Új Tükör, 1976. október-december (13. évfolyam, 40-52. szám)

1976-11-02 / 44. szám

I т oly erős, hosszadalmas, hogy olykor szorítás­nak is beillenék a dombok ölelése. E táj lett bölcsőm, végtelen repülőtereim tál- nyi völgyei, dombjai elrugaszkodáshoz táma­szok. Bánatok, csalódások idején: biztos menedék. Mércéje vágyaimnak. Embereinek gondja- baja: fundamentumom, melyre építgettem céljaimat, sorsomat. Indulataim innen fakad­tak, ebből a kőbordás életből, s nőttek szívós boróka-gondolatokká. S ez a vidék küldte, bárhol voltam is, édes­anyám csomagjával a türelmet, dacot kény­szerű hallgatások idején, s a türelmetlensé­get. Most itt élek megint, s a hegyek? dom­bok! ölelése már szorításnak is beillenék. Van börtöne is a szeretetnek és kínja, önző tartóztatása elzár a Világtól: lábnyom­világot kínálgat helyette. S hogy ismerem már! Emberei életét, gondolatát! Ojat nemigen tud mutatni. Talán az emléke­zés tehetné szivárványosabbá, s szépítő pati­nát a távolság rakhatna rá. Hétköznapok — mondhatnám. S élet ez is. Itt a szelek a „hegyek”-ből jönnek, jól meg­szűrve a tölgy- és fenyőerdők sűrűjén. Jó, üde, egészséges itt a levegő. S szeretnék már kormot lélegzeni, s hogy tá- gabb szelek bugyogtatnák ingemet. Mégis, mint többször mondtam, írtam már —: az alakuló falu arcát próbálgatom felmutatni írásaimban. Perkupáét, ahol olyan silány a föld, hogy a kétágú kapa visszaütődöitt az ég keményjétől, ha kapáltunk. Szikrázott a talaj. Csak néztük hogy van-e segéló isten. Aratásnál a kasza kicsorbult, vágtam édes­apám féltő szidalmai alatt az egy-két holdat 14 évesen. S micsoda büszkeség volt: már nem markot szedni! S vágyódni a keresztek hűvösébe, a húgyme- leg vízre, az egyórányi bódulásra. Édes­anyám aranylevesére, mely több volt min­den védőitalnál, jutalomnál. Most már Perkupa ilyen: Tsz-föld, mely nem lett túlságosan jobb sem a vegyi, sem a társadalmi segélések miatt. Talán a juhtenyésztés lehetne lehetőség. (Ez a dombok felett.) (Alattuk viszont): a kacérkodó só átadta he­lyét a józanabb anhidritnek, mészkőnek. Ki is halt a nagyreményű bánya: fiai: bátyáim, nővéreim, húgaim: szétszóródtak azóta a gyár­ba, Miskolcra, bányába: Ormosbányára, Ru- dabányára, igen sokan: Csehszlovákiába ven­dégmunkásnak. Tehát: maradtak Európában, „acsargó habon” tova nem tűntek: inkább on­nan jönnek, jődögélnek a 30—40 éve kiván­doroltak, tudjuk mi minden miatt. Perkupa csodaszép „régi” házait minden mű­vészettörténeti könyv bemutatja, de lesz-e oly csoda idő, tehát kedv, indulat, hogy meg is maradjanak ilyennek. Megújított létük, min­den intés mellett is csak az uniformális, „kor­szerűnek” hitt kockaházak, minden jellegtől, tájtól megfosztott „átpofozott” eredményévé válnak? Lesz-e oly csoda idő, hogy anyám, apám, testvéreim arcát „korszerűen” kisimít­ja? Ki nézi, s ki látja a műemlékeknél is többet valló arcokat? Micsoda nyugdíj illenék e tájformálta ar­cokhoz s e tájformáló kezekhez! Jön a halál. S kik lesznek helyettük? Ki lesz a nép? Ki lesz az arc, a kéz? Hol formálódik majd közösség, hogy „össze­rázná” itt a dolgokat? Pedig mennyire „modernek” lettek szegény öregjeim! Nem úgy, mint a műemlékházak! В évűiről újítják gondolataikat, kísértésében a halálnak. Miként Szalonnán, tán végleges otthonom­ban: а XI. századi templom kivirágzott, igaz, kí­vülről is. Ki tudhatná már, hogy mi mindent látott majd évezred alatt, de meg nem ingott, de szétsugárzott évszázadokig a tájba. Falai újabb freskókat ígérnek. A tó: hajdani rét, melyen járkáltam. Most Krisztusnak kellene lennem: eltalpalni a víz színén. Igaz: tanítványaim nincsenek, (ne is legye­nek !) De sört hat helyen ihatok (és ha pénzem van, ha nincs), iszom is hat helyett (a maradandó- ságnak?) SZALAY ZOLTÁN FELVÉTELE □ 15 KALÁSZ LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék