Új Tükör, 1976. július-szeptember (13. évfolyam, 27-39. szám)

1976-08-31 / 35. szám

VIDOR MIKLÓS AMI ÖSSZETART Hajnal óta hever idekinn a nyugágyon. Rétegenkint került le róla a tréningruha alsó, majd fölső része, fürdőtrikóban van. Meztelen lá­bát nyújtogatja, mint kamaszlánykorában, mikor hitt még benne, hogy ettől meghosszabbodik. Három centit legalább, hogy az átlag fölé nőjön. Két keze tarkója alá kulcsolva, szemét behunyja. Élvezi a csiklandozó, fiatal napsugarakat. Óráját benn hagyta a falipolcon, mikor kilopódzott. Harminc lépés­nyire, a kert közepén alszik a csinos kis faház, mert a férfi is alszik benne. Mennyi lehet az idő? Jólesnék egy fekete mellett rágyújtani. De a motozás, a masina pöfögése fölébresztené, s akkor vége ezek­nek az óráknak, melyeket még az álom felelőtlenségében tölt. A kávé meg a cigaretta sosem olyan jó, mint amilyent kíntó a hiá­nyuk. Itt kinn sem olyan jó, mint ahogyan otthon elképzeli, mikor összecsapja a neszeszert. Oldalt fordítja a fejét a parányi veranda felé. Ott lép majd ki a fér­fi, hunyorog, szétfeszíti könyökét, énekelve beleásít a csöndbe s el­nyeli a hajnalt. Szeretné késleltetni ezt a pillanatot. Végigsimít két tejcsokoládé színű karján. Ezt szereti, nem a cigány­barnaságot. Mire merőlegesen érnek a sugarak, árnyékba húzza a nyugágyat. A ház előtt az elvirágzott orgonabokor jól megerősödött hét év alatt. A fiatal gyümölcsfák egyre több termést hoznak. Ők ültették min­det ezen a semmi darab zöldön. Százhússzor ötven méter az egész, rajta a faház meg a konyhabódé. A kerítés sokba került volna, hát élősövénnyel vették körül a kertet. Kellett a játékhoz, így igazán az övék, kihasítva az arctalan vidékből. Búvóhelynek tervezték el, rejteknek. Titoknak, mert senkinek sem beszélhettek róla. A gyerekeknek vannak ilyen titkos helyeik. Egy pince, egy elhagyott, roskadozó bódé. Tilos elárulni, csak a csapat tagjai tudhatják. Aztán kinőnek belőle, elmaradoznak, s feledésbe megy. A felnőtt játékok bonyolultabbak. Pöffeteg, hasas szók jutnak eszé­be: közmegegyezés, szerződés. A titkot már nem lehet otthagyni töb­bé, fogja őrzőjét. A telekről hivatalos írás van a községi tanácsban. Bérletet fizetnek érte. Nevetséges összeg, jelkép inkább, a használa­ti jog záloga. Szerencsés véletlen volt, hogy rábukkantak. Még egészen az elején történt. Fél évvel azután, hogy benn a hivatalban elhallgatott háta mögött az egyenletesen diktáló főnöki hang. A parketta reccsent csak súlyosan, feszülten. Aztán karján érezte a két szögletes ujjú kéz szo­rítását. Enyhén hátrafelé húzta. Törzse megdőlt, a széktámlának fe­szült. Nézték egymást abban a szokatlan, fordított perspektívában. Az osztályon ők ketten maradtak csak benn, az ajtókra sem kellett ügyelniük. Nem, nem borzongatja már meg az emlék. Mintha regényben ol­vasta, moziban látta volna. Néhány hónap múlva kellemetlenné vált, hogy ugyanabban a hiva­talban dolgoznak. A férfi átment a központba, ő új főnököt kapott. Hét és fél esztendő túl van a romantikán. A házassága két-három év alatt kopott meg, őket tovább éltette a törvényenkívüliség. Elein­te a férfi bátyjának lakásán találkoztak. Néha náluk, otthon is, míg a férje hivatalosan hetekig külföldön tartózkodott. De kellett már valami saját, aminek nincs szívesség-, meg besurranásíze. Csupa mulatságos izgalom volt, ahogyan a kerti szerszámokat, virág­magvakat vásárolták, s ügyetlenül, tanakodva fölásták az ágyások helyét. A felhők szélét vakító paszománnyal szegi be a nap. Beleásít a fény­be. Jó ez a zsongító időtlenség, füvek, bogarak öntudatlanságában heverni félighunyt szemmel. A dolgok lassan elvesztik körvonalu­kat, sugárzásuk marad csak, bizonytalan szivárványködben lebegnek. Aki így látná most, irigyelné. Optikai csalódás a boldogság is. Itt a kőhajításnyira lakó szomszédok házaspárnak hiszik őket. Az asszony, aki a tejet hozza, meg is kérdezte egyszer, miért nincs gye­rekük. Miket tudnak kérdezni az emberek! Tegnapelőtt jött ki. A férfit itt találta már. Ócska, kitérdesedett nad­rágban nyeste a sövényt, ő lecsapta a holmiját odabenn, napozóruhá­ba öltözött. — Főzhetnél valami friss vacsorát — szólt vissza, míg csattogtatta a kertészollót. — Lecsót? — Azt is lehet. Indult a konyhába. Úgy látszik, menthetetlenek ezek a dolgok nő és férfi között. A fog­­vacogtató délutánoktól eljutnak a konyhában darabolt paradicsomig. Otthon, az igazi lakásában nagytakarítást kellene csinálnia: jövő hé­ten érkezik vissza a férje. A házmesternénél hagyta a kulcsot, ha jön­nének a gázt kifújni. Benn a házban a férfi ébren lehet már, csak nem akar kijönni. Biz­tosan ő sem bánja, hogy egyedül maradt. Zavartalanul töprenghet, rakosgatja magában a kockákat, s szépen összeáll belőlük nyilvános élete, amit a városban hagyott. Jövőre érettségizik a fia. Építgeti a haditerveket, kinek szóljon az egyetemi fölvétele érdekében. Egy napon aztán rájön, hogy elege van a ki- meg befele döcögő viciná­­lis utakból, az otthon tálalt hazugságokból. Először a világtól akarták elkülöníteni magukat. Most meg örülnek, hogy itt, a kettejük birodalmában marad menedékük egymás elől. Maga elé dúdol, fészkelődik óvatosan, mert combja alatt berepedt a nyugágy vászna. Csínján kell bánni vele, hogy kitartson még egy darabig. Száraz kis döccenés. Oda se néz, az ajtó az. Kijött. Pizsamában van. Ő vette neki a bordóval szegett szürke pizsamát. Borzas még. Ahogy kikel az ágyból, rohan kezet, szájat mosni, de reggeli előtt nem fé­­sülködik meg. Erős szálú, sötét haja kócosan összetapadva eláll. „A diplomata’­ — hallotta nemegyszer a vállalatnál, mikor még a főnöke volt. Sima öltöny, sima ing, egyszínű nyakkendő — fordulhat a divat akármerre. De ő már tudja, hogy álmában motyogni szokott, s egy-egy kiadósabb vacsora után kanálszám nyeli a szódabikarbónát. Idekinn elengedi magát, könyöröghet, hogy legalább másodnaponkint borotválkozzon. Pedig a kétmilliméteres sörték ezüstösen csillognak már az állán. Puha, papucsos léptek a ház felől. Mímeli az alvást. — Jó reggelt! — szólal meg a rozsdás, reggeli hang. Rácsodálkozik, visszabólint. — Aludtál? — Csak úgy . .. félig ... napozás közben. — Aha. Jó időnk lesz. — Kicsit felhős. — Az semmi. Megroppan a térde, amint leereszkedik mellette a fűbe. Zsebében kotorászik, rágyújt. A gyufa lángja nem látszik a napban, csak a tü­zet fogott dohány füstölög. — Hány óra? — Nyolc múlt, azt hiszem ... — A cigarettára bök. — Nem akarsz? — Üres gyomorra nem. — Igaz. Reggelizni kellene. — Nyakig húzott térdekkel kuporog a lá­bánál, apró kis ásításokra idomított állkapoccsal. Fölteszi a napszemüvegét. A férfi is tudja, hogy nem sima üveg: más­fél dioptriás. Tavalyelőtt vette észre, hogy elmosódnak előtte a for­mák. — Erős már ez a nap — fölkel, arrébb taszigálja a nyugágyat, hogy arca a bokor árnyékába kerüljön. Hallgatnak. Egyik az elszürkülő parazsat nézi, másik a zöld üveg mögé bújtatja pillantását. A nő váratlanul megszólal: — Te, mit szólnál, ha fölmondanék neked? — Fölmondanál? — megáll szájában a füst. — Aha ... Az álomtól még zavaros szempár kitágul. A nőt föloldotta már saját hangja: — Jobb, ha én szólok, nem? Neked mégis kínosabb ... Vigyázz, kör­mödre ég a cigarettád! A szögletes ujjú kéz, gazdájától egészen függetlenül, ijedt kis ívben elhajítja a csikket. A barna nikotinfoltokat nézi körme körül. — Mit . . . mit akarsz tulajdonképpen? A nő fölnevet, csaknem vidáman: — Hát kell neked ez az egész? Jó nekem? Belerázódtunk . . . Nem egyszerűbb szépen hazamenni és holnaptól átugrani rajta, mintha nem is lett volna? — Hogyhogy átugrani? — Annyira meglep? — Eredeti vagy. A nő fintorog: — Nézd, ez már olyan . .. családi villa . . . Kiírhatnád: „Vihar után” vagy: „Menedék”... — Ez most­ jutott eszedbe? — a férfi térdére ejti állát s ettől egyszer­re kutyaszerűvé válik. — Nem mindegy? Csodálkozón nézi a nyugágyon elnyújtózott alakot. Feje is pihen, a szemét jelképező két zöld kör nem mered rá. Imponál neki. Mikor észrevette a régi, közös munkahelyen, alig látott benne mást, mint jó

Next