Új Tükör, 1976. október-december (13. évfolyam, 40-52. szám)
1976-11-02 / 44. szám
SERFŐZŐ SIMON / KUTYASZORÍTÓ Világéletében a földet túrta. Csontja, egész élete hozzákeményedett a szerszámokhoz, a szikes földhöz. Amióta megnősült, tanyán él, olyan messze mindentől és mindenkitől, mintha a világnak ezen a részén a nap se járna. A lakodalom után, alig széledtek el a vendégek, elindult az új aszszonnyal, ki a faluból, arra a darab földre, amit az apjától kapott. Azt mondja, sose felejti el azt a reggelt. Mert azon a darab földön nem volt még akkor csak néhány gerenda, tégla, s egy nagy gödör. Abból verte ki, még a házasság előtt a fálykot. — Így higgye el, ahogy mondom, ide hoztam az asszonyt. A nagy semmibe. S még itt aznap háznak, fészernek, valaminek lennie kellett. Ahová behúzódhattunk. S lett is: ház, istálló, jószág, ha nem is azonmód: adj uram, teremtőm, hanem csak nagy sokára, meg nagy nehezen. Később még bérest is fogadtam. — Hová lettek? Látom az arcán, hogy a rosszízű kérdés haragba hozza. — Mint az angyalok, elszálltak — vág vissza. A tsz-be se az ötvenes években, se a későbbi szervezések idején nem lépett be. Az egyik tagosítás alkalmával is, s a másiknál is hol az egyik, hol a másik földjét vesztette el. A cserébe felajánlottakat nem fogadta el. — Olyat adtak volna mindig, amiben csak a sás, meg a nád terem meg. Kinek kell az? Aki ladikázni akar. A bíbicek szálldogáltak arra. Csak az adót fizethettem volna. Itt vetkőzhettem volna meztelenre a portán. Végül négy holdja maradt a húszból. Meg lehetett élni belőle. Jószágot lehetett tartani. * Öt év óta az sincs. Az égvilágon semmi. Csak a fedél felette. Hatvanéves. Az ajtó küszöbén ül. Lesi az eget. * Szántásra való idő volt akkoriban, ősznek dereka. Este fölpakolt mindent a szekérre: ekét, láncot, szénát a lónak, reggel azzal se kelljen bajlódni. Megszokta, mire feljön a nap, ott van a tetthelyen. — Jól emlékszem, úgy akartam, hogy a szárkúpokat — még rajta volt a földön, nem volt rá idő hazahordani — fölpakolom a kocsira, aztán nekilátok a szántásnak. Csak akkor nézett nagyot, amikor kiért. Valaki más már elvégzett helyette mindent. A szárkúpoknak csak a hűlt helyét lelte, fel lettek gyújtogatva. Hordta a pernyét a szél. Az utolsó barázdából pedig épp akkor fordult ki a traktor. A tsz-elnök jó fél óra múlva jött. — Ez a föld nem az enyém, szól rám, hozzá se próbáljak nyúlni. Erősködök, hogy én ezt a legutóbbi földrendezéskor kaptam. Három éve művelem. Másnap újra kiment az ekével, lóval, s fölszántotta ő is. A tsz a következő év tavaszán kukoricával vetette be. A föld legalább másfél-két kilométerre volt a tanyától, de azért odalátott, mi történik a négy holdján. A következő nap reggelén ő is kiállított a földre, s kapával, kínlódva, keservesen, de bevetette. Este a szerencsétlenségbe érkezett haza. * Csak a sötét házat látta. Lámpa nem égett. Olyan csend volt, mint ahonnan elköltöztek. Sose fordult még ilyen elő, hogy amikor beér a portára, ne jöjjön, ne segítsen az asszony kifogni, megitatni a lovat, meg amit ilyenkor kell, ne csinálja. Ültében megfordul kicsit, s benéz a konyhába. A mennyezet gerendás, ablak nincs. Az asztal körül széjjelség. Nem látja bent a feleségét, de azért halkan mondja: — Azt hittem, halott. Ott volt elterülve a földön — s mutatja. — Mielőtt elmentem volna reggel, hajtogatta, hogy rosszul érzi magát, nem tudja,, mi van vele, hogy nehéz neki a fejés. Nehéz, nehéz, de