Új Tükör, 1976. július-szeptember (13. évfolyam, 27-39. szám)

1976-08-10 / 32. szám

V AZ EMBERISÉG NAGY KULTÚRÁI Már eddig is több alkalommal sze­rettem volna kijavítani e cikksoro­zatban néhány kifejezést vagy el­írást, amellyel nem értek egyet. Most az ,,Európa születése" című cikkben is előfordul ilyesmi. A 23. oldalon „A bikaisten ábrázo­lása Krétából” helyesen „A Bika­­fej-rython Knósszoszból”. E szobor tudomásom szerint jelen­leg az Iráklion­i múzeum legféltet­tebb kincse. Anyaga: fekete szer­pentinkő. A Bika fejének eredeti szarvai nincsenek meg, restaurá­lással pótolták. A jobb szem len­cséje hegyikristályból készült, ép­ségben megmaradt, a bal szemet pótolni kellett. A pupillát vörössel, az íriszt feketével, a szem többi részét fehérrel festették be. Ez a mestermű az i. e. XVI. században készült. A rython szó jelentése: állatfej alakú vagy állatfejben végződő, illetve állat felsőtestében végződő, szarv alakú ivóedény. A 26. oldalon Önök egyértelműen négyemeletesre építették a palotát, holott a Palota nem knószoszi, mint írják, hanem Knósszoszi Pa­lota, nyugati oldalán három-, ke­leti oldalán pedig ötemeletes volt. Teteje lapos kiképzést kapott. A Palota összes területe 20 000 m­, ebből 1650 m­ jutott a kertre. A 26. oldal harmadik hasábjának élén elhelyezett kép Thézeusz alak­ja krétai falfestményen, helyesen: „Liliomok Hercege", ábrázolásának módja egyiptomi hatásra enged következtetni: a fej profilból lát­szik, felsőteste a nézővel szembe fordul, a lábak ismét oldalállásban vannak, és a lábfejek is profilból látszanak. Ellentétben az egyipto­mi festményekkel, ahol az élette­lenség uralkodik , a Liliomok Hercege életteljes. Végezetül pedig szeretném helyes­bíteni „Az Atlantisz-legenda” cí­mű kifejezést. E cikk keretében, szerintem hamisítás olyan állítást közölni, melyet már megcáfoltak. 1969 szeptemberében tartották meg az első nemzetközi tudomá­nyos kongresszust, mely a Vulka­­nológia témáján belül konkrétan csak a Szantorin bronzkori kitöré­sével, valamint annak következ­ményeivel foglalkozott. Ugyancsak kapcsolatosak e témakörrel a Spy­­ridon Marinatos régészprofesszor, a Görög Tudományos Akadémia elnöke vezetésével a Szantorin külső lejtőjén, valamint korábban a krétai Amnisszoszban végzett ásatások. Ezek eredménye szerint a Krétán i. e. 1500 körül lejátszó­dott katasztrófa a Szantorin kitö­résének következménye volt. Güttel P. Ferenc ______________ Budapest | KERESZTES ÁGNES TE HOGY CSINÁLOD? Amatőrfilmes alkotótábor Mezőtúron A táborról készült, még vágatlan film­mel kezdődött vasárnap a vetítés a mű­velődési központ színháztermében. Jó sorrend volt, mert ezután az avatatlan szemlélők, a főszereplők sem akadtak fel az akadozó képeken, a tökéletlenebb hangokon sem. A hozzáértők pedig meg­állapíthatták, hogy eredményes volt ez a néhány nap, hiszen a július 25. és augusztus 1. között készült tizenegy filmből kilencet még a helyszínen be­mutathattak. Szívem szerint én is a ki­forgatott forgatáshoz, vagy a jelenvol­takat jellemző tablóhoz hasonlóan kez­deném az írást, hely hiányában csak a tényekre szorítkozom. A Budapestről, Dunaújvárosból, Kecskemétről, Nyír­egyházáról, Pécsről, sőt két lengyel vá­rosból érkezők a téglagyárban, a Sütő­ipari Vállalatnál, a malomban, az ön­kéntes tűzoltókról, éjszaka a juhhodály­­nál, a Kontakta gyáregységében, a Ta­lajjavító Intézetben, a fazekasoknál és Kupái Sándor fafaragó tanyáján for­gattak. Hogy mindehhez kik nyújtottak segítséget, azt azért nem akarom felso­rolni, mert ebből óhatatlanul kiderülne az is, hogy kik mulasztották el. A négy főhadiszállás mindenesetre a mezőtúri művelődési központ, a kollégium, a kecskeméti Bácsfilm és a szolnoki MÁV Járműjavító filmstúdiója volt, ahol reg­geltől estig, estétől reggelig jöttek-men­­tek, töprengtek, zsíros kenyéren vir­rasztanak vagy összetolt székeken a földön, esetleg egy biliárdasztal tetején bóbiskoltak kicsit az alkotók. Volt köztük villanyszerelő, laboráns, gépkocsivezető, cipőgyári munkásnő, esztergályos. Az itt készült munkás­portrékról tehát legszívesebben azt mondanám, hogy önarcképek. Tavaly a munkásportrák második országos fesz­tiválján a zsűri még felróhatta a bemu­tatott filmek hibájául, hogy a MUN­KÁT ábrázolják és nem a MUNKÁST. A most látott kilenc film közül legalább ötről ennek az ellenkezőjét állíthatom. Erejük éppen abban van, ami akár gyengeségük is lehetne: élményből, ér­zésből készültek és nem a görcsösen másolgató gyakorlatból. Ezek a filmek olyanok, mint azok, akik most kérdezve-kérdezetlenül is megtud­ták egymásról: te hogy csinálod? ... Türelmetlenül az alkotás és türelmesen egymás érdekében, megrángó arccal is szó nélkül várva ollóra, stopperra, mag­nóra, ragasztóra, keverőasztalra. Vagy addig, amíg éjfél körül sikerül valaki­nek angyali nyugalommal megjavítani a rossz felszerelések rejtélyes hibáit. Mert a szándékkal és a képességgel most még nem tart lépést a lehetőség. Sajnos! — sóhajtanám, ha az ellenkezőjéről nem tudnám és tapasztalnám másutt, hogy még rosszabb. Rosszabb, amikor nem a belső kényszer erőfeszítésével ugorjuk át mégis a magas lécet, hanem megen­gedjük magunknak, hogy emelt fővel sétáljunk át alatta. Ismertem az írás hosszútávfutó magá­nyosságát — most örülök, hogy megis­merhettem a közös alkotás, a csapat­játék örömét is. A CÍMLAPRÓL Önök bizonyára jobban tudják, mint én, hogy a címrányomás cél­ja — ha el is kerüljük a csúnya reklám szót — az, hogy gusztust csináljon, felhívja a figyelmet a lapban található legérdekesebb, legfontosabb írásokra. Vélemé­nyem szerint éppen ez a szándék nem érvényesül eléggé. Hogy csak egy legutóbbi példát mondjak (rangsorolási szándék nélkül), a harmincadik szám címlapjára két elbeszélés és egy kevésbé fontos képriport címe került, míg pél­dául a gyulai Illyés-bemutató le­maradt. Az embernek az az érzé­se, mintha tartózkodni igyekezné­nek az olvasói kíváncsiság felkel­tésének ettől a lehetőségétől. Almási Beáta Budapest KEDVES OLVASÓNK önnek igaza van. A probléma ez­úttal nem az ízlésünkre, hanem nyomdai nehézségekre vezethető vissza. A színes címlap szöveg­anyagát is technikai okok miatt a teljes lapszám elkészülténél jóval korábban kell leadnunk a nyom­dába, és csak ritkán tehetünk ki­vételt. A frissen beérkező aktuális írásokat nem akarjuk avégett he­tekig visszatartani, hogy címlapra is kerülhessenek. B. A. Csoda a Boráros téren Egyre ritkábban csodálkozunk. Miért is tennénk? Az ember szinte menetrendszerűen jár a Holdra, szondázgatja a Mar­­sot, gyorsabban ússza a száz métert, mint azelőtt futotta. Ré­gi hírlapok még díszhelyen közölték a nagy eseményt, ilyen meg ilyen gyógyvíz hatására egy-egy rokkant járni tud. Ma? Elég egy hatos villamos közeledése, hogy botját elhajítva szi­laj vágtába kezdjen a reumás nagypapa, s mi észre sem veszi szük. Ha elérte az utolsó kocsit — örüljön neki. Ha meg nem érte el — mit ugrál, mit rohangászik! Morc közönyünkből nemigen van csoda, ami kibillentene. Mégis! Július 30-án 0 óra 20 perckor leesett az állam a Bo­­ráros­ téren. Olimpiai válogatottunkat megszégyenítő elszánt­sággal vetettem magam egy 15-ös autóbusz után. Nem ok nélkül! Mert ha nem keresztezi utam a 2-es villamos, a be­forduló 12 A-s busz, a beálló taxi, vagy a zárt rendben vonu­ló iskolások csapata, akkor életben maradok, s ha ezen túl még nem indul ki a busz, nem csapja a vezető orromra az ajtókat, vagy felpréselődve nem oktat ki — vak maga, a ko­csi indítva lett! —, akkor ez a péntek jól kezdődött! De en­nél sokkal nagyobb dolog történt! Mert amikor már elértem a buszt, meg is kapaszkodtam, sőt szusszantam is egyet, ak­kor kellemes bariton szólalt meg a magasból: „Jó reggelt kí­vánok! Kérem vigyázzanak, mert becsukom az ajtót!” És az ajtók tényleg becsukódtak, amiből rövid töprengés után bár­ki rájöhetett, hogy nem az elnyűtt képzelet, a felzaklatott fantázia űzött velünk csalóka játékot, hanem a busz vezető­je KÖSZÖNT! S ami éppen ekkora csoda: egy picikét, éppen csak... de mindenki elmosolyodott. A hetyke tinédzserek, a csarnokba igyekvő nénikék, a kisgyermekkel utazók, a sa­vanyú képpel hivatalba igyekvők, a napbarnítottak, akik nyaralás után, a sápadtak, akik nyaralás előtt, a mindig tü­­lekvők, mi mind, akik ezzel az utazással kezdtük a napot — mosolyogtunk. Ismerőseim körében ellenőriztem a csoda hőfokát. Néhányan úgy vélték, hogy már volt ilyen. Néhányan azt is állították, hogy éppen a 15-ös buszon az is szokás, hogy a végállomás­ban elköszön a vezető. Egyetlen tanú arra is akadt, hogy a 2-es villamoson tapasztalható hasonló jelenségeket bizonyít­sa. Széles­ körű vizsgálataim azonban mégis azt bizonyítot­ták: ez a jelenség nem köznapi. Nem megszokott. Hanem csoda. Az viszont — sajnos — nem csoda, hogy a busz egyetlen uta­sa sem köszönt vissza. Hogyan is tehettük volna? Kórusban? Vagy a vezetőfülkéhez verekedve magunkat — egyenként? Esetleg leszálláskor szalutálva? Többféle megoldás is lehet­séges, de valahogy mindenik suta, idétlen, vagy nevetni való. Ezért most — utastársaim nevében is — veszem a bátorsá­got és köszöntöm a GC 49—49 rendszámú busz vezetőjét, s valamennyi vezetőt, aki udvariasságával, előzékenységével kellemesebbé teszi mindennapjainkat. Jó reggelt! Jó mun­kát! BERKES ERZSÉBET

Next