Új Tükör, 1976. július-szeptember (13. évfolyam, 27-39. szám)
1976-08-31 / 35. szám
VIDOR MIKLÓS AMI ÖSSZETART Hajnal óta hever idekinn a nyugágyon. Rétegenkint került le róla a tréningruha alsó, majd fölső része, fürdőtrikóban van. Meztelen lábát nyújtogatja, mint kamaszlánykorában, mikor hitt még benne, hogy ettől meghosszabbodik. Három centit legalább, hogy az átlag fölé nőjön. Két keze tarkója alá kulcsolva, szemét behunyja. Élvezi a csiklandozó, fiatal napsugarakat. Óráját benn hagyta a falipolcon, mikor kilopódzott. Harminc lépésnyire, a kert közepén alszik a csinos kis faház, mert a férfi is alszik benne. Mennyi lehet az idő? Jólesnék egy fekete mellett rágyújtani. De a motozás, a masina pöfögése fölébresztené, s akkor vége ezeknek az óráknak, melyeket még az álom felelőtlenségében tölt. A kávé meg a cigaretta sosem olyan jó, mint amilyent kíntó a hiányuk. Itt kinn sem olyan jó, mint ahogyan otthon elképzeli, mikor összecsapja a neszeszert. Oldalt fordítja a fejét a parányi veranda felé. Ott lép majd ki a férfi, hunyorog, szétfeszíti könyökét, énekelve beleásít a csöndbe s elnyeli a hajnalt. Szeretné késleltetni ezt a pillanatot. Végigsimít két tejcsokoládé színű karján. Ezt szereti, nem a cigánybarnaságot. Mire merőlegesen érnek a sugarak, árnyékba húzza a nyugágyat. A ház előtt az elvirágzott orgonabokor jól megerősödött hét év alatt. A fiatal gyümölcsfák egyre több termést hoznak. Ők ültették mindet ezen a semmi darab zöldön. Százhússzor ötven méter az egész, rajta a faház meg a konyhabódé. A kerítés sokba került volna, hát élősövénnyel vették körül a kertet. Kellett a játékhoz, így igazán az övék, kihasítva az arctalan vidékből. Búvóhelynek tervezték el, rejteknek. Titoknak, mert senkinek sem beszélhettek róla. A gyerekeknek vannak ilyen titkos helyeik. Egy pince, egy elhagyott, roskadozó bódé. Tilos elárulni, csak a csapat tagjai tudhatják. Aztán kinőnek belőle, elmaradoznak, s feledésbe megy. A felnőtt játékok bonyolultabbak. Pöffeteg, hasas szók jutnak eszébe: közmegegyezés, szerződés. A titkot már nem lehet otthagyni többé, fogja őrzőjét. A telekről hivatalos írás van a községi tanácsban. Bérletet fizetnek érte. Nevetséges összeg, jelkép inkább, a használati jog záloga. Szerencsés véletlen volt, hogy rábukkantak. Még egészen az elején történt. Fél évvel azután, hogy benn a hivatalban elhallgatott háta mögött az egyenletesen diktáló főnöki hang. A parketta reccsent csak súlyosan, feszülten. Aztán karján érezte a két szögletes ujjú kéz szorítását. Enyhén hátrafelé húzta. Törzse megdőlt, a széktámlának feszült. Nézték egymást abban a szokatlan, fordított perspektívában. Az osztályon ők ketten maradtak csak benn, az ajtókra sem kellett ügyelniük. Nem, nem borzongatja már meg az emlék. Mintha regényben olvasta, moziban látta volna. Néhány hónap múlva kellemetlenné vált, hogy ugyanabban a hivatalban dolgoznak. A férfi átment a központba, ő új főnököt kapott. Hét és fél esztendő túl van a romantikán. A házassága két-három év alatt kopott meg, őket tovább éltette a törvényenkívüliség. Eleinte a férfi bátyjának lakásán találkoztak. Néha náluk, otthon is, míg a férje hivatalosan hetekig külföldön tartózkodott. De kellett már valami saját, aminek nincs szívesség-, meg besurranásíze. Csupa mulatságos izgalom volt, ahogyan a kerti szerszámokat, virágmagvakat vásárolták, s ügyetlenül, tanakodva fölásták az ágyások helyét. A felhők szélét vakító paszománnyal szegi be a nap. Beleásít a fénybe. Jó ez a zsongító időtlenség, füvek, bogarak öntudatlanságában heverni félighunyt szemmel. A dolgok lassan elvesztik körvonalukat, sugárzásuk marad csak, bizonytalan szivárványködben lebegnek. Aki így látná most, irigyelné. Optikai csalódás a boldogság is. Itt a kőhajításnyira lakó szomszédok házaspárnak hiszik őket. Az asszony, aki a tejet hozza, meg is kérdezte egyszer, miért nincs gyerekük. Miket tudnak kérdezni az emberek! Tegnapelőtt jött ki. A férfit itt találta már. Ócska, kitérdesedett nadrágban nyeste a sövényt, ő lecsapta a holmiját odabenn, napozóruhába öltözött. — Főzhetnél valami friss vacsorát — szólt vissza, míg csattogtatta a kertészollót. — Lecsót? — Azt is lehet. Indult a konyhába. Úgy látszik, menthetetlenek ezek a dolgok nő és férfi között. A fogvacogtató délutánoktól eljutnak a konyhában darabolt paradicsomig. Otthon, az igazi lakásában nagytakarítást kellene csinálnia: jövő héten érkezik vissza a férje. A házmesternénél hagyta a kulcsot, ha jönnének a gázt kifújni. Benn a házban a férfi ébren lehet már, csak nem akar kijönni. Biztosan ő sem bánja, hogy egyedül maradt. Zavartalanul töprenghet, rakosgatja magában a kockákat, s szépen összeáll belőlük nyilvános élete, amit a városban hagyott. Jövőre érettségizik a fia. Építgeti a haditerveket, kinek szóljon az egyetemi fölvétele érdekében. Egy napon aztán rájön, hogy elege van a ki- meg befele döcögő vicinális utakból, az otthon tálalt hazugságokból. Először a világtól akarták elkülöníteni magukat. Most meg örülnek, hogy itt, a kettejük birodalmában marad menedékük egymás elől. Maga elé dúdol, fészkelődik óvatosan, mert combja alatt berepedt a nyugágy vászna. Csínján kell bánni vele, hogy kitartson még egy darabig. Száraz kis döccenés. Oda se néz, az ajtó az. Kijött. Pizsamában van. Ő vette neki a bordóval szegett szürke pizsamát. Borzas még. Ahogy kikel az ágyból, rohan kezet, szájat mosni, de reggeli előtt nem fésülködik meg. Erős szálú, sötét haja kócosan összetapadva eláll. „A diplomata’ — hallotta nemegyszer a vállalatnál, mikor még a főnöke volt. Sima öltöny, sima ing, egyszínű nyakkendő — fordulhat a divat akármerre. De ő már tudja, hogy álmában motyogni szokott, s egy-egy kiadósabb vacsora után kanálszám nyeli a szódabikarbónát. Idekinn elengedi magát, könyöröghet, hogy legalább másodnaponkint borotválkozzon. Pedig a kétmilliméteres sörték ezüstösen csillognak már az állán. Puha, papucsos léptek a ház felől. Mímeli az alvást. — Jó reggelt! — szólal meg a rozsdás, reggeli hang. Rácsodálkozik, visszabólint. — Aludtál? — Csak úgy . .. félig ... napozás közben. — Aha. Jó időnk lesz. — Kicsit felhős. — Az semmi. Megroppan a térde, amint leereszkedik mellette a fűbe. Zsebében kotorászik, rágyújt. A gyufa lángja nem látszik a napban, csak a tüzet fogott dohány füstölög. — Hány óra? — Nyolc múlt, azt hiszem ... — A cigarettára bök. — Nem akarsz? — Üres gyomorra nem. — Igaz. Reggelizni kellene. — Nyakig húzott térdekkel kuporog a lábánál, apró kis ásításokra idomított állkapoccsal. Fölteszi a napszemüvegét. A férfi is tudja, hogy nem sima üveg: másfél dioptriás. Tavalyelőtt vette észre, hogy elmosódnak előtte a formák. — Erős már ez a nap — fölkel, arrébb taszigálja a nyugágyat, hogy arca a bokor árnyékába kerüljön. Hallgatnak. Egyik az elszürkülő parazsat nézi, másik a zöld üveg mögé bújtatja pillantását. A nő váratlanul megszólal: — Te, mit szólnál, ha fölmondanék neked? — Fölmondanál? — megáll szájában a füst. — Aha ... Az álomtól még zavaros szempár kitágul. A nőt föloldotta már saját hangja: — Jobb, ha én szólok, nem? Neked mégis kínosabb ... Vigyázz, körmödre ég a cigarettád! A szögletes ujjú kéz, gazdájától egészen függetlenül, ijedt kis ívben elhajítja a csikket. A barna nikotinfoltokat nézi körme körül. — Mit . . . mit akarsz tulajdonképpen? A nő fölnevet, csaknem vidáman: — Hát kell neked ez az egész? Jó nekem? Belerázódtunk . . . Nem egyszerűbb szépen hazamenni és holnaptól átugrani rajta, mintha nem is lett volna? — Hogyhogy átugrani? — Annyira meglep? — Eredeti vagy. A nő fintorog: — Nézd, ez már olyan . .. családi villa . . . Kiírhatnád: „Vihar után” vagy: „Menedék”... — Ez most jutott eszedbe? — a férfi térdére ejti állát s ettől egyszerre kutyaszerűvé válik. — Nem mindegy? Csodálkozón nézi a nyugágyon elnyújtózott alakot. Feje is pihen, a szemét jelképező két zöld kör nem mered rá. Imponál neki. Mikor észrevette a régi, közös munkahelyen, alig látott benne mást, mint jó