Új Tükör, 1976. július-szeptember (13. évfolyam, 27-39. szám)
1976-08-10 / 32. szám
V AZ EMBERISÉG NAGY KULTÚRÁI Már eddig is több alkalommal szerettem volna kijavítani e cikksorozatban néhány kifejezést vagy elírást, amellyel nem értek egyet. Most az ,,Európa születése" című cikkben is előfordul ilyesmi. A 23. oldalon „A bikaisten ábrázolása Krétából” helyesen „A Bikafej-rython Knósszoszból”. E szobor tudomásom szerint jelenleg az Iráklioni múzeum legféltettebb kincse. Anyaga: fekete szerpentinkő. A Bika fejének eredeti szarvai nincsenek meg, restaurálással pótolták. A jobb szem lencséje hegyikristályból készült, épségben megmaradt, a bal szemet pótolni kellett. A pupillát vörössel, az íriszt feketével, a szem többi részét fehérrel festették be. Ez a mestermű az i. e. XVI. században készült. A rython szó jelentése: állatfej alakú vagy állatfejben végződő, illetve állat felsőtestében végződő, szarv alakú ivóedény. A 26. oldalon Önök egyértelműen négyemeletesre építették a palotát, holott a Palota nem knószoszi, mint írják, hanem Knósszoszi Palota, nyugati oldalán három-, keleti oldalán pedig ötemeletes volt. Teteje lapos kiképzést kapott. A Palota összes területe 20 000 m, ebből 1650 m jutott a kertre. A 26. oldal harmadik hasábjának élén elhelyezett kép Thézeusz alakja krétai falfestményen, helyesen: „Liliomok Hercege", ábrázolásának módja egyiptomi hatásra enged következtetni: a fej profilból látszik, felsőteste a nézővel szembe fordul, a lábak ismét oldalállásban vannak, és a lábfejek is profilból látszanak. Ellentétben az egyiptomi festményekkel, ahol az élettelenség uralkodik , a Liliomok Hercege életteljes. Végezetül pedig szeretném helyesbíteni „Az Atlantisz-legenda” című kifejezést. E cikk keretében, szerintem hamisítás olyan állítást közölni, melyet már megcáfoltak. 1969 szeptemberében tartották meg az első nemzetközi tudományos kongresszust, mely a Vulkanológia témáján belül konkrétan csak a Szantorin bronzkori kitörésével, valamint annak következményeivel foglalkozott. Ugyancsak kapcsolatosak e témakörrel a Spyridon Marinatos régészprofesszor, a Görög Tudományos Akadémia elnöke vezetésével a Szantorin külső lejtőjén, valamint korábban a krétai Amnisszoszban végzett ásatások. Ezek eredménye szerint a Krétán i. e. 1500 körül lejátszódott katasztrófa a Szantorin kitörésének következménye volt. Güttel P. Ferenc ______________ Budapest | KERESZTES ÁGNES TE HOGY CSINÁLOD? Amatőrfilmes alkotótábor Mezőtúron A táborról készült, még vágatlan filmmel kezdődött vasárnap a vetítés a művelődési központ színháztermében. Jó sorrend volt, mert ezután az avatatlan szemlélők, a főszereplők sem akadtak fel az akadozó képeken, a tökéletlenebb hangokon sem. A hozzáértők pedig megállapíthatták, hogy eredményes volt ez a néhány nap, hiszen a július 25. és augusztus 1. között készült tizenegy filmből kilencet még a helyszínen bemutathattak. Szívem szerint én is a kiforgatott forgatáshoz, vagy a jelenvoltakat jellemző tablóhoz hasonlóan kezdeném az írást, hely hiányában csak a tényekre szorítkozom. A Budapestről, Dunaújvárosból, Kecskemétről, Nyíregyházáról, Pécsről, sőt két lengyel városból érkezők a téglagyárban, a Sütőipari Vállalatnál, a malomban, az önkéntes tűzoltókról, éjszaka a juhhodálynál, a Kontakta gyáregységében, a Talajjavító Intézetben, a fazekasoknál és Kupái Sándor fafaragó tanyáján forgattak. Hogy mindehhez kik nyújtottak segítséget, azt azért nem akarom felsorolni, mert ebből óhatatlanul kiderülne az is, hogy kik mulasztották el. A négy főhadiszállás mindenesetre a mezőtúri művelődési központ, a kollégium, a kecskeméti Bácsfilm és a szolnoki MÁV Járműjavító filmstúdiója volt, ahol reggeltől estig, estétől reggelig jöttek-mentek, töprengtek, zsíros kenyéren virrasztanak vagy összetolt székeken a földön, esetleg egy biliárdasztal tetején bóbiskoltak kicsit az alkotók. Volt köztük villanyszerelő, laboráns, gépkocsivezető, cipőgyári munkásnő, esztergályos. Az itt készült munkásportrékról tehát legszívesebben azt mondanám, hogy önarcképek. Tavaly a munkásportrák második országos fesztiválján a zsűri még felróhatta a bemutatott filmek hibájául, hogy a MUNKÁT ábrázolják és nem a MUNKÁST. A most látott kilenc film közül legalább ötről ennek az ellenkezőjét állíthatom. Erejük éppen abban van, ami akár gyengeségük is lehetne: élményből, érzésből készültek és nem a görcsösen másolgató gyakorlatból. Ezek a filmek olyanok, mint azok, akik most kérdezve-kérdezetlenül is megtudták egymásról: te hogy csinálod? ... Türelmetlenül az alkotás és türelmesen egymás érdekében, megrángó arccal is szó nélkül várva ollóra, stopperra, magnóra, ragasztóra, keverőasztalra. Vagy addig, amíg éjfél körül sikerül valakinek angyali nyugalommal megjavítani a rossz felszerelések rejtélyes hibáit. Mert a szándékkal és a képességgel most még nem tart lépést a lehetőség. Sajnos! — sóhajtanám, ha az ellenkezőjéről nem tudnám és tapasztalnám másutt, hogy még rosszabb. Rosszabb, amikor nem a belső kényszer erőfeszítésével ugorjuk át mégis a magas lécet, hanem megengedjük magunknak, hogy emelt fővel sétáljunk át alatta. Ismertem az írás hosszútávfutó magányosságát — most örülök, hogy megismerhettem a közös alkotás, a csapatjáték örömét is. A CÍMLAPRÓL Önök bizonyára jobban tudják, mint én, hogy a címrányomás célja — ha el is kerüljük a csúnya reklám szót — az, hogy gusztust csináljon, felhívja a figyelmet a lapban található legérdekesebb, legfontosabb írásokra. Véleményem szerint éppen ez a szándék nem érvényesül eléggé. Hogy csak egy legutóbbi példát mondjak (rangsorolási szándék nélkül), a harmincadik szám címlapjára két elbeszélés és egy kevésbé fontos képriport címe került, míg például a gyulai Illyés-bemutató lemaradt. Az embernek az az érzése, mintha tartózkodni igyekeznének az olvasói kíváncsiság felkeltésének ettől a lehetőségétől. Almási Beáta Budapest KEDVES OLVASÓNK önnek igaza van. A probléma ezúttal nem az ízlésünkre, hanem nyomdai nehézségekre vezethető vissza. A színes címlap szöveganyagát is technikai okok miatt a teljes lapszám elkészülténél jóval korábban kell leadnunk a nyomdába, és csak ritkán tehetünk kivételt. A frissen beérkező aktuális írásokat nem akarjuk avégett hetekig visszatartani, hogy címlapra is kerülhessenek. B. A. Csoda a Boráros téren Egyre ritkábban csodálkozunk. Miért is tennénk? Az ember szinte menetrendszerűen jár a Holdra, szondázgatja a Marsot, gyorsabban ússza a száz métert, mint azelőtt futotta. Régi hírlapok még díszhelyen közölték a nagy eseményt, ilyen meg ilyen gyógyvíz hatására egy-egy rokkant járni tud. Ma? Elég egy hatos villamos közeledése, hogy botját elhajítva szilaj vágtába kezdjen a reumás nagypapa, s mi észre sem veszi szük. Ha elérte az utolsó kocsit — örüljön neki. Ha meg nem érte el — mit ugrál, mit rohangászik! Morc közönyünkből nemigen van csoda, ami kibillentene. Mégis! Július 30-án 0 óra 20 perckor leesett az állam a Boráros téren. Olimpiai válogatottunkat megszégyenítő elszántsággal vetettem magam egy 15-ös autóbusz után. Nem ok nélkül! Mert ha nem keresztezi utam a 2-es villamos, a beforduló 12 A-s busz, a beálló taxi, vagy a zárt rendben vonuló iskolások csapata, akkor életben maradok, s ha ezen túl még nem indul ki a busz, nem csapja a vezető orromra az ajtókat, vagy felpréselődve nem oktat ki — vak maga, a kocsi indítva lett! —, akkor ez a péntek jól kezdődött! De ennél sokkal nagyobb dolog történt! Mert amikor már elértem a buszt, meg is kapaszkodtam, sőt szusszantam is egyet, akkor kellemes bariton szólalt meg a magasból: „Jó reggelt kívánok! Kérem vigyázzanak, mert becsukom az ajtót!” És az ajtók tényleg becsukódtak, amiből rövid töprengés után bárki rájöhetett, hogy nem az elnyűtt képzelet, a felzaklatott fantázia űzött velünk csalóka játékot, hanem a busz vezetője KÖSZÖNT! S ami éppen ekkora csoda: egy picikét, éppen csak... de mindenki elmosolyodott. A hetyke tinédzserek, a csarnokba igyekvő nénikék, a kisgyermekkel utazók, a savanyú képpel hivatalba igyekvők, a napbarnítottak, akik nyaralás után, a sápadtak, akik nyaralás előtt, a mindig tülekvők, mi mind, akik ezzel az utazással kezdtük a napot — mosolyogtunk. Ismerőseim körében ellenőriztem a csoda hőfokát. Néhányan úgy vélték, hogy már volt ilyen. Néhányan azt is állították, hogy éppen a 15-ös buszon az is szokás, hogy a végállomásban elköszön a vezető. Egyetlen tanú arra is akadt, hogy a 2-es villamoson tapasztalható hasonló jelenségeket bizonyítsa. Széles körű vizsgálataim azonban mégis azt bizonyították: ez a jelenség nem köznapi. Nem megszokott. Hanem csoda. Az viszont — sajnos — nem csoda, hogy a busz egyetlen utasa sem köszönt vissza. Hogyan is tehettük volna? Kórusban? Vagy a vezetőfülkéhez verekedve magunkat — egyenként? Esetleg leszálláskor szalutálva? Többféle megoldás is lehetséges, de valahogy mindenik suta, idétlen, vagy nevetni való. Ezért most — utastársaim nevében is — veszem a bátorságot és köszöntöm a GC 49—49 rendszámú busz vezetőjét, s valamennyi vezetőt, aki udvariasságával, előzékenységével kellemesebbé teszi mindennapjainkat. Jó reggelt! Jó munkát! BERKES ERZSÉBET