Új Tükör, 1976. július-szeptember (13. évfolyam, 27-39. szám)

1976-08-10 / 32. szám

E percben robogott el a temető mellett villámgyorsasággal a Párizsból jövő expressz-orientál, hosszú, bronzszínű kocsijaival. Néhány utas kibámult az ablakon, az egyiknek eszébe jutott, hogy a kalapjával felénk integessen. Nem viszonozhattam neki a köszöntést, mert a kö­vetkező percben a vonat már csak mint parányi kicsi pont mozgott előre, s egy vékony hosszúkás füstvonal jelezte az irányát. — Látja, öreg, hogy köszöntgetett az az úr ide a vasútról? Az most Párizsból, a világ legszebb városából megy le egyenest Törökországba! — Párizsból? — kérdezte az öreg bámész arccal. — Soha nem hallot­tam hírét! Hiába! Én eddig hálisten sohasem tettem ki lábamat a ha­tárból. Aztán meg hová is mentem volna? Minek? — Nem kívánkozott még sehová? Embereket, országokat látni? Fiata­labb korában az ember kíváncsibb! — Én mindig ilyen voltam, amilyen vagyok. Hálisten, sohasem kel­lett a helyemből megmozdulni. Mit is láthattam volna? így is meg­öregedtem, így volt jó, amint volt. — A templomba csak bejár néha? — Nem én! Minek? Nem haragudtam én sohasem az istenre, talán ő sem haragszik rám! Megvagyok csendes békességben! Az öreg elhallgatott és lassú tempóban tenyerébe ütötte a pipáját. A mellényzsebéből kivett aztán egy darab rongyot, s belekötötte nagy gonddal a bagót. Minden mozdulatán, arcvonásán látszott a teljes megelégedés. Ráncos arcából, halványkék szemeiből a nyugalom derűje sugárzott: úgy be­szélt, mint aki egészen tisztában van azzal, hogy földi rendeltetését híven teljesítette, s most már a teljesített kötelesség öntudatával vár­ja, hogy leszakíttassék az élet fájáról. Csendes, majdnem suttogó hangjában volt valami meggyőződésszerű erő, amely egyenesen a lel­kéből látszott fakadni, beszédében valami édes nyugalom, szelíd tisz­taság, mely azt látszott bizonyítani, hogy lelke sohasem háborgott, hogy vágyak sohasem zaklatták, hanem csendesen, nesztelenül érett meg, akár egy akácfa, mely senki által sem ápolva, észrevétlen, a föld valamely elhagyott sarkában élte át a fejlődés fokozatait. Egy ember, aki az évezredek civilizációjában csak mint megszelídített ártalmatlan példány jelentkezik. Annak az állandóan jellegzetes óriás embercsoportnak egyik példánya volt ő, amelynek kaotikus tömegé­ből ki-kikelnek a finomabb idegekkel ellátott emberek, s akiknek javára, kedvére a világ teremtve látszik lenni. Élt nyolcvan és néhány évig, és a kor eszméi, küzdelmei, erényei és bűnei nesztelenül suhantak el mellette. Még csak sejtelemmel sem bírt ezer és ezer névtelen hős küzdelméről, mártír életéről, akik a jövő nemzedékek civilizációját előkészítik, és akik őrült önmegtagadás­sal a fajta érdekében dolgoznak. Nem ismeri azt a bőségben úszó, fa­lánk osztályt, mely a herék módjára élvezi a verejtékes munka gyü­mölcseit. A beteges idegek által követelt ingerek, a szerelemnek kör­mönfont művészete, a szem, a száj fényűzése reá nézve nem léteznek. A szájhős demokraták hazudozásait, monarchiák csalásait, a buta bü­rokrácia furfangjait nem ismeri. A szalonokban, színházakban kísér­tő blazirt férfiak és asszonyok ismeretlen lények előtte. A rang és pénz hatalmának a hírét sem hallotta. Nincs fogalma arról az eszeveszett élethalál harcról, melyet a nagyobb számú „gyöngék” az aránytalanul kevés „erősekkel” vívnak a sikeres megélhetés érdekében. Nem is sejti, hogy ennek a küzdelemnek fegyvere az ész, s hogy az egész küz­delem eredménye e fegyver értékétől függ. Egy ártatlan falu szélén, füvek és fák között él. Megérett itt békes­ségben, s csak annyit dolgozott, hogy összetartsa testét-lelkét. Épp egészséges mind a kettő. A civilizációból mindössze néhány álmatlan óra jutott neki, melyeket a mellette elrohanó vonatoknak köszönhet. Él köztünk vakon, s ha tízezer esztendő múlva valami csodás hatalom felébresztené nyugodalmas álmából, s kérdeznék tőle, kérnék, mon­daná el, hogy miként, hogyan éltek az emberek az ő idejében, mert minden adat elveszett, nincsen egy írott sor, egy jel, egy tény, ami a mostani életre egy parányi kis fényt vetne, az én öregem ott állana némán, bután, s nem tudna egyebet mondani, mint hogy zöldpaprika és kukoricaliszt-kenyér volt rendes tápláléka, s hogy az emberek va­lami különös szerkezetű kocsikon, őrült gyorsasággal rohantak vala­miféle irányok felé. Egyetlenegy parányi kis eszméről, gondolatról sem tudna számot adni, s mindvégig csak azt hajtogatná: „Én meg voltam elégedve: éltem és meghaltam. A többi ember mit mívelt? Nem tudom!” Hátha neki van igaza? De hátha vétett a fajtája ellen? Miért nem szolgálta ő is a fejlődés hatalmas érdekeit? Vagy talán a civilizáció egyik irányának a csúcspontja, öntudatlan jelensége-e ő? A szükségszerű megsemmisülés jutott-e öntudatlanul uralomra ben­ne, bénította-e meg akaraterejét, tette-e közönyössé önmaga és faj­tája iránt? Ez a közöny-e a beteg állapot, vagy pedig a mi önámítási képességünk a boldogság-mániánk szimptómája-e? Neki, vagy nekünk van-e igazunk? Ki van jogosítva, hogy ítéletet mondjon fölötte? Amint így tápelődve néztem az öreget, befordult a temető kapuján egy parasztszekér, rajta egy pléhes, vaspántos koporsó, a kórházban elhalt szegények közös koporsója, kik földi pályafutásuk alatt nem szereztek annyit sem vagyonban, sem szeretetben, hogy haláluk után négy szál deszkára érdemesek volnának. A kocsis odakiáltott az öreghez: — Hej! Matyi bácsi! Jöjjön, no, hadd hányjuk bele! Az öreg lehetőleg gyorsan fölkelt, és kapát fogva sietett a kocsi után. Én ott maradtam a viskó előtt. Az öreg nagy léptekkel ment a kocsi mellett, s néhány perc múlva eltűnt a temető fái, bokrai között. Míg az­ öreg odajárt, benéztem szobájába. Alacsony, egyablakos lyuk volt az, inkább oda, mint szoba, s a sze­génység bélyege, a piszok és penész rajta volt a falakon, és minden tárgyon. Egy keskeny, a földbevert cölöpökre zsúpszalmából font ágy, rajta egy rongyos darócköpeny, egy fapad, egy kacskalábú kis asztal volt az egész bútorzat. A hatalmas sárkemence padkáján egy nagy agyagkorsó, letakarva nedves ronggyal, a sarokban egy kopott cirok­seprű, más nem volt a szobában. Kellemetlen, dohos volt bent a levegő, s iparkodtam ki a szobából. Alighogy föllélegzettem a szabad levegőn, látom az öreget, amint a sírokon keresztül, kalap nélkül, majdnem botorkázva jön. Arca egészen halvány volt, szemei beestek, csontos száraz kezei resz­kettek, térdei minduntalan megcsuklottak, majdhogy össze nem esett. Szinte megijesztett, megütődve siettem elébe. — Mi baj, Matyi bácsi? Mi lelte? Az öreg nem felelt, hanem leült a viskó elé, és mereven, majdnem fásult bámészsággal nézett le a földre. — Mi történt, Matyi bácsi? Talán beteg? Adok vizet! A kezével intett, hogy nem kell neki. Mélyen fölsóhajtott, s aztán reszkető hangon majdnem sírva mondta: — Már másodszor! Pukkadt! — Mi az? Mi pukkadt? — A szegény embert. .. meztelen . .. mint a kutyát... be kell dob­ni... a gödribe! Ezt is bedobtuk. Aztán pukkadt... mint a puskalö­vés! A hasa ... a hasa... Az öreg elfödte arcát mind a két kezével. Láttam, hogy sovány ujjai közül szőrös keze fején, ingén végig hogy peregnek le a könnycseppek. Az öreg egészen meg volt törve. Mind keservesebben és keservesebben kezdett zokogni, majdnem fuldoklott. Motyogott valamit, de heves zokogása miatt lehetetlen volt érteni egy szavát is. Próbáltam meg­nyugtatni. — De hát mi köze hozzá? Hiszen nem is ismerte a szerencsétlent. Ta­lán rokona volt? — Nem! Dehogy! — nyögte ki az öreg nagy keservesen. — De majd ... én is ... így járok. Pukkadt! Ingeujjával törülgette könnybelábadt szemeit. Görcsös zokogás fogta el ismét. Gyermekmódon a térdére támasztotta ősz fejét, és sírt. — Senkim sincs! Engem is. . bele fognak dobni... mint a kutyát! Én is . .. pukk ... A zokogás elnyomta szavát. Többször elkezdett még beszélni, de hasz­talan volt minden erőlködése, a torkára forrt minden hang. Hirtelen fölkelt, rám se nézett, s mindkét kezével elfödve arcát, in­gatag léptekkel bement a viskóba. Hallottam, amint belülről bereteszelte az ajtót. Csohány Kálmán rajza

Next