Megvagyok csendes békességben! Az öreg elhallgatott és lassú tempóban tenyerébe ütötte a pipáját. A mellényzsebéből kivett aztán egy darab rongyot, s belekötötte nagy gonddal a bagót. Minden mozdulatán, arcvonásán látszott a teljes megelégedés. Ráncos arcából, halványkék szemeiből a nyugalom derűje sugárzott: úgy beszélt, mint aki egészen tisztában van azzal, hogy földi rendeltetését híven teljesítette, s most már a teljesített kötelesség öntudatával várja, hogy leszakíttassék az élet fájáról. Csendes, majdnem suttogó hangjában volt valami meggyőződésszerű erő, amely egyenesen a lelkéből látszott fakadni, beszédében valami édes nyugalom, szelíd tisztaság, mely azt látszott bizonyítani, hogy lelke sohasem háborgott, hogy vágyak sohasem zaklatták, hanem csendesen, nesztelenül érett meg, akár egy akácfa, mely senki által sem ápolva, észrevétlen, a föld valamely elhagyott sarkában élte át a fejlődés fokozatait. Egy ember, aki az évezredek civilizációjában csak mint megszelídített ártalmatlan példány jelentkezik. Annak az állandóan jellegzetes óriás embercsoportnak egyik példánya volt ő, amelynek kaotikus tömegéből ki-kikelnek a finomabb idegekkel ellátott emberek, s akiknek javára, kedvére a világ teremtve látszik lenni. Élt nyolcvan és néhány évig, és a kor eszméi, küzdelmei, erényei és bűnei nesztelenül suhantak el mellette. Még csak sejtelemmel sem bírt ezer és ezer névtelen hős küzdelméről, mártír életéről, akik a jövő nemzedékek civilizációját előkészítik, és akik őrült önmegtagadással a fajta érdekében dolgoznak. Nem ismeri azt a bőségben úszó, falánk osztályt, mely a herék módjára élvezi a verejtékes munka gyümölcseit. A beteges idegek által követelt ingerek, a szerelemnek körmönfont művészete, a szem, a száj fényűzése reá nézve nem léteznek. A szájhős demokraták hazudozásait, monarchiák csalásait, a buta bürokrácia furfangjait nem ismeri. A szalonokban, színházakban kísértő blazirt férfiak és asszonyok ismeretlen lények előtte. A rang és pénz hatalmának a hírét sem hallotta. Nincs fogalma arról az eszeveszett élethalál harcról, melyet a nagyobb számú „gyöngék” az aránytalanul kevés „erősekkel” vívnak a sikeres megélhetés érdekében. Nem is sejti, hogy ennek a küzdelemnek fegyvere az ész, s hogy az egész küzdelem eredménye e fegyver értékétől függ. Egy ártatlan falu szélén, füvek és fák között él. Megérett itt békességben, s csak annyit dolgozott, hogy összetartsa testét-lelkét. Épp egészséges mind a kettő. A civilizációból mindössze néhány álmatlan óra jutott neki, melyeket a mellette elrohanó vonatoknak köszönhet. Él köztünk vakon, s ha tízezer esztendő múlva valami csodás hatalom felébresztené nyugodalmas álmából, s kérdeznék tőle, kérnék, mondaná el, hogy miként, hogyan éltek az emberek az ő idejében, mert minden adat elveszett, nincsen egy írott sor, egy jel, egy tény, ami a mostani életre egy parányi kis fényt vetne, az én öregem ott állana némán, bután, s nem tudna egyebet mondani, mint hogy zöldpaprika és kukoricaliszt-kenyér volt rendes tápláléka, s hogy az emberek valami különös szerkezetű kocsikon, őrült gyorsasággal rohantak valamiféle irányok felé. Egyetlenegy parányi kis eszméről, gondolatról sem tudna számot adni, s mindvégig csak azt hajtogatná: „Én meg voltam elégedve: éltem és meghaltam. A többi ember mit mívelt? Nem tudom!” Hátha neki van igaza? De hátha vétett a fajtája ellen? Miért nem szolgálta ő is a fejlődés hatalmas érdekeit? Vagy talán a civilizáció egyik irányának a csúcspontja, öntudatlan jelensége-e ő? A szükségszerű megsemmisülés jutott-e öntudatlanul uralomra benne, bénította-e meg akaraterejét, tette-e közönyössé önmaga és fajtája iránt? Ez a közöny-e a beteg állapot, vagy pedig a mi önámítási képességünk a boldogság-mániánk szimptómája-e? Neki, vagy nekünk van-e igazunk? Ki van jogosítva, hogy ítéletet mondjon fölötte? Amint így tápelődve néztem az öreget, befordult a temető kapuján egy parasztszekér, rajta egy pléhes, vaspántos koporsó, a kórházban elhalt szegények közös koporsója, kik földi pályafutásuk alatt nem szereztek annyit sem vagyonban, sem szeretetben, hogy haláluk után négy szál deszkára érdemesek volnának. A kocsis odakiáltott az öreghez: — Hej! Matyi bácsi! Jöjjön, no, hadd hányjuk bele! Az öreg lehetőleg gyorsan fölkelt, és kapát fogva sietett a kocsi után. Én ott maradtam a viskó előtt. Az öreg nagy léptekkel ment a kocsi mellett, s néhány perc múlva eltűnt a temető fái, bokrai között. Míg az öreg odajárt, benéztem szobájába. Alacsony, egyablakos lyuk volt az, inkább oda, mint szoba, s a szegénység bélyege, a piszok és penész rajta volt a falakon, és minden tárgyon. Egy keskeny, a földbevert cölöpökre zsúpszalmából font ágy, rajta egy rongyos darócköpeny, egy fapad, egy kacskalábú kis asztal volt az egész bútorzat. A hatalmas sárkemence padkáján egy nagy agyagkorsó, letakarva nedves ronggyal, a sarokban egy kopott cirokseprű, más nem volt a szobában. Kellemetlen, dohos volt bent a levegő, s iparkodtam ki a szobából. Alighogy föllélegzettem a szabad levegőn, látom az öreget, amint a sírokon keresztül, kalap nélkül, majdnem botorkázva jön. Arca egészen halvány volt, szemei beestek, csontos száraz kezei reszkettek, térdei minduntalan megcsuklottak, majdhogy össze nem esett. Szinte megijesztett, megütődve siettem elébe. — Mi baj, Matyi bácsi? Mi lelte? Az öreg nem felelt, hanem leült a viskó elé, és mereven, majdnem fásult bámészsággal nézett le a földre. — Mi történt, Matyi bácsi? Talán beteg? Adok vizet! A kezével intett, hogy nem kell neki. Mélyen fölsóhajtott, s aztán reszkető hangon majdnem sírva mondta: — Már másodszor! Pukkadt! — Mi az? Mi pukkadt? — A szegény embert. .. meztelen . .. mint a kutyát... be kell dobni... a gödribe! Ezt is bedobtuk. Aztán pukkadt... mint a puskalövés! A hasa ... a hasa... Az öreg elfödte arcát mind a két kezével. Láttam, hogy sovány ujjai közül szőrös keze fején, ingén végig hogy peregnek le a könnycseppek. Az öreg egészen meg volt törve. Mind keservesebben és keservesebben kezdett zokogni, majdnem fuldoklott. Motyogott valamit, de heves zokogása miatt lehetetlen volt érteni egy szavát is. Próbáltam megnyugtatni. — De hát mi köze hozzá? Hiszen nem is ismerte a szerencsétlent. Talán rokona volt? — Nem! Dehogy! — nyögte ki az öreg nagy keservesen. — De majd ... én is ... így járok. Pukkadt! Ingeujjával törülgette könnybelábadt szemeit. Görcsös zokogás fogta el ismét. Gyermekmódon a térdére támasztotta ősz fejét, és sírt. — Senkim sincs! Engem is. . bele fognak dobni... mint a kutyát! Én is . .. pukk ... A zokogás elnyomta szavát. Többször elkezdett még beszélni, de hasztalan volt minden erőlködése, a torkára forrt minden hang. Hirtelen fölkelt, rám se nézett, s mindkét kezével elfödve arcát, ingatag léptekkel bement a viskóba. Hallottam, amint belülről bereteszelte az ajtót. Csohány Kálmán rajza