Új Tükör, 1976. július-szeptember (13. évfolyam, 27-39. szám)
1976-09-07 / 36. szám
Aki ugyanis nem volt képes fokozni a holdankénti 20—30 mázsás átlagot, annak azt kellett észrevennie, hogy a ráfordítási költségek növekedése ellenére is csökkennek a termésátlagok. Hasonlít ez ahhoz, amikor a landolásra kényszerült repülőgépet egy kritikus sebességhatár alatt már nem sikerül újból a magasba emelni, átbukik, ahogy a szaknyelv mondja — lezuhan. Sokaknál a szükséges többlet összegyűjtését, a felhalmozást önmagában már a közös fejlesztéshez való tízszázalékos hozzájárulás is kérdésessé tette. Mindehhez hozzájárult a paraszti életmód rohamos átalakulása, az, hogy itt is meggyökeresedett a fogyasztói életszemlélet, követendő eszménnyé nem a termelői alapok megújítása, hanem a komfortosabb berendezkedés vált, részint az általános városiasodás, de nem csekély mértékben a „milliomosok” példájának követése jegyében. Bevezették a villanyt és a vizet, új bútorokat vásároltak, s természetesen építkeztek, vagy legalábbis felújították a régi parasztházat. Eszem ágában sincs kárhoztatni az igények feltámadását, tény azonban, hogy az élet minőségi átalakulása többeknél a gazdasági alapok, az egyéni gazdaság rovására történt. És ami még itt nagyon lényeges: a paraszti életviteltől, a minden szabad időt felemésztő szőlőműveléstől a vadkerti fiatalság döntő többsége elfordult — nem utolsósorban éppen a szülők biztatására! A szülői álmok netovábbja: a továbbtanulás mindenáron. Azt akarják, hogy gyermekeik feltétlenül „vigyék valamire”, és a pedagógusoktól is elvárják: e cél érdekében dolgozzanak. Nemegyszer tapasztaltam, hogy az iskola tevékenysége a helyi társadalmi érdeklődés központjában áll. A kabinet rendszerű oktatási formát például itt honosították meg először Bács-Kiskun megye nem városi rangú települései közül, s az eredmények is ragyogóak. Némi árnyékot vet rájuk am a következmény, miszerint a fiatalok a hőn áhított érvényesülést majd minden esetben csak Soltvadkert határain túl látják elérhetőnek. Sajnos, ez is szülői sugalmazásra történik. S ami ezzel együtt jár: a fiatalok máshol való megtelepedését számottevő anyagi eszközökkel, leginkább öröklakások vásárlásával támogatják, amiből következik, hogy az itt megtermelt érték bizonyos hányada nem itt kamatozik. Összebékíthető ? Bezárul a kör? Legújabban mintha rések nyílnának rajta. Legalábbis erre mutat a nagytáblákon elkezdett tagsági szőlőrekonstrukció, több sikeres kísérlet a közös és a tagsági gazdálkodás jobb összhangjának megteremtésére, a változatlanul heves kereslet a csettegők s más kisgépek iránt, valamint a bor állandó jó piaca. Soltvadkerten sem utópia már, hogy az üzemszerűen művelt közös szőlőtábla és a „hobbiszerűen” művelt kertszőlők sokasága összebékíthető. A folyamat persze sokszor az egymást keresztező törekvések buktatóin át teljesedik ki. Egy ezek közül: a nagyközség kellős közepének feltöltött mocsaras részén kiépülő városias lakótelep mintha a szőlőműveléssel való teljes szakításnak kedvezne... Holott e falut a szőlő teheti azzá, amivé mindig is szeretett volna válni: mozgékony, gyarapodó településsé. Úgy lehet, e meg nem fogalmazott, de mindig jelenvaló cél könnyen valóra válhat. A nagyközség mostanában is szorgosan építkezik, noha a lélekszámnak még pár évvel ezelőtt is a fogyásáról tudósított a statisztika. A szőlők azonban, a közösben is, a parcellákon is, tiszták, rendben tartottak, s úgy hírlik, az idén jó termés ígérkezik. Ehhez a vadkertiek rögtön hozzáteszik: ha csak nem veri el a jég! Inkább izguljanak velük, mint irigykedjenek rájuk. HATVANI DÁNIEL □ 5